Kedves olvasó, önnek mi jut eszébe, ha azt mondom: vállalati buli? Semmi jó, ugye? Béna svédasztal, vizes, szürkés töltött káposzta melegkaja címen, zsákban ugrálás valami középkategóriás konferenciaközpont parkjában, véget nem érő, lelkesítőnek szánt, valójában nagyon hervasztó vezérigazgatói beszédek, amik aztán egy csöppet sem nyugtatják meg afelől, hogy most akkor legalább még pár hétig nem lesz leépítés. Ugye?
A vállalati buli akkor a legszörnyűbb, ha össznépi, ha tényleg mindenki ott van, az összes divízió, az összes regionális kirendeltség: ilyenkor a pulthoz odaférni sem lehet, nem hogy rendesen berúgni, arról pedig szó sem lehet, hogy a hódmezővásárhelyi IT-brancs végre kibeszéli a bunkó pesti menedzsereket, hiszen ki tudja, ki hallgatózik.
Szóval, ha azt mondom: ötszáz fős, vezetőket, részvényeseket és a médiát is etető-itató ajándékosztós-tortás céges parti beszédekkel, sikerorientált kisfilmekkel, a vállalatért rajongó munkatársak Személyes Vallomásaival, céges zászlókkal és divatbemutatókkal – az tényleg rémesen hangzik, ugye? Van benne valami, de én most Lutonban voltam, egy hatalmas hangárban, a cég pedig egy menő brit társaság. Így pedig azért mindjárt más.
A briteknél – legalábbis az easyJet cégnél, amely most húsz éves, ezért a megaparti – ez a következőképpen néz ki: gyors beszédek, minimális bullshit, őszintén viruló vezérigazgató, profin kivitelezett kisfilmek és ami a leginkább döbbenetes: tényleg jó zenék. Igaz, a Pulp valószínűleg nem gondolta húsz éve, hogy egy fapados társaság az ő Disco 2000 című slágerükkel ünnepli majd magát, remélem, jó sokat kértek érte.
A fentiekre – tehát hogy lehet egy ilyen buli nem csak hogy nem ciki, hanem még jó is – markáns példa a pilóta, Fred Rivett, aki az easyJet (figyelem, így kell írni!) első gépét vezette 1995 november 10-én, a mostani bulin pedig kerek-perec elmondta: remélte, hogy a gép a levegőben marad, abban viszont biztos volt, hogy az eleinte csak két lízingelt géppel működő, London és Glasgow között repülő társaság nem lesz ilyen szerencsés. Nem lett igaza.
Hamar kiderült, hogy a britek nagyon várták az olcsó belföldi járatokat, így a vállalat tagadhatatlanul kilencvenesévek-beli reklámokkal kezdte híresztelni, hogy náluk egy jegy annyiba kerül, mint egy Levi’s 501-es farmer, azaz 29 font. A nadrág ma 75 font, a London-Glasgow jegy pedig 27 és fél – büszkélkedett Carolyn McCall vezérigazgató, vagyis izé, hadd menőzzek már egy kicsit: CEO.
Azóta elszállítottak nagyjából 600 millió utast, 4,7 millió járat landolt sikeresen, most pedig tízezren dolgoznak a cégnél, beszállítókkal, alvállalkozókkal együtt harminc ezren. Huszonhat hangáruk és 243 gépük van, amelyek átlagosan hatévesek.
31 országba repülnek, 137 repteret használnak, az utasok több mint hatvan százaléka nem brit – ez a társaságnak nagy szó, nekünk azonban inkább természetes: az átlagmagyarnak az easyJet egy teljesen jó fapados viszonylag kényelmes ülésekkel, keveseknek él a fejében brit vállalatként. A legbritebb adat: összesen több mint százmillió bögre teát és kávét szolgáltak fel a légiutas-kísérők.
Az utolsó szám, esküszöm: a személyzet eddig hatszor váltott egyenruhát. (Mármint hatféle egyenruhát hordtak, nem összesen hatszor váltottak ruhát.) A hetedik nemsokára jön, a stewardok, stewardessek és mérnökök ugyanis nemsokára ledekkel teleragasztott, villogó okosruhákba öltöznek.
A cég ígéri, ez nem humbug: az utasoknak ezentúl elég lesz ránézniük a kísérőkre, ott lesznek rajtuk a legfontosabb információk. Vészhelyzet esetén a ruha alja és a vállapok villognak, a hajtókán adatokat láthatunk, béna akasztós telefonok helyett pedig rejtett mikrofonokkal kommunikálnak majd.
A mérnökök ezentúl a kapucnijukkal világítanak, ruhájukban lesz beépített kamera, mikrofon, levegőminőség-ellenőrző szenzor, hogy az utasok már leszállás előtt tudják, mekkora a szmog. A fényvisszaverő lézerillesztések miatt pedig szó szerint kilométerekre világítanak majd.
Béna tortaosztás és olcsó, műanyagpoharas pezsgő helyett pedig leleplezték a
A gépet több mint százezer beküldött nyaralós fotóval matricáztak szét és tonnányi szárazjéggel szervíroztak a közönségnek.
Végül pedig itt van a fotósok kedvenc stewardesse, a nevét sajnos nem sikerült megtudnom, mert emberfeletti, ám merev arcizom-teljesítménnyel maradt fotogén egy teljes órán át.
Szóval kedves magyar felsővezetők és rendezvényszervezők: így kell összehozni egy céges bulit!
