A kalózkodást tengervízen elkövetett bűncselekményként határozza meg a tengerészeti szakirodalom, mindez azonban nem valósulhatna meg szárazföldi gyökerek és infrastruktúra nélkül, írja az amerikai Foreign Affairs magazin. A kalózoknak szükségük van megbízható kikötőkre, ahol hajókhoz és ellátmányhoz jutnak, és legfőképp olyan helyekre, ahol eladhatják a lopott árut.
.jpg "Ez lehet az egyetlen út a terrorizmus felszámolása felé 1")
Szomáliai kalóz támadások. Kattintson a képre a nagyobb méretért. Forrás: reliefweb.int
A jeffersoni modell
A történelem folyamán a különböző kormányok éppen ezért nem csak hadihajókkal támadták a kalózokat, de a szárazföldön is megküzdöttek velük. Az ókori rómaiaktól kezdve a kínai King dinasztián át a 17. századi Angliáig, a szuverén államok úgy próbálták ellehetetleníteni a kalózokat, hogy elszakították őket a part menti falvaktól, felégették a hajóikat és kivégezték a velük együttműködő lakosokat. Ugyanígy járt el az Egyesült Államok is. 1805-ben Thomas Jefferson elnök egy nagyobb kampány részeként tengerészgyalogosok és zsoldosok kis csapatát telepítette Dernébe, a mai Líbia partján fekvő kikötővárosba, hogy megfékezze az amerikai kereskedelmi hajókat fosztogató berber kalózokat.
Azt gondolnánk, elődeik példáját követték a kormányok 2007-ben, amikor a kalózok a Szomália partjainál futó nemzetközi hajózási útvonalakon garázdálkodtak. Ez azonban nem így történt. 2009-ig folyamatosan növekedett a kereskedelmi hajókra mért támadások száma, ekkor Tom Wilkerson, az USA Tengeri Intézetének vezetője, korábbi kétcsillagos tengernagy azt tanácsolta, hogy térjenek vissza a “Jefferson-modellhez”. “Ott kell megküzdeni a kalózokkal, ahol éppen tartózkodnak, ahelyett, hogy azt találgatnánk, hol fognak felbukkanni” – írta. John Bolton, korábbi amerikai ENSZ-nagykövet, Szomália teljes megszállásában látta a megoldást, ami “egyszer és mindenkorra véget vetne a problémának”.
Forrás: Thinkstock
Különleges csoport
Az érintett kormányok azonban más utat választottak. Kevés állam vállalta, hogy kockáztassa csapatai életét, de sokan érezték, hogy cselekedniük kell. 2008-ban az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1851 sz. határozatában rendelkezett egy nemzetközi együttműködésről az államok és regionális szervezetek közt. Elfogadták, hogy minden szükséges intézkedést meghoznak a szomáliai vizeken történő kalóztámadások és fegyveres rablások visszaszorításának érdekében. Ekkor jött létre a szomáliai partok kalózkodásával foglalkozó kapcsolattartó csoport is, mely az érdekeltek fellépését hangolta össze.
A csoport arra törekedett, hogy egyik kalózellenes megközelítés se kerüljön túlsúlyba, és hogy egyidejűleg alkalmazzák a különböző munkafolyamatokat: a haditengerészeti műveleteket, kapacitásépítést, a kereskedelem védelmét (új technológiákkal, mind fegyveres őrök alkalmazásával). Stratégiájuk nagyrészt működött, az elmúlt öt évben a tengeri rablótámadások száma Afrika szarvánál rekord mértékűre csökkent. A Nemzetközi Tengerészeti Hivatal (IMB) szerint a szomáliai kalózok utoljára 2012-ben tudtak kifosztani egy kereskedelmi hajót.
A siker nagy része a kapcsolattartó csoportnak köszönhető, ami lehetővé tette, hogy a sokféle érintett fél párhuzamosan együtt dolgozhasson. Így tudott a tengerészeti ágazat olyan védelmi eljárásokat kifejleszteni, melyekkel drasztikusan csökkentette a kalóztámadások hatékonyságát. Az ENSZ szervei jogi segítséget nyújtottak a helyieknek, hogy bíróság elé állíthassák a kalózokat. A nemzetközi haditengerészeti erők, köztük a NATO és az Európai Unió segített a hajók irányításában és nyomon követésében az Indiai-óceánon. Együttes erővel, egyszerre több fronton csatába szállva sikerült meggyengíteni a kalózokat. Nem beszélve arról, hogy az ilyen törekvések sokkal fenntarthatóbbak, mint a katonai erők alkalmazása.
Szomáliai kalózok által eltérített hajó Szomália partjainál 2009-ben. Fotó: Europress
Önálló vállalkozás
Ez az újféle hozzáállás jól tükrözi a jelenlegi modern viszonyokat. A kalózokat a múlt századokban még az egymással rivalizáló államok támogatták. Mára már a legtöbben önállóan működnek, így nem tekinthetők ellenséges harcosoknak, csupán átlagos bűnözőknek. Továbbá, egy katonai közbeavatkozás jelenleg számos korlátba ütközik. A költséges afganisztáni, iraki bevetések után az amerikaiak és az európaiak már jól meggondolják, hogy érdemes-e szárazföldi csapatokat telepíteniük, akármilyen kis küldetésről is legyen szó. Megváltoztak a gazdasági feltételek is. A kereskedelmi hajók a bonyolult tulajdonosi és nyilvántartási rendszerek miatt már nem feltétlenül tartoznak egyetlen államhoz, így nem egyértelmű, hogy kinek kellene biztosítani a védelmüket.
Néhány esetben azért nemrégiben is alkalmaztak katonai erőket, és ezek hasznosnak is bizonyultak. Az EU helikoptertámadásokat mért a kalózok raktáraira 2012-ben, az USA és Franciaország pedig különleges alakulatokkal mentette ki a túszokat. Az ENSZ szerint az Egyesült Arab Emírségek egy nemzetközi biztonsági egységet kért fel arra, hogy kiképezze az ún. Puntlandi Tengerészeti Rendőrséget, egy szomáliai csapatot, akik az ország partjain járőröznek. Az Afrikai Unió nemzetközi békefenntartó erőket küldött, hogy támogassák a szomáliai kormányt, és hogy megbolygassák a kalózok menedékéül szolgáló kikötőket Dél- és Közép-Szomáliában.
A nemzetközi együttműködésen alapuló megoldás azonban nem olcsó mulatság. A nemzetközi szervek és a hajózási ágazat körülbelül 3 milliárd dollárt költött a szomáliai kalóztámadások visszaszorítására csak 2013-ban. De ez még mindig csak a töredéke annak az összegnek, melybe Szomália elfoglalása, vagy egy állandó katonai jelenlét biztosítása került volna. Nem beszélve arról, hogy így a problémában érintett felek közösen osztoznak a terheken.
Puntlandi Tengerészeti Rendőrség. Fotó: Europress/Mohamed Abdiwahab
Ez a modell lehet az egyetlen út a terrorizmus felszámolása felé
A szomáliai kalózkodásra adott innovatív megoldás példaértékű, hasznos modellként szolgálhat a sokakat érintő, komplex problémák kezelésénél is. Hasonló, többféle ágazatot felölelő megközelítésre lenne szükség például egy terrorellenes fellépés kidolgozásánál is, hasznosítani lehetne a különböző közreműködők, az NGO-k, katonai erők, civil és segélyszervezetek erejét egy nagyobb nemzetközi szervezet égisze alatt. A globális válságok az általuk okozott pusztítással egyenértékű reakciókat igényelnek, de ugyanilyen fontos, hogy a fellépés többoldalú és sokrétű legyen. Az elmúlt évtizedek katasztrófáinak legnagyobb tanulsága az, hogy az ilyen megközelítés már nem választás kérdése, hanem létfontosságú követelmény.
