Tudjuk, hogy nem örül a kedves olvasó: vagy unja, vagy már gyulladtra üvöltözte a torkát tavaly – legalábbis online –, de muszáj beszélnünk tovább és tovább a menekültekről. Sőt, most muszáj csak igazán beszélnünk. Idén ugyanis, ha nem történik valami, többször annyian jönnek majd, mint tavaly. Hogy érezzük: 2015 februárjában 2800-an jutottak át Törökországból Görögországba. Idén februárban
Ők pedig a tavalyi tapasztalatok alapján, ha már eddig eljöttek, meg sem állnának Németországig vagy a skandináv államokig. Meg sem állnának, ha nem akadnának fenn a görög határzáron.
A menekültválság jelenlegi gócpontja alighanem a görög-macedón határon, Idomeni falu mellett, a kerítés mentén kiépített, ám mára kezelhetetlen méretűre duzzadt nyílt menekülttábor. Itt a jelenlegi becslések szerint 15 ezer bevándorló él többé-kevésbé nomád körülmények között. Ha ezt a cikket egy nappal megjelenése után olvassa, már rég elavult lesz ez az adat, naponta ugyanis ezren-kétezren érkeznek és a macedón határőrök kegyétől függően tucatnyian vagy jó esetben százan jutnak tovább.
Az országúton, mezőkön át, lejárt cipőben, mezitláb, dideregve érkező családok egy egészségügyi és társadalmi időzített bombába kerülnek be: mindenki folyamatosan köhög, a helyi orvosok, például a Meds Sans Frontiers és a Vöröskereszt – amelynek magyar csapata is dolgozik a helyszínen – találtak már mindent az elfertőződött sebektől a negyven fokos lázon át a fertőző agyhártyagyulladásig.
Nem az a kérdés, robban-e a bomba, hanem, hogy mikor. Az infrastruktúra már rég kevés, hogy ellásson ennyi embert, a civilek is alig győzik. Egyelőre béke van, például azért, mert sokan inkább továbbállnak Albánia felé, illetve mindenki várja, mire jutnak a jövő heti menekültügyi uniós csúcson. Aztán ki tudja, talán egyszer Szíriában és Irakban is véget ér a háború. Ez azonban most csak pár nap törékeny békét jelent. Ha pedig végül az alapvető szükségleteket sem tudják biztosítani – például túl sokszor fogy el az étel, vagy terjedni kezd egy halálos fertőzés –, akkor ez a több ezer ember elindul, arra pedig senki sincs felkészülve Európában.
Mondanánk, hogy el lehet képzelni, milyen állapotok uralkodnak Idomeni mellett, de nem kell, inkább megmutatjuk. Egy hetet töltöttünk köztük, és rengeteget tudnánk írni, teljesen felesleges, sokkal többet és jobban mesélnek a képek.
A tábornak már nincsenek határai. A rend kedvéért még tartják magukat az egy méter magas szögesdrótok, de azokkal már senki sem foglalkozik, mindenki ott táborozik le, ahol tud.
Ha megvan, hol él majd egy-egy család – ki tudja, meddig -, elkezdik kialakítani a saját kis terüket.
A férfiak tűzifát gyűjtögetnek…
…a munkaképes gyerekek meg amit tudnak.
Az éjjelek a legnehezebbek, március elején még fagypont környékére is csökkenhet a hőmérséklet. A határmenti mezőket ilyenkor több tucat tábortűz melegíti.
Aki a tábor központjához közelebb szeretne élni, az már kénytelen a síneket választani.
A tábor lakói egyébként főleg sorban állnak. Beállnak reggel…
…és addig maradnak, amíg ételhez nem jutnak, vagy be nem zárják előttük az adományosztó konténert.
Az adagok siralmasak, de nincs mese.
A meleg ételt osztó önkéntesek egy kicsit enyhítik a helyzetet.
A sort kerítésekkel és “börtönőrökkel” tartják kordában, sokan azonban kétségbeesésükben megpróbálják kijátszani a rendszert. A gyerekeket a legkönnyebb átdobni.
A határon is folyamatos a sorban állás és ülés. Hátha.
Rengeteg a félárva gyerek, akinek meghalt vagy elkeveredett az egyik szülője. Ők sokszor egyedül kódorognak, amíg a maradék család sorban áll.
Akik megtehetik, a közeli kicsi, békés faluból szerzi be, amire szükség van. Ezt persze kihasználják a helyi “vállalkozók”, az alma kilója két euró a csomagtartóból.
A követelések egyértelműek.
Február utolsó napjaiban folyamatosak voltak a villongások a határnál, egyszer a kerítést is ledöntötték, a rendőrség könnygázzal oszlatott.
Azóta viszonylagos béke van, nem feszülnek össze olyan szorosan a rohamrendőrök és a menekültek.
Rengetegen próbálnak bejutni a Vöröskereszt sátrába. Az orvosok dolgát nehezíti, hogy a táborban elterjedt: lehet kérni papírt, amivel átjutnak a határon. A súlyos eseteknél ez így is volt, ám mára ezt is szigorították.
A kint dolgozó magyar csapat elképesztő esetekkel is találkozott: ez a férfi gyakorlatilag a halálán volt, miután elfertőződött a lába, amelybe évekkel azelőtt fém merevítőt operáltak. Az orvosok kitisztították, kórházba küldték, másnap mosolyogva jött vissza, hogy akkor ő menne tovább nyugat felé.
Azért akad némi boldogság is.
