A szigetország pártviszonyai, az egyes pártok kampánystratégiái, valamint a legérzékenyebb témák bemutatása mellett a választási esélyeket is latolgatja cikkében Andor László közgazdász, a szigetországi politika szakértője, a Manchesteri Egyetem egykori hallgatója, a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságpolitika Tanszékének docense.
Pártok a dobogón
A huszadik század legnagyobb részében a Konzervatív Párt kormányozta Nagy-Britanniát. A századvég azonban e párt súlyos válságát hozta. Az elmúlt nyolc évben a Konzervatív Pártnak összesen négy vezetője volt. John Major 1997-ben, William Hague a 2001-es választások után, Iain Duncan-Smith pedig másfél évvel ezelőtt mondott le. A vezetőknek ez a sora, és különösen a pártcentrumból egyszer már kisodródott Michael Howard visszatérése azt jelzi, hogy a konzervatívok nem tudnak elszakadni a thatcherizmustól, és ez nagyban rontja a győzelmi esélyeiket. A nyolc éve kormányzó Munkáspárt vezető garnitúrája még mindig fiatalnak mondható, és több politikus került az élvonalba a harmincas-negyvenes korosztályból is. Blair második ciklusában azonban komoly feszültségek keletkeztek a kormányon belül. A legfőbb törésvonal Blair és a kormányfői ambíciókat tápláló pénzügyminiszter, Gordon Brown, illetőleg kettejük tábora között húzódik. Komoly csapást jelentett továbbá olyan nehézsúlyú politikusok távozása a kormányból, mint Robin Cook és Clare Short, valamint David Blunkett. Rejtélyes volt a többieknél fiatalabb Alan Milburn kiválása is 2003 nyarán, ám ő később visszatért, és Blair a kampány főnökévé nevezte ki. A Liberális Demokraták hosszabb ideje 20 százalék körüli szavazóbázissal rendelkeznek, ez azonban az aránytalan képviseleti rendszer miatt csak 40-60 mandátumra elegendő. Támogatottságuk Skócia keleti felében és Dél-Nyugat-Angliában az átlagnál erősebb.
Csalódott alaphangulat
A csütörtöki brit választások alapmotívuma a miniszterelnök személyében való csalódottság érzete. Emiatt sok korábbi munkáspárti szavazó marad passzív vagy szavaz át a liberális demokratákra. A bizalomvesztés fő oka az iraki háborúban való aktív részvétel és a kormány ezzel összefüggő manipulációinak lelepleződése. Ugyanakkor a liberális demokraták a kampány hajrájában valószínűleg hiába próbálták az érdeklődés fókuszába állítani az iraki kérdést, ezzel csak kis változást tudtak elérni a közhangulatban. A kampány kezdete óta nőtt a különbség a két kormányképes párt, a Munkáspárt és a Konzervatív Párt között. Másfél-két héttel a választások előtt az olló nyílása megállt, sőt esetleg zárulhatott is valamelyest. Valójában azonban azok a szavazók, akik Irak miatt büntetni akarják Tony Blairt, már rég eldöntötték, hogyan szavazzanak. Az utolsó egy-két hét legfeljebb egy-két százalékot mozdít meg a teljes szavazóközönségből.
Kampány és hangulatkeltés
Az ellenzéki pártok elsősorban Blair szavahihetősége felől igyekeztek megtámadni a kormányt, vagyis az iraki háborúval összefüggő problémákkal igyekeztek operálni. Ez a konzervatívok részéről azért nem volt teljesen hiteles, mert a háborút ők maguk is megszavazták, és nyilván a tényállás ismeretében. A liberális demokraták – akik ezúttal „az igazi alternatíva” jelszavával jelentkeztek – az utolsó tíz napban ráerősítettek az iraki témára. Segítette őket, hogy a távozó munkáspárti képviselők közül volt, aki nyilvánosan is őket kezdte támogatni. Szintén átpártolt hozzájuk Greg Dyke, a BBC korábbi igazgatója, aki korábban a Munkáspárt támogatója volt, és éppen az Irak-vita miatt kellett távoznia állásából. Blairék hosszabb ideje igyekeztek a belpolitikára terelni az érdeklődést, és ezt részletezték vastagra sikeredett programfüzetükben is. Mivel azonban Blair érzékelte a bizalomvesztést, egy idő után folyton-folyvást Gordon Brown-nal párban kampányolt. Ez tulajdonképpen. azt üzente: szavazzunk Tonyra és megkapjuk Gordont. A munkáspárti vezetők egyes pillanatokban elkeseredetten kérték híveiket, hogy ne akarják a liberális demokratákra adott szavazatokkal büntetni Blairt, mert könnyen lehetséges, hogy ennek egy tory kormány lesz a vége. A konzervatív kampány másik alapmotívuma a bevándorlók elleni hangulatkeltés, illetőleg a közrend védelme volt. Jól láthatóan nem kampányoltak gazdasági témákkal, amivel implicite elismerték a kormány sikerét ezen a téren. Azt a képviselőjelöltet, aki kifecsegte a pénzügyi program egyes részleteit, azonnal visszahívták, ami nem éppen a magabiztosság és az őszinteség jele volt a választások előtt egy hónappal.
Blair nyugodtan alhat
A csütörtöki nagy-britanniai parlamenti választást szinte biztosan a kormányzó Munkáspárt nyeri meg. Történelmileg példátlan mandátumszám-változás kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen. A Munkáspárt fölénye azonban nem lesz akkora, mint 1997-ben és 2001-ben. A nyolc évvel ezelőtt – 18 év kormányzás után – ellenzékbe szorult konzervatívok ugyan érdemben nem tudták magukat összeszedni, de a második ciklus politikai vitái, viharai és visszásságai Tony Blair kormányfőt igencsak elkoptatták. Ettől azonban a Michael Howard vezette jobboldali ellenzék még nem lett vonzóbb, így a lemorzsolódó baloldali szavazók vagy otthon maradnak, vagy – kisebb részben – Charles Kennedy liberális demokratáit támogatják. A részvétel alacsonyabb lesz, mint az előző két választáson, s a Munkáspárt több tucatnyi mandátumot veszít azokban a körzetekben, ahol jelöltje legutóbb kis többséggel győzött. Az esetek többségében a liberális demokratákhoz átvándorló szavazatok is konzervatív mandátumot eredményeznek majd, ez azonban kevés lesz ahhoz, hogy a „toryk” többségbe kerüljenek, de ahhoz is, hogy Blairt esetleg koalíciós tárgyalásokra kényszerítsék a liberális demokratákkal. Meglepetés volna, ha a kisebb pártok, mint a Zöld Párt vagy a Függetlenségi Párt mandátumhoz jutnának, még akkor is, ha az utóbbi az európai parlamenti választásokon jól szerepelt (belpolitikai üzenete gyakorlatilag nincs, és a tavalyi siker óta belső konfliktusok szabdalták).
A Harmadik út
Összehangolni a társadalmi igazságosságot a gazdasági versenyképességgel – ebben a jelszószerű direktívában jelölik meg a legtöbben a haladó kormányzás cím alatt futó rendezvénysorozat legfontosabb törekvését. Öt-hat évvel ezelőtt Bill Clinton és Tony Blair egymásra találásából, a „harmadik út” koncepcióját kidolgozó Anthony Giddens közreműködésével indult el ez az áramlat, amely friss levegőt hozott a szociáldemokrácia berkeibe, és amelyhez azóta sok meghatározó politikus csatlakozott. Ideje tehát nem úgy tekinteni a haladó kormányzás néven ismert irányzatra, mint amelynek csak két meghatározó személyisége van Blair és német kollégája, Schröder személyében. Az idősebb generációból a Budapesten is megjelent portugál Antonio Guterres, dán Poul-Nyrup Rasmussen vagy az olasz Giuliano Amato óriási tekintélynek örvend, a nyomukban már ott van a fiatalabb generáció, nem kevés ötlettel és ambícióval. Mint az egyik legrégebb óta folyamatosan hivatalban levő balközép vezető, Tony Blair a rangidőse a haladók irányzatának, de távolról sem állítható ma már, hogy ő a legérdekesebb figura ebben a táborban. A nyugat-európai szociáldemokrácia emelkedő csillaga ma Jose Luis Rodriguez Zapatero spanyol kormányfő.
Irak – ami elrontottak
Blair pozíciója sem pusztán az iraki politikája miatt rendült meg. Mindazonáltal az iraki kérdés számít ma annak az elsődleges tényezőnek, amely a brit Munkáspárt népszerűségét meghatározza. A The Economist című hetilap nemrégiben grafikusan is ábrázolta, ahogy az iraki háború népszerűtlenné válása közvetlen előidézőjévé vált a Munkáspárt iránti szimpátia megállíthatatlan eróziójának. Bagdad elfoglalásakor (2003. április) még a brit lakosság mintegy 64 százaléka úgy gondolta, hogy az iraki háborút helyes volt elindítani. Mára az így vélekedők száma megfeleződött; ez a csoport alig haladja meg a harminc százalékot a teljes népességen belül. A Munkáspártra szavazni akarók száma a 2003. áprilisi 44 százalékról 2004 őszére kb. 31 százalékra csökkent. Tony Blairt jogi értelemben már négy független vizsgálat tisztázta Irak ügyében, a közvéleményben mégis egyre jobban megerősödik a kép, hogy Blair a valóságot szándékosan elferdítve vitte be országát Washington oldalán az iraki háborúba. Különösen rossz néven veszik a britek, hogy a kormányfő egészen biztosnak nevezte a világot fenyegető tömegpusztító fegyverek létezését, amit – mint utólag kiderült – az általa olvasott titkosszolgálati jelentések sem támasztottak alá. A Munkáspárt 2004 őszi konferenciáján Blair már nagyon közel került ahhoz, hogy bocsánatot kérjen a téves információkért (tulajdonképpen. felajánlotta sajnálkozását), de végül ezt nem tette meg. Nem sokkal később egyik minisztere, Patricia Hewitt kényszerült arra egy tévén közvetített nyilvános vitaműsorban, hogy a kormány nevében azt mondja: sorry.
Gazdaság – ami sikerült
Nagy-Britannia az elmúlt tizenkét évben az Európai Unió egyik legjobban teljesítő gazdasága volt. Bár ebbe beleesik John Major kormányzásának nagyobbik része is, a prosperitás érdemeit elsősorban Gordon Brown pénzügyminiszter tudja a maga javára tőkésíteni. Nem jött jól a kormánynak, hogy a Rover (a brit autógyártás utolsó hírmondója) éppen a kampány idején zárt be, de mivel a munkáspárti gazdaságpolitika megítélése általában jó, a dezindusztrializációt (és a munkahelyek tömeges elvesztését) a köztudat egyértelműen a thatcherizmushoz kapcsolja, ez a veszteség nem okoz különösebb kárt Blair és Brown számára. Blair Új Munkáspártja (New Labour) elfogadta a thatcheri örökséget mint status quo-t, de a gazdaságban nem tekinti érvényesnek a thatcherista programot. Larry Elliott gazdasági szakíró nemrégiben úgy írt, hogy Gordon Brown végre a gyakorlatban is értelmet adott a keynesi tanoknak. Az államellenesség távolról sem jellemzi a domináns gazdasági gondolkodást. A jelenlegi brit választási kampányban erősen hajrázó liberális demokraták például a személyi jövedelemadó legfelső kulcsának ötven százalékra történő emelését szorgalmazzák. A konzervatívok és a munkáspártiak egymással versenyezve ígérik kisebb-nagyobb, eddig nem létezett jóléti juttatások bevezetését. Igaz, ennek fedezetét mindkét nagy párt a közszférában dolgozók számának csökkentéséből kívánja előteremteni. Mindazonáltal a gyakorta – méltánytalanul – ködösnek nevezett Albionban a mi régiónknál sokkal jobban látják: a gazdasági növekedésnek nem elsődleges ösztönzője az adókulcsok vagy az adóteher csökkentése. A munkáspárti dicshimnuszok ellenére ugyanakkor érdemes figyelni arra, hogy bár a deficit nem krónikus és a mértéke sem drámai, az ország fiskális pozíciója az elmúlt öt évben folyamatosan romlott.
Európa – ami kérdéses
A Konzervatív Párt megosztottsága az európai integrációhoz való viszony kérdésében döntő szerepet játszott Margaret Thatcher 1990-es bukásában és abban is, hogy John Major 1992 után (az ERM-ből való kényszerű távozást követően) már nem tudta rendezni a párt sorait. A toryk az euroszkeptikusság különböző árnyalatait tudják csak felvonultatni, és a Brüsszel-ellenes magatartás csak erősödött bennük, mióta ellenzékbe szorultak. Az 1997-es váltás után Robin Cook, Blair első külügyminisztere meghirdette, hogy Nagy-Britannia ismét vezető ereje lesz Európának, valójában azonban ez a szándék nem vált valóra. A konzervatívokhoz képest természetesen Blair igen EU-barát és euró-barát, de ennek hatása roppant visszafogott. Egyrészt azért, mert világpolitikai kérdésekben a britek továbbra is egyensúlyozni próbálnak az USA és a német-francia EU-tengely között, és ez az utóbbi években nem kevés konfliktust szült. Másrészt az EU-integráció kritikus kérdése Anglia számára ma az euró bevezetése, és itt – szándéka ellenére – Blair nem tudott haladást elérni az elmúlt parlamenti ciklusban. A két nagy pártnál jóval EU-barátabb a Liberális Demokrata Párt, de mivel a tényleges kormányzáshoz várhatóan kevés köze lesz, inkább csak a közvéleményt tudja valamelyest befolyásolni, de nem az eseményeket. Ha netán a konzervatívok győznek, nemcsak az euró bevezetése kerül le még a latolgatások napirendjéről is, hanem egyértelművé válik: az EU nem számíthat arra, hogy a britek jóváhagyják az alkotmányos szerződést (erről várhatóan népszavazás dönt majd).
Már a következő választás a tét
Mivel az esélyek alapján szinte biztosan a Munkáspárt győz, a választások tétje elsősorban nem az, hogy ki alakít kormányt, hanem az, hogy Tony Blair mennyi ideig lesz még miniszterelnök. Képletet megadni erre nem lehet, de ha a Munkáspárt parlamenti többsége egyszámjegyűre zsugorodik, akkor Blair napjai meg vannak számlálva. Ha három számjegyű marad a többség, akkor elképzelhető, hogy több évig ő marad a miniszterelnök. Ha a többség kétszámjegyű lesz, akkor kiélezett küzdelmet hoz majd a nyár, hiszen az eredmény utat nyit az értelmezési vitáknak és a párton belüli erővonalak átrendeződésének. Egy súlyos visszaesés mindenképpen közelebb hozza Blair pályafutásának végét, ami azonban nem jelenti a blairizmus végét is. Bár Gordon Brown retorikája egyértelműen több hagyományos szocialista elemet tartalmaz, szó nincs arról, hogy a párt új vezetése a thatcherizmus előtti formulákhoz vissza tudna vagy akarna kanyarodni. A miniszterelnök-váltás után a kérdés nyilvánvalóan az lesz, hogy tud-e a Munkáspárt zsinórban negyedszer is választást nyerni.
