Trump-ember lehet Orbánból, viszont Harris győzelme külpolitikája kudarcát hozhatná

Kamala Harris döntött, és Tim Walzot választotta alelnökjelöltjének. Ezzel teljes lett a választási mezőny. Bár a demokrataák hivatalosan még nem jelölték Harrist – erre egy hetet kell még várni –, de a hivatalban lévő alelnök a jelöléshez szükséges számú küldöttet már összeszedte. A választás nem egészen három hónap múlva esedékes,

• a Demokrata Párt Harrist és Walzot,
• a republikánusok Donald Trumpot és JD Vance-et jelölik.

Az elmúlt hónapokban a verseny várható végeredménye bizonytalanabbá vált. Bár korábban sem volt teljesen biztos, hogy Donald Trump nyeri a választást, de egyre valószínűbbnek tűnt. Joe Biden elnök visszalépése azonban teljesen megváltoztatta az állást. Trump a Biden elleni vitától a saját alelnökjelöltje megnevezésén át az ellene megkísérelt merényletig képes volt tematizálni a politikai napirendet, amit Biden döntése felülírt.

Kamala Harris szokatlanul gyorsan tudta maga mögé rendezni a Demokrata Pártot, felpörgette a versenyt, és bizonytalanná tette Trump győzelmét. Az elemzők most azt mondják, Harris az esélyesebb, igaz, még csak egy kicsivel, ám az olló folyamatosan tovább nyílik. A verseny jelenleg azonban mindenképpen kétesélyes. Mivel a csapatok már felálltak, így érdemes megnézni, milyen hatása lehet Magyarországra nézve az egyik, illetve a másik végkimenetelnek.

Elsőként azt érdemes végigvenni, mi történik Magyarország és az Egyesült Államok szövetségében, ha Kamala Harris lesz az Egyesült Államok elnöke. Erre azt a meglepő választ lehet adni, hogy senkinek sincs fogalma róla. Rég volt ugyanis annyira belpolitikai fókuszú az amerikai elnökválasztás, mint most.

Az Orbán-kormányok és Magyarország kapcsolatát az Obama-elnökségek óta érdemes elemezni, mert nagyjából ekkor alakult ki az a rendszer, amelyben ez a kétoldalú kapcsolat működik. Barack Obama viszonylag fiatalon, komolyabb szenátusi múlt nélkül lett elnök, az alelnökjelölt-választásában fontos szerepet is játszott ennek ellensúlyozása. Joe Biden nem azért lett Obama alelnöke, mert idősebb volt és fehér, hanem mert Obama korábban nem foglalkozott külpolitikával, Biden pedig az egyik legnagyobb külpolitikai játékosnak számított a szenátusban.

Az viszont, hogy Bidennek konkrétan milyen külpolitikai elképzelései vannak, kevésbé számított. Várhatóan ez történik majd Tim Walz esetében is, hiszen a mindenkori alelnök szinte mindenben az elnök politikáját veszi fel, egészíti ki. Ez egy alkotmányosan ugyan erős, ám politikai értelemben gyenge szerep, amelyben a politikus valójában egy tartalékot játszik – saját politikai hatáskör nélkül. Pontosabban akkor van politikai hatásköre, ha az elnök ad neki, mert onnantól ezt az elnökre hivatkozva képviselheti. Biden és Harris nagyjából ugyanazt a felhatalmazást kapták meg az elnöküktől: folytassanak diplomáciai tárgyalásokat, amelyekkel a déli határ leterheltségét enyhíthetik.

Obama kormányát nem különösebben érdekelte Európa, Közép-Európa pedig még kevésbé. Ez az adminisztráció a Csendes-óceán felé nyitott, a kötelező közel-keleti körök mellett politikailag Kína, Tajvan, Japán, Vietnám, Indonézia, a Fülöp-szigetek érdekelte. Mivel Oroszország ekkor a mostanihoz képest gyengébben, kevésbé látható világpolitikai ambíciókkal működött, Kelet-Európára is kisebb figyelem irányult.

Ám az orosz fenyegetés már akkor is létezett, és az Obama-kormányzat a leköszönése előtt meg is fordította azt a trendet, ami a hidegháború vége óta tartott: nem kivontak, hanem odaküldtek katonákat az orosz határhoz. Lengyelország szoros katonai kapcsolata az amerikaiakkal ekkor vált a korábbinál is fontosabbá, ugyanis az Oroszország elrettentésére szánt amerikai katonák nagyrészt Lengyelországba (kisebb részt Magyarországra is) érkeztek.

Bár az Obama-kormányt igazából nem érdekelte Európa, a második ciklus közepére kifejezetten megromlott a viszonya Magyarországgal. Ez volt a kitiltási botrány időszaka, amikor a kormánypárti média sorra cikkezett arról, milyen fontos fideszközeli embereket tiltottak ki az Egyesült Államokból. Máig az egyetlen név, amelyet biztosan tudunk, Vida Ildikó akkori NAV-elnöké. A 2010-es években ez volt a magyar-amerikai kapcsolatok mélypontja – egészen mostanáig.

A 2014-es kitiltási botrány után 2016-ban a magyar fél is váltott. Orbán Viktor miniszterelnök Tusványoson nyíltan támogatta Donald Trump elnökségét. Orbán volt a hivatalban lévő kormányfők közül az első, aki kiállt Trump mellett, és ezzel meg is alapozta a kettejük közötti, máig tartó jó kapcsolatot. Ekkoriban Magyarországról nézve is szokatlan politikai húzásnak tűnt Orbán lépése, bár valójában túl nagy kockázat nem volt benne.

A Demokrata Párt ugyanis nyolc éve azt a Hillary Clintont indította, aki külügyminiszter volt a kitiltási botrány idején, és számos kritikát fogalmazott meg az egyre autoriterebbé váló magyar vezetéssel szemben. Orbán úgy mérlegelhetett: bármit is tesz, a demokratákkal nem lesz jobb a viszonya, viszont Trump – akkor még valószínűtlennek tűnő – győzelme esetén nagyot szakíthat.

Nagyjából ez is történt. Donald Trump megnyerte a választást, aminek két hatása volt magyar szempontból.

• Az egyik, hogy Orbán Viktorral szemben megszűntek az amerikai kritikák. Trump David C. Cornsteint, egy idős New York-i ékszerkereskedőt küldött Magyarországra, aki olyan szoros viszonyba került a magyar kormányfővel, hogy egy ponton alsónadrágban utaztak együtt a repülőgépen. Cornstein július negyedikét ünnepelve még koncertet is adatott Orbán Viktornak.
• A másik fejleményt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nem történt semmi. Mármint Magyarország és az Egyesült Államok között. A két ország kapcsolata nem lett sokkal szorosabb, hiszen Amerika így is az egyik legközelebbi kereskedelmi partnere volt Magyarországnak. A magyar kormány ugyan bevásárolt amerikai rakétarendszerekből, de Trump külügyminisztere, Mike Pompeo így is Magyarországra utazott, hogy Szijjártó Péter mellett állva közölje, nem tetszik nekik, hogy a magyarok beengedik Kínát a távközlési piacra.

Joe Biden 2020-as megválasztása után azonban a két ország közötti viszony drámaian romlott. A magyar kormány nyíltan támogatta Donald Trump elnökségét és ellenezte a demokrata-kormányzást. Alapvetően mégsem ez volt a két kormány kapcsolatát megrontó fő ok. Joe Biden az elmúlt fél évszázadban az amerikai szenátus egyik legmeghatározóbb külpolitikusa volt, így várható volt, hogy az elnöksége is jelentős mértékben külpolitikai fókuszú lesz.

Biden az utóbbi pár évtizedben az egyetlen olyan amerikai elnök, akit nem csak érdekel Európa, de fontosnak is tartja, mi lesz az öreg kontinens sorsa. Ebben a tekintetben Biden kora inkább előny, mint hátrány: azt a régi demokrata politikát hozta vissza, amely az atlanti együttműködésen keresztül nézi a világot. Harris és Walz mostani politikája ugyanakkor azt vetíti előre, hogy valószínűleg egy darabig Biden volt az utolsó amerikai elnök, akinek jelentett valamit Európa.

Ez a klasszikus demokrata Európa-politika sok szempontból morális alapon áll, így aztán az amerikai külügyminisztérium nem lett megengedőbb a magyar kormánnyal. Nagykövetnek az Orbánnal kiváló kapcsolatot ápoló Cornstein után David Pressmant küldték Budapestre. Az csak az egyik szempont volt, hogy a vállaltan meleg, családos, emberi jogokkal foglalkozó jogász egész életpályája önmagában üzenet volt a magyar kormánynak, de Pressman mintha magasabb szinten is lett volna bekötve az eddigi budapesti nagyköveteknél. Tízmilliós perifériaországokba akkreditált nagyköveteknek ritkán van olyan bejárásuk a hivatalban lévő amerikai külügyminiszterhez, mint Pressmannek, aki legalább háromszor egyeztetett az elmúlt két évben Antony Blinkennel.

Biden elnöksége és Pressman nagyköveti ideje alatt jutottunk el a magyar-amerikai kapcsolatok második mélypontjához, amelyben az amerikai kormány szankciós listára tette a Magyarországon működő orosz Nemzetközi Befektetési Bank három vezetőjét, köztük egy magyar állampolgárt. Ezzel majdnem egyidőben szigorította a vízummentes belépés feltételeit az Egyesült Államokba. Utóbbi ügy ráadásul még Trump elnöksége alatt indult el, az amerikaiak szerint a magyar kormány túl könnyedén adott kettős állampolgárságot olyan határon túli magyaroknak, akik valójában nem voltak magyarok. Ezért Washington azzal fenyegetett, hogyha a magyarok nem tesznek meg mindent a két ország közötti biztonsági együttműködésért, Magyarország kikerül az Egyesült Államok legközelebbi szövetségeseit tömörítő vízummentes beutazási listáról.

A keményebb lépésekre minden esetben volt magyar válasz. A beruházási bankkal a kormány a szankciók után beszüntette a kapcsolatot, a kettős állampolgárokkal kapcsolatos ügy pedig egy darabig haladni látszott a megoldás felé. Ugyanakkor az is kiderült, hogy miközben a magyar kormány a korábbi években nyíltan háborúzott az Egyesült Államokkal, a háttérben számos ügyben a megegyezésre törekedett. Ennek azonban 2023-ra vége lett, már csak az amerikai fenyegetés volt hatásos.

Kevés dolgot lehet biztosan kijelenteni az Egyesült Államok jövőbeli külpolitikájáról, ám azt mindenképpen, hogy folytatódni fog az a nagyhatalmi verseny Kínával és Oroszországgal, amely még Donald Trump elnöksége alatt kezdődött, Joe Biden alatt folytatódott, és szintén folytatódna Harris alatt vagy Trump második ciklusában is.

A Magyarország szempontjából legfontosabb ügyek is ezek közé tartoznak. Az Orbán-kormány rengeteg energiát ölt abba, hogy Orbán Viktornak a végén igaza legyen Ukrajnával kapcsolatban. A magyar miniszterelnök következetesen azt képviseli, hogy Ukrajna nem képes legyőzni Oroszországot, ha pedig így van, akkor teljesen fölösleges ellenállnia, a legtöbb, amit elérhet, egy azonnali tűzszünet.

Bár az azonnali tűzszünet jelenleg Oroszországnak kedvezne, a kérdés ennél komplexebb. A háború mostani lezárása két dolgot jelentene a nyugati közösség (így Magyarország) számára is:

• fölöslegesen öltek bele Ukrajna támogatásába ennyi pénzt és fegyvert.
• Vége a második világháború óta tartó világrendnek, amely a nemzetközi jogra és az országhatárok szuverenitására hivatkozva garantálta a békét.

Ezekből a következményekből Magyarország számára a második pont a kellemetlenebb. Az olyan kisméretű országok, mint Magyarország, sokkal könnyebben tudják garantálni a biztonságukat egy olyan világban, ahol a nemzetközi jog és az alapvető politikai morál is garantálja, hogy országhatárokat nem lehet megsérteni, a területszerző háborúk nem lehetnek sikeresek. A háború olyan lezárása, amelyben tartósan Oroszországhoz kerülnének a szuverén Ukrajnából kiharapott területek, ezt a rendszert rombolná szét.

Érdemes különválasztani, mi az, ami politikailag jó lenne a magyar kormánynak, és mi az, ami Magyarországnak lenne jó.

Hogy Kamala Harris pontosan mit tenne Oroszországgal, nem tudjuk. Azt igen, hogy nagy vonalakban támogatni fogja az ukránok eddigi harcát, részben folytatva azt a politikát, amit Joe Biden vitt. Pedig a hivatalban lévő elnök eddigi politikája az ukránoknak egy kicsit kevés volt, mivel úgy egyensúlyozott Ukrajna eddigi támogatásnál, hogy jelentős mennyiségű fegyvert adott ugyan át az ukránoknak, de folyamatos korlátozásokkal. Oroszország egy nukleáris nagyhatalom, és az oroszok számára is létezik olyan vörös vonal, ami a Nyugattal szemben is komolyabb megtorlást hozna. Biden folyamatosan tesztelgette ezt a vörös vonalat, feszítették az ukrán vezetéssel egyre kifelé. Nagy hatótávolságú fegyvereket adtak, de kikötötték, hogy orosz területre nem lehet vele lőni. F-16-osokat küldenek, de nem támadhatják vele Oroszországot, csak védekezhettek. Mivel Ukrajna alapvetően a saját érdekeit nézi, egy ideje Kijevben azt érzik, hogy szűkek a keretek, amelyekkel az Egyesült Államok engedélyezi a fegyvereik felhasználását.

Kicsit hasonló a helyzet Trumppal is. Naiv gondolat lenne feltételezni, hogy Donald Trump hivatalba lépését követően csak azért lezárná a háborút napokon belül, hogy Orbán Viktornak igaza legyen. Több oka is van annak, hogy ez miért nem fog megtörténni:

• Trump is érti, hogy győztes helyzetből lehet alkudozni. Nem fog olyan béke-megállapodásba belemenni, amelyből gyengének tűnne, ehhez viszont Ukrajnát tovább kell támogatnia.
• Donald Trump akkor sem irányít mindent, ha ő lesz az elnök. A republikánus elit pedig nagyrészt Ukrajna további támogatását szorgalmazza, már csak azért is, mert az amerikai költségvetés szempontjából nem elhanyagolható az a pénz, amit erre költenek. A védelmi költségvetés a teljes büdzsé három százaléka, ennek a három százaléknak a három százalékát adják Ukrajnának. Azt is úgy, hogy a régi fegyvereket adják át, és az új fegyvereket olyan gyárakban gyártják le, amelyek az Egyesült Államokban vannak. Ukrajna támogatása tehát ebben az esetben az Egyesült Államok gazdaságának állami támogatása is.
• Trump az utóbbi időben egyre megértőbben beszél Zelenszkijről, aki látványosan próbál jóban lenni a republikánus jelölttel. Ezzel párhuzamosan írt egy cikket a Wall Street Journalba Mike Pompeo, Trump volt külügyminisztere is, amelyben gyakorlatilag Ukrajna ennél is komolyabb támogatására szólít fel, beleértve ebbe a NATO-tagságot is (igaz, a védelem költségeit Európának kellene állnia).

A másik kritikus pont Kína. A Biden-kormányzat Kínával vetélkedő, büntetővámokra és versengésre alapuló politikája alapvetően Trumptól ered, és ez folytatódott, majd fokozódott Biden alatt. Egy újabb Trump-kormányzat ebben még keményebb lenne. JD Vance például – aki Ukrajna támogatásával kapcsolatban szinte a magyar kormány politikáját viszi – Kínával szemben sokkal erőteljesebben lépne fel. Hasonló elveket vall az új amerikai jobboldal többi jelentős szereplője is, akik a Kína-politikát a kongresszusból határozzák majd meg.

Harris nagyjából Biden politikáját folytatná Kínával kapcsolatban, de a diplomáciai kapcsolat javításában fontos szerepet játszhat Walz, aki szorosan kötődik Kínához. 1989-ben angolt tanított az ázsiai országban, és azóta is rendszeresen visz csoportokat, saját bevallása szerint az elmúlt harminc évben körülbelül harmincszor járt az országban. Valamennyire beszéli is a nyelvet, érti a kultúrát, jó kapcsolatai vannak. Ennyiben egy Harris-kormány talán finomabb is lehet Kínával, mint egy Trump-kabinet. Annyira viszont egyik sem lesz engedékeny, amennyire Magyarország – az Egyesült Államokban nagyjából minden politikai vezető kihívásnak látja Kínát, miközben Magyarország lehetőségnek.

Orbán Viktor szempontjából a kérdés mégis az, hogy lesz-e értelme az eddigi néhány év magyar külpolitikájának. Magyarország teljesen elszigetelődött, az Európai Unióban mi jelentjük a problémát, a visegrádi csoport szétesett, Amerikával rossz a viszonyunk. A diplomáciai céljaink nem egyeznek a körülöttünk lévő országok céljaival (még azokéval sem, amelyek a szövetségeseink, mint például Szlovákia). Orbán a Keletben felemelkedést lát, miközben mindenki más azt nézi, ami valóban történik: erősödő Egyesült Államokat, kínai dominancia alá került Oroszországot, gazdasági problémákkal küzdő Kínát.

A magyar miniszterelnök mindent egy lapra tett fel: Ha Trump nyer, ő lesz a Trump-ember Európában. Kénytelenek lesznek vele szóba állni, hiszen ő tud ügyeket elintézni a világ legnagyobb hatalmának vezetőjénél. Egy ilyen embert nem lehet elszigetelni.

Ha viszont Harris nyer, a republikánusok három Trump-vereség után (amiből az egyik egy félidei) kiszabadulhatnak a volt elnök irányítása alól, és teljesen más politikát kezdhetnek. Orbánnak pedig egy olyan elnökkel kell együtt dolgoznia, akit egyrészt nem érdekel Magyarország, másrészt tudja, hogy Magyarország miniszterelnöke korábban ellene szurkolt. Ha Harris nyer, az utóbbi évek, de különösen 2024 magyar külpolitikája totális csődbe kerül.