A török biztonsági erők és a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) közti ellentétekből fakadó kilenc hónapja tartó erőszakhullám több mint 1200 embernek okozta már a halálát és 400 ezer embert kényszerített arra, hogy elhagyja az otthonát. Ankara azonban nem csak a PKK egyre jobban elharapódzó felkeléseivel szemben lép fel kemény kézzel, a határ másik oldalán, a PKK szíriai szövetségeit, többek között a Népi Védelmi Egységet (YPG) is próbálja visszaszorítani. A török vezetéshez hasonlóan a PKK és a YPG sem tesz lépéseket a békés kiút irányába. Úgy látják, a jelenlegi konfliktus közelebb viszi őket ahhoz a történelmi lehetőséghez, hogy végre érvényesítsék a kurdok érdekeit.
Ha ez így folytatódik, fokozódhat a vérontás Délkelet-Törökországban, ami jelentős csapást mérhet a török gazdaságra, de az erőszakosság továbbterjedhet az ország még békés nyugatabbi vidékeire és Északkelet-Szíriára is. Mindemellett pedig ott van az Iszlám Állam, amely árgus szemekkel lesi, mikor húzhat újra hasznot a káoszból.
Mégsem az a legaggasztóbb, hogy a helyzet tovább eszkalálódhat a régióban, hanem az, hogy
Ezt a hozzáállást tapasztalni minden háborús helyszínen Ankara és a PKK részéről, Törökországban, Ankara és a YPG részéről Szíriában, és ez az ISIS szíriai és törökországi stratégiája is.
Nincs béke
2005-től az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) kormányai jogi reformokkal próbálták csitítani a kurdok panaszait, egészen 2015-ig még folyamatosak voltak a tárgyalási kísérletek a PKK-val és vezetőjével, Öcalannal. Az olyan fontos reformokat, mint az anyanyelven történő oktatást és a decentralizációt azonban nem tűzték napirendre, a kurd mozgalom autonómiát sürgető tagjait börtönbe csukták. A török biztonsági erőket az emberi jogok megsértésével vádolták az ország délkeleti részén, de továbbra is zavartalanul tevékenykedtek.
Ankara jelenleg is biztonsági és katonai műveletekkel biztosítja pozícióját a PKK-val szemben. Próbálja kikergetni a PKK-hoz köthető milíciák embereit Délkelet-Törökországból és légi csapásokkal bombázza az észak-iraki Kandil-hegységben elterülő PKK-bázisokat. A török tisztviselők abban reménykednek, hogy a délkeleti erőszakos légkör miatt a helyi kurdok majd elfordulnak a PKK-tól, és a kurd pártot fogják hibáztatni, amiért a viszonylagos stabilitásból újra pusztító harcokba rángatta bele őket.
A török vezetés szinte lehetetlen előfeltételekhez köti, hogy újra asztalhoz üljön a PKK-val, mivel szerintük a PKK csupán arra használta fel az előző béketárgyalások alatti nyugodt időszakot, hogy katonailag terjeszkedjen, és ennek most aratja le a babérjait. Ráadásul a tavaly július óta az Iszlám Állam és a PKK egyik frakciója által elkövetett öngyilkos merényletek borzalmaiból lábadozó Törökország a PKK-t ugyanolyan terrorszervezetnek tekinti, min az Iszlám Államot (de ugyanígy vélekedik róluk az USA és az Európai Unió is).
A frissen lemondott Ahmet Davutoğlu miniszterelnök nemrég arra utalt, hogy a PKK teljes leszerelése vagy a fegyveres erőinek kivonása esetén lenne hajlandó folytatni a béketárgyalásokat. Recep Tayyip Erdoğan elnök még ennyire sem hajlana a kompromisszumra, megadást várna el a PKK harcosaitól vagy “semlegesítené” őket.
A PKK azonban semmi jelét nem mutatja annak, hogy elfogadná Ankara követelményeit. Egy magas rangú PKK-parancsnok nemrég így nyilatkozott a jelenlegi helyzetről:
Mostanáig a török hadsereggel folytatott háború a hegyekre korlátozódott. Most már a falvakba és a városokba is átterjedt. Nemsokára mindenki harcban fog állni. A jelenlegi küzdelemben bármit jogosultak megtenni a gerilláink. A célunk az, hogy megbuktassuk Erdogant és az AKP-t. El kell őket távolítani, mert míg a helyükön vannak, Törökország sosem lesz demokratikus ország.
Egy a Kandil-hegységben kiképzett kurd harcos így látja a török háború alakulását:
A harcok eldurvulnak majd tavasszal, amikor a Kandil-hegységben teljesen elolvad a hó, és a PKK-harcosok megindulnak a délkeleti csatamezőkre. Ez talán elegendő lesz ahhoz, hogy Erdoğan újra a tárgyalóasztalhoz üljön, vagy a harcok továbbterjednek Törökország többi részére.
A mosolygós kurd kantonok Szíriában
Szíriában a YPG próbálja erősíteni politikai hatalmát és katonai képességeit. Fő prioritása, hogy megszerezzen egy az általa birtokolt tartományok (az Aleppótól északnyugatra eső Afrin, valamint a kelet-eufráteszi területek) közé eső 90 kilométeres szakaszt. Ankara ezt igen veszélyesnek tartja a török érdekekre nézve, még akkor is, ha a YPG közös ellenségüktől, az ISIS-től venné át a terület feletti irányítást. Attól fél, hogyha a YPG továbbfejlődik és terjeszkedik Szíriában, az a PKK törökországi erőit is felbátorítja, nem beszélve arról, hogy lehetővé teszi a YPG számára, hogy logisztikailag még nagyobb mértékben segíthesse a törökországi kurd erőket.
A YPG idáig kis lépéseket tett azért, hogy összekösse Afrint a keleti területekkel, 2016 februárjában más ellenzéki erők által ellenőrzött kisvárosokat foglalt el Aleppó környékén. Ha azonban komolyabb tettekre szánná el magát, azzal átlépne egy tiltott vonalat, mely biztosan katonai megtorlást eredményezne.
A YPG-t a törökök haragjánál azonban jobban aggasztja, hogy tettei mennyire nyerik el geopolitikai szövetségesei, az Egyesült Államok és kisebb mértékben Oroszország tetszését.
A YPG úgy látja, Washington támogatása sorsdöntő lehet: az amerikaiak katonai segítségének köszönhetően tudták megtörni az ISIS lendületét pont azelőtt, hogy a dzsihadisták elfoglalhatták volna Kobani városát 2014-ben (e sorok írója közvetlenül az ISIS kiverése után járt a városban), és így tudta a YPG irányítása alá vonni Északkelet-Szíria nagy részét.
Washingtonnak azonban kifogásai vannak a YPG törekvéseivel szemben. Februárban is felszólította a szervezetet, hogy hagyjon fel a további területfoglalással, ráadásul az Egyesült Államok azokat az Aleppó-környéki ellenzéki csoportokat is támogatja, melyekkel a YPG gyakran összetűzésbe kerül.
Itt kerülnek a képbe az oroszok, akik eléggé ellentmondásos viszonyt ápolnak a törökökkel, mióta azok 2015. november 24-én lelőtték a légterüket megsértő orosz gépet. Moszkva ekkor kapott a lehetőségen és szövetkezett a kurd erőkkel, légi csapásokat biztosított számukra az amerikaiak és a törökök támogatását élvező észak-aleppói ellenzéki csapatokkal szemben.
A kurd tisztviselők azonban még így is sokkal értékesebbnek ítélik meg Washington katonai segítségét és jövőbeni politikai támogatását annál, amit Moszkva nyújthat számukra.
Törökország igen szoros kapcsolatot feltételez a PKK és a YPG között, stratégiai és logisztikai szempontból is összehangoltnak tekinti a két szervezet működését. Ez azért fontos, mert ha Szíriában mégis elharapódzna a helyzet, és a YPG terjeszkedése a kelleténél nagyobb lendületet venne, azt Ankara belső fenyegetésnek értékelné, és a szíriai műveletekre Törökország határain belüli intézkedésekkel válaszolna.
Az Iszlám Állam szerencsecsillaga
Az ISIS egyértelműen hasznot húz Törökországnak a PKK-val való belső, valamint YPG-vel való konfliktusából, és úgy általában a régióban uralkodó felfordulásból. Ráadásul már be is bizonyította, hogy kellő kapacitással rendelkezik ahhoz, hogy mindkét konfliktust tovább mérgesítse: megrázó támadásokat hajtott végre Törökországban és súlyosbította az ellentéteket a PKK és Ankara között.
A YPG és Törökország ugyanis aktívan részt vesznek az Iszlám Állam elleni harcban, az előbbi közvetlenül a csatamezőkön, az utóbbi pedig azzal, hogy amerikai légi csapásoknak ad utat a török területekről.
Amíg ezek a szereplők egymásra fókuszálnak, az ISIS ellen bevethető erőforrásaikat is a köztük lévő konfliktusra pazarolják, és addig sem összesítik erőiket a dzsihadistákkal szemben. Ezzel hatalmas előnyhöz juttatják az Iszlám Államot, hiszen ha a Törökország mellett álló ellenzéki szíriai csapatok, a YPG, és a velük szövetségben álló arab ellenzéki csapatok együttműködnének, már ki tudták volna űzni az ISIS-t az Afrin és az Eufrátesz közti területekről.
Törökországban sem rest kiaknázni a lehetőségeket: a földrajzi közelséget és a szíriai bázisaihoz vezető logisztikai útvonalakat, a Törökországban tevékenykedő dzsihadisták hálózatát, és persze igyekszik aláásni Erdoğan és a kormányon lévő AKP népszerűségét, akiknek iszlamista ihletésű politikája (a hiányosságai ellenére) a török polgárok számára még jobb alternatívának tűnik az ISIS szalafi-dzsihadizmusához képest.
Ezek a tényezők arra sarkallják az ISIS-t, hogy további támadásokat hajtson végre az országban, amelyekkel megrendítheti a török gazdaságot.
Ezt a hatást akarta elérni a 2016. január 12-i bombatámadással Isztambul turisztikai látványosságai közelében és a március 19-i merénylettel a város legforgalmasabb sétálóutcájában.
Sajnos több élő példa van rá, hogy ezzel a taktikával az ISIS milyen pusztító erőszakhullám kiváltására képes. Bár nem tudni, ez volt-e a konkrét célja, de az Iszlám Állam tavalyi merényletével Suruçban összecsapásokat generált a PKK és Törökország között, és a további támadások még inkább elmérgesíthetik a helyzetet.
Mindenki nyertesnek gondolja magát
A török, a PKK- és a YPG-tiszviselők mind azt remélik, hogy az erőszakosság elburjánzása az ő malmukra fogja hajtani a vizet, legalábbis egy rövid időre hasznot tudnak húzni belőle. A PKK-val való harcoknak köszönhetően például fokozódtak a nacionalista érzelmek a török lakosság körében, Erdoğan így tudott támogatást szerezni alkotmánymódosító javaslatához, mellyel erősítheti elnöki hatalmát.
A másik tábor is hasonlóan gondolkozik. Ha figyelembe vesszük, milyen sokat profitált a YPG a szíriai központi hatóságok összeomlásából, nem meglepő, hogy a tágabb szervezet vezetősége előnyösnek látja a törökországi zűrzavart.
Egy Kandilban kiképzett magas rangú szíriai tisztviselő így indokolta ezt meg:
Úgy gondolom, hogy Törökország jövője is az lesz, amit most Szíriában lehet tapasztalni, kivéve, hogy a polgárháború még nagyobb és intenzívebb lesz. Törökország és a PK, vagy Törökország és az ISIS háborúzna, vagy akár párhuzamosan zajlana mindkét háború. Ha a kormány, ahogy bárhol máshol a régióban, nem ad teljes körű jogokat a kisebbségeknek, és nem engedi meg, hogy rendelkezzenek saját maguk felett, akkor hatalmas forradalomra lehet számítani. Szíriához hasonlóan ez a kurdoknak jön majd kapóra.
Elsőre bármennyire is tűnjön úgy, hogy hasznot lehet húzni a harcok eszkalálódásából, ez a hozzáállás hosszú távon csakis kudarcot eredményezhet. Hiábavaló abban reménykedni, hogy a növekvő erőszakosság a szimpatizánsokat a PKK ellen fordítja majd vagy megtörheti Erdoğan politikai dominanciáját. Amire azonban biztosan lehet számítani, hogy ez az állapot gyümölcsöző lesz majd mindkét tábor közös ellensége, az Iszlám Állam számára. Jelenlegi, az erőszakot preferáló Törökország, a PKK és a YPG sokkal nagyobb kockázatot vállal és sokkal rosszabb kilátásokkal kell szembenéznie, mint ahogyan azt a szembenálló felek tisztviselői gondolnák. Nem is beszélve arról, hogy hozzáállásuk milyen súlyos következményekkel járhat a civilek számára.
Hogy maximalizálja a befolyását és ösztönözni tudja a harcoló feleket, Washingtonnak is változtatni kell a taktikáján, az ISIS meggyengítése és elpusztítása helyett a nagyobb képre kellene koncentrálnia, mégpedig, hogy megelőzze a további ellenségeskedést és destabilizációt a régióban. Egyértelművé kellene tennie, hogy a PKK törökországi tevékenysége hatással lesz arra, hogyan viszonyul majd az Egyesült Államok a szíriai YPG-hez. Ankara felé jeleznie kellene, hogy ha jogokon alapuló reformokat vezetne be és újra tárgyalna a PKK-val, akkor az Egyesült Államok fokozott erőfeszítéseket vetne be Törökország határon túli biztonsági problémáinak kezelésére.
Ha sikerülne teret nyitni a tárgyalások számára, azzal talán új utak nyílnának meg egy ISIS-ellenes együttműködés kialakítása előtt is.
