Külföld

Kobani – A romváros, ahová visszatérnek a szíriai menekültek

Jászberényi Sándor
Jászberényi Sándor

újságíró, haditudósító, író. 2015. 09. 20. 20:04

„Érzitek ezt a dögszagot?” - kérdezi Kiril, orosz újságíró-kollégám és kiköp a földre. A köpését másodperceken belül beszívja a homokkal keveredett pernye a lábunk alatt. „Nem érzem.” - hazudom és próbálom elhessegetni annak a gondolatát, hány emberi holttest is rohadhat csendben a romok alatt. Romok vannak mindenhol, akármerre nézünk. Közöttük pedig gyerekek játszanak. Egy újabb csodás napra virradtunk Szíriában.
Korábban a témában:

Normál esetben Kobani négy óra autóútra lenne Qameshlitől. De háború van. Ez azt jelenti, hogy hét órára, rosszabb esetben kilencre van szüksége az embernek, hogy odaérjen. Rosszabb esetben azért tart tovább az utazás, mert meg kell állni több katonai ellenőrzőpontnál és magyarázni a bizonyítványunkat. A kantonokat ellenőrző Kurd Önvédelmi Erők (YPG) írásos parancsával utazunk, ez azonban nem mindenhol elég. A helyi, a YPG-hez tartozó sajtóiroda mindent kézben tart, komoly terheket pakolva az újságírókra. Erről akkor fogok majd írni, amikor már nem leszek a felségterületükön.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor

Hajnalban indultunk el Kobani felé, a sajtóosztály egy sofőrt és fegyveres YPG katonát delegált mellénk a kisbuszba. Három orosz újságíróval, Kirillel, Maximmal és Szlávával együtt utaztunk. Ők azért vannak a kurd kantonokban, hogy filmezzenek a kurdokról. Az orosz újságírók többsége Latakiában van, ahol éppen kihelyezik az orosz csapatokat, hogy a 2011 óta tartó polgárháborúban végletesen meggyengült Aszad elnököt támogassák. Hogy ez milyen szinten fog megvalósulni, senki sem tudja biztosan. Az azonban tény, hogy egyre több orosz katona és fegyver van a nyugati partokon. Míg Európa kerítésépítési lázban ég, Oroszország biztosítja az érdekeit a térségben, a jelek szerint fegyveres beavatkozással is, ha kell.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor

Azért utazunk Kobaniba, mert a város a tavalyi év során a kurdok kétségbeesett harcának szimbólumává vált az Iszlám Állam ellen. A tekfiri halálszekta dzsihadistáinak jelentős tömegét mozgósította, hogy bevegye a várost, ami egy kődobásnyira fekszik Törökországtól. Tankokat, tüzérségi ágyúkat, robbanóanyagokkal megrakott autókat, egyszóval mindent bevetettek, hogy bevegyék a Kobani kantont és névadó városát. Az ostrom 2014 szeptemberétől 2015 januárjának végéig tartott. A kurdok többször puszta kézzel, közelharcban is összekerültek a dzsihadistákkal, akik majdnem elfoglalták az egész várost.

A harcok alatt a kétszázezer fős város teljesen kiürült. Azok a lakók, akik nem vesztették az életüket a folyamatos ágyúzásban Törökországba menekültek, hogy egy menekülttáborban várják ki a harcok végét. A kurdok tehát, egy szellemvárost foglaltak vissza ez év januárjában.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor

Mindent elmond a pusztitás fokáról, hogy a katona, akivel együtt utaztunk, azzal viccelődött végig útközben, hogy folyamatosan „Kobanigradként” hivatkozott a városra. Sztálingrádra utalt. Hivatalos adat, hogy az épületek hetvenöt százaléka semmisült meg a harcokban.

Nyolc órán keresztül utaztunk keresztül Rozsavén, Szíria kurd területein. Többször meg kellett állnunk különböző ellenőrzőpontoknál, kipakolnunk a csomagjainkat, várnunk, míg nem tisztázzák a személyazonosságunkat.

Az óvatosságról a rossz tapasztalatok tehetnek. Az Iszlám Állam nem kisszámú európai bevándorlóját használta már öngyilkos merényletre, vagy hogy a külföldi útlevéllel kijátssza az ellenőrzőpontoknál ücsörgő katonákat.

Az út során volt szerencsénk megcsodálni, mit művelt az országgal a háború. Szétbombázott házak között, szétlőtt, régi temetők mellett hajtottunk el. A kifordult sírkövek fehéren világítottak a földön. Kerülgetni kellett a krátereket, lyukakat az aszfalton.

Onnan tudtuk, hogy Kobani kantonba érkeztünk, hogy egyre több volt az út mellett a kiégett épület, a törmelék. Arra azonban, ami Kobani városban fogadott, egyszerűen semmi sem készítette fel az embert.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor

Ahogyan hajtottunk befelé egyre mélyebbre a városba, azt vettem észre magamon, hogy már régen nem a kiégett panelházakat, megfeketedett acélgerendákat vagy a családi házakból maradt törmelékhalmokat bámulom meg, hanem azokat az épületeket, amelyek még megmaradtak funkciójukban, állnak. Nem tűntek fel többé a golyónyomok. Minden házon virítottak, szükséges dekorációs elemként.

A YPG-hez tartozó „Sháhid” magyarul mártír hotelben szállásolnak el minket. A Hotel újonnan épített, messze kitűnik a környékbéli házak közül. Nagyon úgy tűnt, hogy már a harcok után épült, igaz, erről semmilyen információm sincs.

Miután kipakoltuk a csomagjainkat megérkezett a YPG helyi sajtóirodájának az egyik fordítója, Musztafa Ali. „Az ostrom során csak a YPG több mint kétezer embert veszített, a civil áldozatok száma öt és tizenötezer fő közé tehető. Visszavertük őket a várostól 40 kilométerre. Jelenleg ott húzódik a front, nyugaton, keleten és délen” – mondta az eligazítás során.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor

Bár idén nyáron az Iszlám Állam elfoglalt néhány házat a városban, olyan mérvű offenzíva, mint 2014-ben azóta nem történt. „Költöznek vissza az emberek” – mesélte Ali.

Hittem is meg nem is, amit mond. Elnézve a romokat, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ide emberek vissza akarjanak térni.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor

Kocsiba ültünk és bementünk a város leginkább károsodott negyedébe, ahol mindannyian fotózni kezdtünk. A romok mellett mindenhol érezni lehetett a bomlás édeskés szagát. A város azonban korántsem volt kihalt. Gyerekek szaladgáltak az utcán, férfiak és nők turkálták a romokat, keresve valami menthetőt. Nem elvinni akarták az új életükhöz, hanem szépen kiválogatták a dolgokat és a háztól arréb rendezték, ahol a kunyhókat húzták fel, míg nem állnak újra a falak.

Tartottam attól, hogy az itt élők nem fognak örülni annak, ha egy külföldi újságíró pofátlanul fényképezni kezdi a nyomorukat. Mivel az országban mindenkinél van fegyver, ezért óvatosan mertem megkérdezni egy családot, megengednék-e, hogy lefényképezzem őket. Nem számítottam a válaszreakciójukra.

A családfő kézen fogott, egy betonkupac tetejére vitt fel, mosolygott és mutatta: „Ez az én házam. Lerakétázta a Daásh.”

Nem volt szomorúság a hangjában, egyszerű ténymegállapítás volt. „Újra fogom építeni” – mondta büszkén és mutatta a győzelem jelét a kezével. A győzelem az, hogy ő és a családja túlélte az Iszlám Állam ostromát.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor

Bár el kellett menekülniük Törökországba, azonnal visszatértek, amint híre kelt, hogy Kobaniban elhallgattak a fegyverek. Most szelektálják, mi menthető a romokból.

Három órán keresztül bolyongtam a városban, de nem találtam olyan romot, melynek ne lett volna ott a gazdája, aki a családjával együtt árgus szemmel kutatja a menthető dolgokat. Sok emberrel beszéltem, de egy olyat sem találtam, aki el akarna menni a városból. „Hazaértünk” – mondták piszkos ruhában és piszkos kézzel, mosolyogva a romok között.

Újraépítünk.

És tényleg, munkagépek tucatjait láttam dolgozni a naplemente előtt.

Nagyon mélyen bementem a városba, elveszítettem a többieket, így azt gondoltam, egyedül megyek vissza a Hotelbe. Hihetetlen könnyebbséget éreztem a visszaúton. Az elmúlt hetekben, a magyar menekültkrízis közepén, mindig próbáltam óvatosan fogalmazni, nem menni el a végletekig, megérteni Európa politikáját és válaszait a krízisre.

Féltem, hogy a feltételezéseim nem állják meg a helyüket, hogy elképzelhető, hogy a menekülthullám tényleg „népvándorlás”, „megszállás”, mint ahogyan azt a szélsőjobboldali média szajkózza. Ezektől a kételyektől szabadultam meg.

Biztos voltam benne, hogy elhibázott lépés kerítéseket építeni. Hogy az egész politikánk elhibázott, nemcsak a bűnbaknak kikiáltott magyaroké, hanem az egész Európai Unióé. Nem kerítésekkel, kvótákkal tudjuk megállítani a menekülthullámot, hanem azzal, ha rendet teszünk a Közel-Keleten.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor

Nekünk, Európának kellene csapatokat küldenünk Szíriába, hogy véget érjen az öldöklés. Nem jó kérdés az, hogy kivel kell szövetséget kötnünk, a jó kérdés azt eldönteni, hogy mi az, amit nem tolerálunk, és azt betarttatni.

Ha egy olyan városba visszatérnek a lakói, mely konkrétan megsemmisült az elmúlt évben, a front pedig jelenleg is csak negyven(!) kilométerre húzódik, akkor azt hiszem egyértelmű, hogy a menekültáradat kiváltó oka a háború, ezt pedig fasiszta politika és felhúzott szögesdrótok aligha fogják megállítani. Ha megszűnik az öldöklés, nem fognak dörömbölni az ajtónkon azok, akik előle menekülnek.

Félúton a hotel felé, a romok mellett, egy garázshelyiség előtt egy öreg, fejkendős férfi ült. Nagyon karakteres arca volt, ezért úgy gondoltam, hogy lefotózom. Köszöntem neki, kérdeztem, hogy megengedi-e a fényképet.

Először rázta a fejét, majd azt mondta, jól van.

Mikor túl voltunk a fotón, mutatta, hogy menjek oda. Azt hittem, hogy a képre kíváncsi, amikor lehajoltam hozzá, háromszor megcsókolta a homlokomat.

„Köszönöm, hogy jöttél” – mondta.

Fotó: Jászberényi Sándor
Fotó: Jászberényi Sándor
vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.