Csintalan Sándor: Hogy a csudába ne rettegnék?!

Mi az első könyv, amit elolvasott?

A Háború és béke.

Na de komolyan.

Mondom: Háború és béke.

Marháskodik.

Dehogy… Milyen válaszra számított?

Gőgös Gúnár Gedeon. Csutak és a szürke ló. Az Ezüst-tó kincse. Nemo kapitány. Kalózok, bálnák, tengerek. Esetleg: Linkóci kapitány kalandjai.

Azokat kinőttem, mire igazán olvasni kezdtem.

Mikor kezdett igazán olvasni?

Tizennégy éves koromban. Addig lényegében kizárólag iskolába és úszóedzésre jártam, könyv nuku, már csak azért is, mert miután apám imádta könyvtárat, és engem is lerángatott párszor, dafke nem olvastam. Aztán egy családi összejövetelen hülyére untam magam, köröttem csupa nyugdíjas, fetrengtem jobbra-balra, amikor megláttam a polcon a Háború és békét. Belelapoztam és nem tudtam letenni. Pár nap alatt végeztem vele. Azóta is ötévente újraolvasom.

Mi a regény első sora?

Tudja a faszom.

Menő lett volna, ha kapásból rávágja.

Nem menőzöm.

Az interjú végére kikeresem magának.

Na, ha kikeresi, bemagolom.

Imád harcias képpel megbotránkoztatni, kinyilatkoztatni, megmondani a tutit. De közben belül mosolyog?

Mosolygok, ja. És persze totál bizonytalan vagyok.

Bizonytalan? Miben?

Mindenben. Semmiben sem vagyok biztos, mert semmi sem biztos. Az se biztos, hogy ez a könyvespolc itt van előttem. Általában úgy állok az élethez, hogy annak is csupán 98 százalék valószínűséget adok, ami egészen biztosnak tűnik. Kételkedni szeretek, miközben imádom megérvelni a 98 százalékot.

Az azért ugye biztos, hogy Bács-Kiskunban vagyunk, Ágasegyházától tizenegynéhány kilométerre, egy magánkönyvtárral felszerelt tanyán?

Elég valószínű.

Városi politikus hogyan keveredik a futóhomokra?

Én is nap mint nap fölteszem magamnak a kérdést:

Sanyi, hogy a picsába kerültél te ide?!

Nincs benne racionalitás. Semmi. Két éve költöztem ki, egy ingatlanos némber beszélt rá erre a tanyára. Szörnyeteg cigányasszony. Imába foglalom a nevét.

Hogy ismerte meg?

A fiam a karvalytőke szolgálatában állt, tőzsdén dolgozott, megutálta. Az építészmérnök feleségével kitalálta, hogy irány a bioszféra, és vettek itt egy tanyát. Aztán a legidősebb lányom is követte a példájukat – neki segíteni, az ingatlanost kifizetni autóztam ide. Odaadtam a lóvét, irány haza, de elgáncsolt a boszorkány, beleduruzsolta a fülembe, hogy „jaj, drága Csintalan úr, jöjjék, van itt egy magának való is”. Hess, picsába! De csak nem nyugodott, végül hagytam magam, hamarább szabadulok, gurultunk, és megpillantottam egy csodálatos parasztházat, hatalmas telken, harminchármas medencével. Olyan, hogy letérdelsz. Na, az nem ez a ház volt. Hanem a szomszéd. Híres, fontos kúria, a rendszerváltás utáni két évtized politikus nagyurainak kultúrközpontja, de hogy kiöregedtek a nagyurak, eladóvá vált a kúria.

Kultúrközpont?

Baszóház. Topok topja, rettentő sok pénzért, nekem tíz élet alatt se jönne össze. Viszont állt mellette ez a szerény, de szintén pofás sváb parasztház. Gaz hónaljig, mégis rögtön beleszerettem. Kérdem a cigányasszonyt, hogy ez meg kié. „A Regős Béláé, itt halt meg szegény, Isten nyugosztalja.” Mire valamiért azt feleltem, hogy: „Tudja mit?! Akkor én is itt fogok meghalni.” Lepapíroztuk, egy év alatt a felújítással is végeztem.

Ki volt Regős Béla?

Pont olyan futóbolond, mint én. Hollywoodból hazatántorgó reklámgrafikus, ő csinálta mások mellett Stallone és Schwarzenegger híres plakátjait. Nem akárki volt. Mégis elvitte a hasnyálmirigyrák. Tíz évet élt itt, innen dolgozott Amerikába meg Angliába, annyira nem keverte a munkát az egyébbel, hogy lakókocsiban hált az udvaron. Szerette a biztonságot, kerítést emelt vasajtós őrbódéval, itt még a kazánházon is lőrés van. A telken víztárolót épített, kikövezte az utat, növényeket telepített, dombot emelt, míves keresztet állított rá, de miután meghalt, a lányáék elvitték a művet, én meg a helyére temettem az egyik kutyámat, aki akkoriban halt meg, majd két korábbi kutyámat is kihantoltam, elhoztam a maradványaikat, aztán gondoltam, kéne valami emlékművecske nekik. Eszembe jutott Kocsis András barátomnak a kispesti európai uniós emlékműve a három tenyérrel, és megkértem Andrist, konstruáljon egy hasonlót. Most nekem is van egy ilyenem, csak ebből a három kézből az egyik az enyémet formázza. Nagyképű, ez van. A házhoz annyit tettem hozzá, hogy a csűrt könyvtárrá építtettem át, rakattam bele cserépkályhát, télen is beülhetek ide olvasni. A könyveim sok évtizedes szétszórattatás után végre összetalálkoztak, egy igazi könyvtáros tette rendbe az állományt. Amúgy az csak a minap esett le, hogy főiskolásként, közel fél évszázada, 1975 és ’78 között háromszor egy hónapon át a környéken építőtáboroztam, az Izsáki Állami Gazdaság pezsgőgyárában dolgoztunk.

Embertelen mennyiségű Claudius pezsgőt ittunk, a legfőbb élmény mégis az Unicum.

Megteltünk a pezsgővel, műszak után beballagtunk a faluba, és a kocsmapolcon megláttam egy gömbölyű, literes üveget. Kérdeztem a helyi erőket, hogy ez meg micsoda? Mondták, Unicum. Van benne alkohol? Van. Akkor jöhet. Első kóstolásra szerelem. A rendszerváltás utáni világ legfőbb bűne, hogy megváltoztatták a receptjét.

Tudta, hogy az új recept igazából az eredeti, ami alapján a gyár 1948-as államosításáig főzték az anyagot?

Nem tudtam, de nekem akkor is a régi, a barnacímkés az imprintingem. A privatizációk idején, 1994-ben a Volvo érdeklődött az Ikarus iránt. A Vasas szakszervezet kérésére beültem egyeztetni a Volvo szakszervezeteseivel. Előkerültek az ideológiai kérdések, és mondtam, bizony pár dologban a kommunista jobb, mint a kapitalista, lásd az Unicum, amiből este fogyaszthatunk, de összehasonlításra sajnos nincs mód, csak a modernet kóstolhatjuk. Mire a szakszervezet elnöke, Paszternák Laci fölpattan, és élete leginnovatívabb, legönfeláldozóbb politikai akcióját hajtva végre a páncéljából előhúzott egy barnacímkés Unicumot. Minden bűnét megbocsátottam.

Az Unicum elfogyott?

El.

Az Ikarus viszont maradt.

Minden nem jöhet össze.

Jó itt élni?

Magyarországon?

Maradjunk egyelőre ezen a futóhomokon.

Mindenhol szerettem lakni, nekem a Római-part ugyanolyan letaglózó élmény, mint a nyócker, és most, öregségemre ott vagyok, ahol lennem kell. Jó itt nekem. Itt jó nekem. Járok Pestre, és mindannyiszor, hogy gurulok haza, ide, be a cserjés földutakon, érzem, ahogy méterről méterre szakad le az agyamról a sok szar, amivel pár óra alatt telepakolt a város.

Másnak is jó itt?

Lófaszt. Van az a bukolikus idill, hogy húzzunk el a városból, s minden jó lesz, tárt karokkal vár az agrárium, ragadj kapát és sarkából kiforgatod a világot. Tragikus tévedés. Minél inkább megismerem az ittenieket, annál nyilvánvalóbb, hogy kínlódnak. Nekem azért jó, mert vénségemre már nem kell napi küzdelmeket vívnom, nincsenek kényszertalálkozásaim, kizárólag azt hívok és eresztek be, akire kíváncsi vagyok, és ha bemegyek Izsákra vagy Ágasra, minden találkozás személyes, akkor beszélgetünk, ha kedvünk támad. De akinek se munkája, se pénze, annak vége. Egyedülálló nőnek lenni különösen rémes, mert ők a vadak, akikre vadásznak a férfiak. Egy barátunk, hölgy, hazatelepült, egyedülálló, jólszituált, és dermesztő, miknek van kitéve.

Múltkor sírva jött át, hogy szóljak már rá az egyik mesteremberre, akit szakipari munkával bízott meg, de a faszi a piaci ár háromszorosát kérte, és amikor a nő ezt észrevételezte, kapásból jött az sms, hogy mit képzelsz magadról, te, leszbikus kurva.

Merthogy az egyedülálló nő, ha nem hagyja magát, nyilván leszbikus.

Gyüttmentként milyen itt?

Úgy se könnyű, mert az alapképlet az, hogy átbasznak. Festés, mázolás, falazás, villanyszerelés, fűnyírás, kapálás, állatvásárlás, takarmány, mindben duplaárral indulnak. Engem is sokszor és piszkosul átvertek. Míg ki nem ismertem a viszonyokat. És amikor már kiismertem, na, akkor is átvertek, csak nem annyira. A minap termőföldet hozattam a homokra, rém drágán, leborították, kifizettem, és a széthordásnál derült ki, hogy agyagos szart vettem, semmi nem fejlődik benne.

Szankció?

Többet semmire sem hívom őket. Tesznek rá. Én meg életem végéig a méregdrága agyagot taposom. A múltkor egy orvosi váróban, magánban, máshová be ne tedd a lábad, szóba elegyedtem egy negyvenes palival, Írországban él, gipszkartonozik, hazaugrott pár hétre, de már számolta vissza a napokat, mikor repülhet „haza, írbe”, mikor szabadul attól a feszültségtől, hogy „itt állandóan résen kell lenni, hogy mikor basznak át”. Imádja Írországot, mondja, az benne a legjobb, hogy senki nem ver át senkit, ugyanis átverés nélkül is megélsz. De hát ez itt a magyar vidék.

Ön is a magyar vidéken nőtt fel.

Ja. Cegléden születtem, nagyanyám nevelt, általános iskolára kerültem fel a szüleimhez Budapestre, akkor jutottak lakáshoz a Szent István körúton, korábban egy pincében húzták meg magukat. Vezető állásban voltak: apám buszsofőr volt, anyám villamosvezető.

Mire emlékszik Ceglédből?

Nagyanyám házmester volt egy bérházban, melynek egyik szárnyában magyar katonák, a másikban szovjet tisztek laktak családostul. Kirgiz, tatár, ukrán, nekem mindösszesen szovjetek. A gyerekekkel bejártam a kaszárnyába, ott láttam először mozit, a Vadállatok a fedélzeten című szovjet filmvígjátékot, elszabadult tigrisek mászkáltak a hajón. Gyakran balhéztunk, verekedtünk, egyszer bemenekültem a vashinta mögé, magamhoz húztam az ülőkét, és hozzálöktem a támadók vezéréhez. Telibevertem a homlokánál, kiterült, ömlött a vér. Hétéves voltam, nem ijedtem meg semmitől.

Már háromévesen, 1957 elején végignéztem egy kivégzést. A nagyszüleim rendszeresen vágtak disznót, teherkocsival hozták a lebökött malacot, földolgozták, füstölő a gangon. Egyik reggel nagyanyám rikácsolására ébredtem, csak az van meg, a kontextus nyilván utóbb hozzáépült, hogy eltűnt a füstölőből a cucc, nagyanyám panaszkodott az őrparancsnoknak, az meg sorba állította a kiskatonákat, kérdezte, ki vitte el a kolbászt. Senki se tette föl a kezét, majd a fenyegetőzés hatására csak kilépett egy kiskatona, mire az őrparancsnok tarkón lőtte.

Ez most komoly?

Tarkón lövéssel nem viccelődünk. Utóbb sokszor szóba jött otthon ez az eset meg csomó más is, merthogy családi eseményeken a férfiak nyakalták a szörnyű borokat, és amikor beittak, menetrendszerűen előkerült a háború. Kínjukban szórakoztatóipari sztendapokat csináltak a rémtörténeteikből, én meg a konyhaasztal alatt ülve hallgattam a sztorikat.

Egyszer részegen, röhögve odaszólt a nagyanyámnak a sógora, hogy »Bözsikém, hogy is volt az, amikor az oroszok lerángattak a vonat tetejiről?« Nagyanyám, aki akkora volt, mint a kutya ülve, de a tekintélye hatalmas, vérbeli mater familiáris, nem fogta vissza magát: »Na, idefigyelj, sógor! Kérdeztem én tőletek valaha is, hogy mit kerestetek a Donnál? És azt kérdeztem, hogy ti mit csináltatok az ottani asszonyokkal? Hát most kérdezem. Erről meséljetek már!« Kurva nagy kuss támadt.

Az én apró nagyanyám kivárt, élvezte a győzelmet, aztán szépen visszafordult a sparhelthez, és kavarta tovább a levest. Ő az én történészprofesszorom. Pedig jószerivel írni se tudott. Amúgy tényleg megbaszták az oroszok a sínek mellett. Sose derült ki, pontosan hányan mentek át rajta, de az biztos, hogy nem kevesen. Mocskos világ volt. Az is, meg a háború utáni is. A szovjet kiskatonák hét évre vonultak be. Hétre! Aki nem bírta, megszökött, tudok háromról, akit Cegléd határában értek utol, eperfa alatt főbe lőtték mindet. A hivatásosoknak se volt könnyebb, nagyanyám összebarátkozott egy kárpátaljai tisztfeleséggel, mielőtt tovább vezényelték őket, a nagyim azzal vigasztalta az asszonyt, hogy majd leveleznek, és annyi volt a válasz könnyek között, hogy „visznek az Urálon túlra, soha többé nem hallasz felőlünk”. És tényleg.

Ilyen tapasztalatokkal hogy lett önből kommunista, alig húszévesen a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja?

Bonyolult. Noha volt tapasztalatom a rendszer sötét oldaláról, úgy fogtam föl, hogy azért csak csinálni kéne valamit, annak a valaminek pedig egypártrendszerben az az egy párt a terepe. De ettől még a kommunista gyilkosokat gyilkosoknak, a kommunista hősöket pedig hősöknek tartottam.

Kik a kommunista hősök?

A Moszkvától Berlinig gyalogoló kiskatona. Bulgakov és József Attila. Jeszenyin és Majakovszkij. És Zsukov marsall is kommunista hős. Elsősorban hősök ők, akik mellesleg vagy nem mellesleg kommunisták is voltak. Hősök, akik épp úgy nem vállalták volna föl a kommunista fasizmust, ahogy Jézus Krisztus nem lenne tagja ennek a mostani magyar katolikus meg református egyháznak.

Ma is megértő a kommunizmussal?

Abból a szempontból igen, hogy ma sem teszek egyenlőségjelet a kommunizmus és a fasizmus közé.

Miért?

Mert a kommunizmus konszolidálódását megéltem, viszont konszolidált nácizmust nem láttam, és tán nemcsak azért, mert a náciknak a történelem nem adott időt, lehetőséget konszolidálódni, hanem mert a fasizmusban nincs benne a konszolidálódás lehetősége. Ráadásul derék nyilasról nem tudok, derék reformkommunistáról viszont tudok.

Ön kommunista volt, aztán szociáldemokrata, aztán szocialista, aztán egy évtizedes fideszes kitérő után tavaly óta ismét szoci, ráadásul a nappalijában hamsza lóg, miközben tudni, hogy az apai nagyapja megátalkodott nyilas. Ezt fésüljük össze valahogy.

A zsidósághoz annyi a közöm, hogy a négy gyerekemből kettőnek zsidó az anyja, igaz, kikeresztelkedett. Sokáig annyi viszonyom volt a zsidósághoz, hogy mélyen megrendített a holokauszt. Aztán 1992-ben eljutottam Izraelbe, ennek kapcsán beleolvastam magam Izrael történetébe, és csodálattal töltött el, na, nem a bigott ortodoxia, hanem a zsidó állam ethosza, amiből mi, magyarok is tanulhatnánk.

Egyébként, bocsi, a génjeimet, a rasszomat tekintve én még csak nem is szimpla szittya vagyok, hanem turáni taurid.

Turáni taurid?

Antropológiai rassz, még a szittyánál is sokkal ősibb, jellemzője a széles járomcsont. Tessék rám nézni.

A papa nyilasságát hogyan dolgozta fel?

Szarul. Sokáig reménykedtem, hogy csupán családi legenda a nyilas múlt, de magával az emberrel kapcsolatban sose tápláltam illúziót. Tróger volt, a gyerekeit nyolc-tízéves korukban mind kiadta cselédnek, negyedévente körbejárta az országot, hogy begyűjtse értük a lóvét, és vitte a pénzt az új asszonyához. Merthogy a régit, a nagyanyámat megölte az a tetű.

Hogy volt?

A kandisznót elverte a jég, megdöglött, amiért a nagyfater a mamát tette felelőssé, és agyonütötte. Vagy így volt, vagy nem. De inkább igen, mint nem. Kilencvennyolc százalék. Mindenesetre a bíróságon kidumálta magát.

Sokáig élt?

Tovább, mint járt neki. Gimnazista voltam, amikor apám azzal állt elém, hogy haldoklik az öreg, meg kéne látogatni. Levonatoztunk Kállóba, tél, mínusz húsz, térdig érő hó, belépünk, fekszik, mellette a kisbalta meg a nohás kanna, mondja apám, hogy „itt a Sándor unokád”.

Megjegyzem, a sándorság kurva fontos minálunk, Csintalanéknál az első fiú mindig Sándor, a nyilas geci, mármint a nagyapám azt terjesztette, hogy székely lófő család vagyunk, de ezt igazoló dokumentum persze nem lelhető föl, szóval rám néz az öreg a paplan alól, és kérdi: „Úgy hallom, fiam, hogy KISZ-tag vagy. Igaz ez?” Mondom: „Igen, KISZ-tag vagyok.” És már repült is a kisbalta, közben azt üvöltötte a rohadék, hogy húzzunk a picsába. Elhúztunk.

Addig se nagyon láttam, aztán se, addig se hiányzott, aztán se.

A papa még a hatvanas évekre is hithű nyilas maradt?

Micsoda?! Még csak nem is sima nyilas, hanem keményebb: fajvédő. Két népbírósági perben is a vádlottak padjára került, megúszta, de dossziék őrzik a tetteit. A dossziékat meg a Terror Háza Múzeum őrzi, Schmidt Mária engedélyezte, hogy beleolvassak, de még nem tudtam rászánni magam. Az mondjuk fáj, hogy a nyilasfalon ott az én nevem is: Csintalan Sándor, anyja neve Szabó Rozália, született 1896.

Megrendült.

Meg… Jaj, jaj, mit kezdjek én ezzel?

Miért kéne bármit is kezdenie vele? Pláne a kisbalta után.

Szar ám ez a szégyen. Jobban esett volna egy tisztességes ős. Amikor pár éve egy családfakutató levéltározása nyomán letagadhatatlan valóság lett a nagypapi feleséggyilkos, fajvédő sztorija, az volt az első gondolatom, hogy a hátralévő éveimben ki se mozdulok otthonról, csak olvasok, hagyjon békén a világ. Aztán más vezeklési formát választottam.

A remeteséghez képest valóban egészen más életforma, hogy visszalépett a haldokló MSZP-be, bejár a Magyar Hang Kötöttfogásába, valamint beül csattanni az ATV-be. Ez a vezeklés?

Ez. Tartozom a világnak.

A nagyfater gazemberségei miatt?

Nem hiszi?

Inkább csak nem értem.

Én se értem, csak így érzem.

Az MSZP-be tavaly azt követően kérte az újrafelvételét, hogy az akkor még államfő Novák Katalin felmentette Budaházy Györgyéket. Miért befolyásolta a terroristamosdatás az ön közéleti aktivitását?

Mert azt a felmentést úgy éltem meg, hogy vele a nagyapám és az elvbarátai bűneit törli el Katika és az ország, vagyis a nemzet rehabilitálja a nyilas eszmét. Amit én nagyapámmal a háttérben nem hagyhatok szó és tett nélkül. Nem tennem erkölcstelen lett volna.

Mi a túrót lehet tenni, pláne elérni egy túlhordott, épp az elmúlásba sikló utódpárt kecskeméti alapszervezetéből? Tök értelmetlen.

Annyiban valóban értelmetlen, hogy ma sem tűnik jó üzletnek az MSZP-tagság. Sebaj, megéltem ezt 1990 és ’93 között is.

Komolyan hiszi, hogy van jövője az MSZP-nek?

Balos értékvilágú politikai erőre szüksége van az országnak. Az MSZP lehet ilyen. Bár jelenleg nem úgy néz ki. Leginkább azért nem, mert a pillanatra fókuszál.

De én azon vagyok, hogy változzon. Aztán, ha nem változik, bassza meg. Ha meg változik, s mégsem kell az országnak, akkor meg bassza meg az ország.

Ma Magyarországon nincs igazi párt. Mert egy igazi párt jelentős tagsággal rendelkezik, valamint a vezetői belső politikai versenyben választódnak ki.

A Fidesz sem igazi párt?

Nem. A Fidesz ámokfutása részben annak köszönhető, hogy a párton belül nincs verseny. A Fidesz nem párt, hanem szekta, mely a demokrácia eszközeit használva rombolja le a demokráciát. És nekem ellen kell tartani.

A kecskeméti taggyűlésekről?

Hirdetem az igémet, és ha a helyi tagság elküld a következő pártkongresszusra, ott is elmondom a magamét, terelem a pártközvéleményt. Ennyit tehetek. Plusz befizetem a párttagdíjat, s nem a kötelező havi száz forintot, hanem évi százezret. Nekem ennyit megér, hogy az MSZP tagja lehessek. Ugyanis szerintem egy párt nem rákos daganat a demokratikus társadalmon, hanem fontos közfeladatot ellátó intézmény.

Ugorjunk vissza oda, hogy gyerekként Pestre kerül a szüleihez, a Szent István körútra.

Ott egy darabig semmi izgalom, elvégeztem az általánost, aztán irány az angyalföldi Berzsenyi gimnázium. Csodálatos iskola, ahol, noha még csak a hetvenes évek elején jártunk, és a suli pár sarokra volt a kerületi pártbizottságtól, nem ellenforradalomnak hívták ’56-ot, és a kezünkbe adták a szovjet lágerirodalom gyöngyszemét, Szolzsenyicintől az Ivan Gyenyiszovics egy napját. Délutánonként önképzőköri órákra jártunk, diákvezetőként én voltam az egyik szervező. Plusz beiratkoztam a magamfajta hátrányos helyzetű tehetségeseknek kitalált Studium Generale foglalkozásaira, elsősorban a filozófia előadásokat látogattam.

És KISZ-ezett.

Keményen.

Érettségi után katonai főiskolára ment, felderítő szakra. Az oroszos tarkón lövés után még vonzotta az uniformis?

Eredetileg a debreceni egyetem magyar-történelem szakára felvételiztem, de elkaszáltak. A felvételi bizottságban ült Orosz Pista bácsi, későbbi MSZP-s képviselőtársam, kérdezte, mit olvastam legutóbb, én meg rávágtam, hogy a Studium Generalén nagyon megragadott Vajda Mihálynak A fasizmusról című kötete. Kérdezték, mi ragadott meg benne. Hát az, hogy a harmincas évek válságaira gazdaságpolitikai értelemben a szocializmus, a sztálinizmus és a fasizmus ugyanazt a választ adta: kőkemény állami beavatkozás és szigorú piacszabályozás kell. Vajda gondolata, illetve az, hogy nekem ez a legfrissebb olvasmányélményem, ott, ’74-ben leverte a biztosítékot, a bizottság lepontozta a szóbelimet, fél ponton múlt, hogy bejussak.

Hogyan lett ebből katonai főiskola?

Élt bennem némi kommunista romantika, részben Che Guevara, részben mindenféle partizánok tisztelete miatt. A felderítést pedig sznobságból néztem ki, hát mégis a szakma csúcsa.

Egyetlen tanévet bírt ki a katonai főiskolán.

Eleinte azt hittem, a magyar honvédség profi intézmény, ám hamar világossá vált, hogy használhatatlan, értelmetlen, fölösleges operetthadsereg tagja lettem. A lövészeten hat darab lőszert kaptunk, és a végén el kellett számolni a hüvelyekkel. A korszerű eszközöket meg se érinthettük, Dragonov mesterlövész puskából egyetlen darabot tartott a főiskola, fegyvertechnika órán mutogatták, arról szó se volt, hogy lőhetnénk vele. Lehangolt.

Hogyan világosodott meg?

Megvan a pillanat. Harci jármű takarítása, feküdtem alatta, sikáltam, és egyre azt dünnyögtem magam elé, hogy faszom, legyen elég, legyen elég, legyen elég. És egyszer csak kiszóltam a parancsnoknak, hogy nem tudok kijönni. Kérdezte, miért. „Mert beállt a derekam.” Kihúztak, gyengélkedő, aztán egy jószándékú orvos „mozgásképtelenségi okból háborúban alkalmatlannak, békében szakszolgálatra alkalmasnak” minősített. Mivel elvileg önhibámon kívül hullottam ki, felvételi nélkül átvett a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola.

Ahol történelem-magyar szakos diplomát szerezett, majd ment tanítani. Eleve így tervezte?

Ugyan végigkiszeztem a főiskolát, de megígértem a feleségemnek, hogy elengedem a közéletet, és az életem végéig tanár leszek. A csepeli Rákóczi úti általános iskolába kerültem, akkor adták át, csupa fiatal pedagógus, imádtam.

Elvállaltam a hajnali ügyeleteket, érkeztek a csibék szenvedő üzemmódban, mindnek úgy köszöntem, hogy „jó reggelt kívánok, fiatalember”, „kezét csókolom, kisasszony, hogy tetszik lenni?”, naná, hogy a leghisztisebb is mosolygott, én meg betereltem őket a terembe, ahol leheveredhettek a szőnyegre, simogattam a fejüket, és hunytak egy rövidet, de mélyet.

Csoda volt minden egyes nap.

Fél évig tartott az élethosszig tanítás.

Merthogy 1982. február 15-én fölhívtak a KISZ Központi Bizottságából, hogy beszélgessünk már egyet. Este mondtam a feleségemnek, hogy másnap, tanítás előtt beugrom az elvtársakhoz, mire elkezdtek potyogni a szeméből a könnyek, hogy ebből baj lesz. Az is lett, mert olyan munkát ajánlottak, amire nem tudtam nemet mondani.

Bajnak tartja, hogy politikus lett?

Bajnak. Pályatévesztett vagyok. Tanár kellett volna maradjak. Esetleg színész lehettem volna, tán rendező. Végső esetben vendéglátós. De elcsesztem.

Alkalmatlan politikusnak?

Arra voltam alkalmatlan, hogy tartósan megragadjak a politika csúcsán. Képtelen voltam kibékülni a hierarchiával, nem fogtam föl, hogy a narodnyikos, nép közé járós, anarchista attitűdöm nem passzol a valósághoz. Kiült a pofámra, hogy megvetem azokat, akikről süt a hatalmi ambíció, aztán persze évtizedek múltán rádöbbentem, hogy túlfejlett egó nélkül képtelenség lépdelni fölfelé.

Mindenkinek beszólt.

Kétségtelen, hogy hatalmas a pofám.

Ami egy szintig segíti a karriert.

Egy szintig igen.

Legfölülre profi taktikázás, kidekázott kibaszósdi nélkül lehetetlen felkapaszkodni?

Nekem nem ment.

Meg hát egy csúcsvezető nem mondhat olyanokat, hogy „szarok rá” meg „tudja a faszom”. Nem?

De.

Abból a legendából mi igaz, hogy egy megbeszélésen odabökte a balhézó Horn Gyula miniszterelnöknek, hogy „mi van, Gyula, nem basztál az éjjel?”

Szórul szóra így történt.

Mire Horn?

Röhögött.

Na, 1982-ben mi is lett a dolga a KISZ KB-ban?

1956 arra döbbentette rá a pártvezetést, hogy az egypártrendszer döntéshozatalában is meg kell jeleníteni a különböző társadalmi érdekeket. A KISZ-nek kiadták, hogy üzemi és egyetemi szervezetekből berendelt káderekből alapítson ágazati szakmai szervezeteket. Engem a KISZ Központi Bizottság Értelmiségi Fiatalok Tanácsa pedagógus munkabizottságához hívtak titkárnak, a szakmai feladat az oktatáspolitikai reform kidolgozása volt. Összebarátkoztam Gazsó Ferenccel, Markó Ivánnal, Kis Jánossal, nem sorolom, és olyan alkotások felett bábáskodtam, mint az István, a király és a Győri Balett előadásai. Fantasztikus volt. 1987-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsához kerültem át, aztán Kósáné Kovács Magdának köszönhetően a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségénél lettem osztályvezető egészen 1989-ig.

A pártkarrier mellett se menjünk el: gimnazistaként kérte felvételét az MSZMP-be, de csak már főiskolásként vették fel. Aztán 1989-ben pár hónapra belépett a frissen újjáalakult Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, onnan 1990-ben az MSZMP-ből MSZP-vé demokratizálódó utódpártba lépett át. Amit másfél évtized múltán, 2005-ben hagyott el, hogy 2007-ben a Fideszbe lépjen, ahonnét 2017-ben dobbantott. És, ugye, a közelmúltban az MSZP-be lépett vissza. Ez még munkahelyből is sok, nemhogy pártból.

Mindig ott politizáltam, ahol képviselhettem az általam fontosnak tartott ügyeket.

Miért akart már gimnazistaként tagja lenni a Magyar Szocialista Munkáspártnak?

Mert tenni akartam.

Miért nem vették fel elsőre?

Éretlennek találtak.

Miben nyilvánult meg az éretlensége?

Abban, hogy pont olyan nagypofájú voltam, mint most, és hol bejártam a gimibe, hol nem, miközben azért csináltam a marxista-leninista izétől a filmklubig mindent, nyüzsögtem a kerületi diákközösségben, szerveztem a József Attila Ifjúsági Klubot, ismertem mindenkit. Ráadásul az aktuális nagy szerelmem a közgazdasági szakközépiskolának volt a KISZ-titkára, és leginkább neki akartam imponálni azzal, hogy párttag leszek. Aztán katonai főiskolásként már felvettek az MSZMP-be, a tanárképzőn pedig az oktatói pártszervezet tagja lettem, merthogy hallgatói pártszervezet nem működött a főiskolán, és a párttagságtól függetlenül csináltam a közéletet, az építőtábort.

Nem érezte a hamisságot a kommunista ideológiában?

Ez csak innen nézve kérdés. Akkor és ott az egypártrendszer maga volt a megváltoztathatatlanság, úgy vette körül az életünket, mint testünket a levegő. Ettől még nyilván nem Joszif Sztálin volt a példaképem, és nem az Internacionálé dobogtatta meg a szívemet, sokkal inkább a Bella ciao, meg a Широка страна моя родная, azt most is imádom, csak egy ideje az ukránoknak dúdolom magamban.

A rendszerváltásra reformkomcsiként fordult rá.

Már az 1987-es pártkongresszusra úgy ültem be, hogy na, itt Pozsgay Imre zászlót bont. Aztán nem bontott, elgyávult, mi meg csöndben pufogtunk tovább, hogy ezt a pártot már csak a jaltai egyezmény, a titkárnők és a hivatali Mercedesek tekintélye tartja össze. Hatalmasat változott akkoriban a politizálás. Az MSZMP-ben a pártállami jellegből adódóan a politika formája az intrika volt, ugyanis nem a nyilvános politikai térben kellett megvívni és győzelemre vinni az érték- és érdekvitákat, hanem belül, a színfalak mögött. Ám, ahogy recsegni, ropogni kezdett a rendszer, a küzdelem áttevődött a nyilvánosság meggyőzésére. Ennek nyitánya 1989 januárja, amikor Pozsgay Imre berohant a közrádióba, és elmondta a 168 Órában, hogy ’56 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés.

Ön is intrikált?

Mindig is távol tartottam magam az intrikáktól, nem szövetkeztem, kerültem a királydrámákat.

Mesélte valahol, hogy többször invitálták hátba szúrni a miniszterelnök Horn Gyulát.

Basszák meg. Bassza meg mind. Ma is ezt mondom.

1994 tavaszán Horn Gyula vezetésével nyert az MSZP, ön mámoros boldogságában nyilvánosan bukfencet hányt. A pártja, noha a parlamenti többséghez nem kellett, összekoalíciózott a liberálisokkal, így nemhogy a kétharmad, kishíján a háromnegyed is megvolt. Azt csinálhattak, amit akartak. Önt az MSZP októberi kongresszusa a párt ügyvezető alelnökének választotta, miközben már szerveződött is a puccs a győztes vezér ellen.

Úgy lettem alelnök, azért emelt pajzsra a kongresszus, mert imádták, hogy azt mondtam nekik: nem vagytok rossz emberek, nem kell szégyenkeznetek, van kultúránk, vannak értékeink. Még a kormányalakítás során Gyula hívott államtitkárnak a Munkaügyi Minisztériumba, de én a pártot akartam építeni. Nem sokon múlott: pár héttel a kongresszus előtt Gyula elhívott magához. Belépek, ott ül vele Szekeres Imre, és mondja a Gyula, hogy „van egy kis gond, nem kéne elindulnod ügyvezető alelnöknek”. Kérdem, miért. „Hát mert Máté Laci pénztárnok is bejelentkezett, gondoltuk, legyen ő.” Mondom, „oké, én semmihez nem ragaszkodom, de ha most úgy állunk föl, hogy visszalépek, akkor odakint lenyilatkozom a sajtónak, hogy mindenki figyelmébe ajánlom az orosz bolsevik párt történetét, különösen azt a tanulságot, hogy akinél a kasszakulcs, arra nem bízzuk a pártot.” Mire Horn és Szekeres arra jutott, hogy akkor mégse lépjek vissza. Indultam a posztért, nyertem is, és lényegében az lett a feladatom, hogy megakadályozzam, hogy a szabad demokraták és a szocik liberálisai megbuktassák Gyulát.

Szerveződött konkrét puccs?

Következő tavasszal a friss házelnök, a szoci Gál Zoltán meghívott a Béla király úti rezidenciájának lakásszentelő bulijára.

Iszogattunk, és egyszer csak arról beszéltek a jelenlévők, hogy meg kéne buktatni a Hornt. Beidegesedtem, felpattantam, hogy na, megyek, mert én azért kapom a fizetésemet, hogy a pártelnökünk, aki egyúttal az ország miniszterelnöke, biztonságban dolgozzon, és összeesküvéshez nem asszisztálok. El is jöttem a bánatos picsába.

Másnap szólok Gyulának, hogy mondókám volna. Azt feleli, „nyugi, mindent tudok”. „Mi mindent tudsz?” „Mind felhívott, egymást jelentették föl, és tudom, hogy te otthagytad őket, köszönöm.” Nem akarom fényezni magam, de azzal, hogy elrohantam, szar került a palacsintába, nyilvánvalóvá vált, hogy Gyula megtudja, mi történt. De ezzel nem volt vége. Az MSZP-ben én tartottam a kapcsolatot az izraeli kormánypárttal. Totális véletlen, hogy 1995 őszén ott voltam a Munkapártnak azon a választmányi ülésén, ahol terítékre került, hogy a friss Nobel-békedíjas Rabin kimerészkedjen-e egy tömeggyűlésre. A titkosszolgálat főnöke azt mondta, baj lesz, mire Júda oroszlánja kiosztotta, hogy „ti tényleg azt gondoljátok, hogy tévén nézem, ahogy vonulnak az emberek, akiket én szólítottam utcára?!” És Rabin 1995. november negyedikén kiment az Izrael királyai térre, ahol agyonlőtte egy ortodox zsidó. Rettenet. A nagykövetségen laktam, és még a merénylet előtt, a nagykövet kérésére részt vettem egy fogadáson. A végén szólt a nagykövet, hogy mindjárt érkezik egy kedves ismerőse, direkt azért, hogy velem találkozzon. Kiürült a terem, ücsörögtem egy szófán, és egyszer csak megjelent Konrád György. Elakadt a lélegzetem. A hatalmas Konrád György akar találkozni velem?! Egyrészt alapból ájultan tiszteltem az írói munkásságát, kamaszkorom meghatározó élménye A látogató meg A városalapító, másrészt meg, noha az Újlipótváros szélén nőttem föl, az SZDSZ-esek sose vettek komolyan. Ehhez képest Konrád respekttel fordult hozzám, bemutatkoztunk, csevegtünk.

Amikor felocsúdtam az ájulatból, kértem, térjünk a lényegre, mire mondta Konrád, hogy az a lényeg, hogy Hornt el kéne távolítani a kormány éléről. Megdöbbentem.

Ma sem értem, hogy képzelték, hogy elárulom a pártelnökömet.

Úgy, hogy állítólag az ön legfőbb politikai mentorát, barátját, az akkori munkaügyi miniszter Kósáné Kovács Magdát nézték ki Horn utódjának.

Édes Magdám! De hát az én Hornhoz való lojalitásom minden mást fölülírt. Mondtam is Konrádnak, hogy akkor ezt tán itt fejezzük be.

És hívta is Horn Gyulát?

Nem.

Miért nem?

Tudta ő, mi megy. És nem akartam kinyírni a nagykövetet. Kérdeztem is tőle: „Belegondoltál, bazmeg, milyen sajtója lesz, ha kiszivárog, hogy Magyarország izraeli nagykövetségén egy magyar zsidó arról győzköd engem, hogy vegyük le a nem zsidó miniszterelnököt?! És azzal tisztában vagy, hogy ha a miniszterelnöknek beszámolok a találkozóról, az följelentés ellened?!” Hebegett.

Csalódott Konrádban?

Csalódtam, de nem mint íróban. Politikailag volt súlyos szereptévesztésben szegény.

Mit értett azon, hogy az SZDSZ-esek sose vették komolyan önt?

Azt, hogy mindig is leereszkedően viselkedtek velem.

A fideszes legenda szerint a zömmel vidéki, elsőgenerációs értelmiségiekből álló Fidesz jórészt azért szakadt el az eredeti liberális iránytól, mert az SZDSZ nagyjai, Konrád, Kiss János, Tölgyessy, Pető Iván és a többi belvárosi, sokadik generációs azt sugározta feléjük, tán mondta is nekik, hogy srácok, örüljetek, hogy kávét főzhettek nekünk, s ha majd megunjuk a hatalmat, és nektek sikerült a gumicsizmátokról lerobbantani a disznószart, na, akkor következtek ti. Ön is érezte a lábán a nehezített gumicsizmát?

Persze.

Pető Iván pár éve a következőt nyilatkozta nekünk erről: „Velejéig hamis interpretáció. (…) Egyenrangúnak tekintettük a fideszeseket is, amit elsősorban Orbán, Kövér László, Fodor Gábor és Áder jelentett a kerekasztalnál. Az intellektusukkal is kivívták ezt, miután a többi résztvevővel minimum azonos színvonalon képviselték az álláspontjukat, mely amúgy sokban hasonlított a miénkre. Inkább volt arról szó, hogy munkát tettek abba, hogy megkülönböztessék magukat a többnyire hasonló álláspontú SZDSZ-től.”

Puszilom Pető Ivánt. Ha csupán Magda tébláboló táskahordozójaként, de én is ott ültem az Ellenzéki Kerekasztalnál, és a gőgöt láttam a szabad demokratákon. Sőt, már korábban, szakszervezetisként is az undor, a megvetés, a lehánynálak attitűd áradt felénk, úgy beszéltek velünk, mintha a seggükből rántottak volna elő. Amúgy Magdát is rühellték, míg Horn utódját nem kezdték látni benne.

Mondjuk annyiban felmentem, vagy legalábbis megértem az SZDSZ-eseket, hogy a kommunizmus évtizedeiben rettenetes kirekesztést, elnyomást éltek meg, és kibírták, és mindenben nekik lett igazuk. Tudták, merték, tették, és jöttek elsöpörni a bukott rezsimet, vele együtt engem, Magdát, Gyulát, mindent, mindenkit. Jöttek elsöpörni a rendszert, amiből az apáik révén zömmel ők is származtak.

Csupa szörnyű indulat. A Fideszről meg még annyit, hogy Orbánék imádják fölmenti magukat, de ordas hazugság, hogy a kezdeti lekezeléstől lettek tetűk.

A jóval későbbi Orbán Viktor fontos bölcsessége, hogy „egyszer kell nyerni, de akkor nagyon”. Ő 2010-ben nyert nagyon, és rendszert, kurzust épített arra a győzelemre. Az 1994-ben hatalomra került Horn-kormány mögött álló MSZP-SZDSZ-koalíciónak is bő kétharmada volt, mégis elbukta 1998-at. Mit rontottak el?

Például azt, hogy nem írtuk bele a kétharmadunkkal az alkotmányba, hogy aztán csak négyötöddel lehet alaptörvényt módosítani. Mentségünkre szól, hogy még mi, sötét kommunisták sem számoltunk azzal, hogy Orbánnak egyszer összejön a kétharmad, amivel szétveri a demokráciát. Gyula is akart alkotmányt módosítani, de csak úgy, hogy abban nem csupán az MSZP és az SZDSZ vesz részt, hanem a túloldal is. Aztán, hogy a jobboldal húzódozott, Gyula letett a módosításról. Merthogy pufajka ide, pufajka oda, ő demokrata volt, számára az alkotmány nem lacafaca, hanem szent ügy.

S még mit rontottak el?

Rengeteget ártott a robbantássorozat, az ennek nyomán Kuncze Gábor szabad demokrata belügyminiszter körül kialakult válság, és Gyulának az a félresikerült mondata, hogy „ami itt van, az minden, csak nem közbiztonság”. És persze a ’98-as kampány tele volt sutasággal, kezdve azzal, hogy Gyula ingyen repülőutat ígért a nyugdíjasoknak. De a legnagyobb baklövés az volt, hogy a vereség után engedett a nyomásnak, és lelépett a párt éléről. Én onnantól datálom a leépülést. Ezzel együtt Horn Gyula bekerült a történelemkönyvekbe.

Nem a Bokros-csomag annak a kormánynak a Waterloo-ja?

A Bokros-csomagot nem lehetett megúszni. Borzasztóak voltak a gazdasági adatok.

Még borzasztóbb volt a megszorítócsomag kommunikációja.

Részben borzasztó, részben profi. Az akkor az MSZP parlamenti frakcióját vezető Szekeres Imre egy szombati fórumon még azt adta elő, hogy nincs semmi baj, a vasárnapi kormányülésen Gyula viszont bejelentette a csomagot, mire kapásból lemondott három minisztere, Kósáné Kovács Magda, Kovács Pál és Katona Béla, aztán nyilvánosan is megtörtént a bejelentés. Mellesleg velem is jól kibaszott a Gyula. Vasárnap este azzal hívott, hogy másnap sajtótájékoztatót kell tartsak. Kérdem, hogy mégis miről. „Hát, hallottad, nem?” „Hallottam, persze, az egész ország erről beszél, de senki semmit nem tud róla, csak azt, hogy megszorítás lesz.” „Olvasd el az újságokat.” „Arról tartsak sajtótájékoztatót újságíróknak, amit már megírtak?!” „Na, ugye, hogy érted, mi a feladat!” És letette. Másnap kiültem Máté Lászlóval sajtótájékoztatni. Tömeg. Azzal kezdtem, hogy ezekben a nehéz időben a párt odaáll a kormány mögé, bla, bla, bla. Néztek rám, hogy mondjak már valami érdemlegeset, de nem tudtam mit mondani, drámai volt.

Bepánikoltam. Azt éreztem, valaki bámulja a tarkómat. Hátra fordultam, s nem volt más mögöttem, csak a puszta fal. Visszafordulok az újságírók felé, de még mindig érzem, hogy néz. Megint hátra fordultam, fölnézek a sarokba, és baszki ott ült fenn egy kis piros manó, és röhögött.

Tök komolyan.

Piros manó? Valaki fölszigszalagozott a sarokba egy plüssfigurát?

Faszt! Odavizionáltam a stressztől, hogy olyanról kell beszéljek, amiről lila fingom nincs. Tisztán láttam. Olyan volt, mint egy kis Mikulás.

De azzal azért tisztában volt, hogy nem valóságos?

Persze. Nem megbolondultam, csak beparáztam. És ott, a piros manóval szemezve eldöntöttem: ilyet soha többé.

Azt mondta, részben profi volt a Bokros-csomag kommunikációja. Melyik részében?

Abban, hogy az utolsó pillanatig titokban tartották. Horn, Bokros, Surányi – ők hárman találták ki, ők hárman tudtak róla. Ráadásul azzal, hogy vasárnapra tették a kormányülést, megóvták a forintot a spekulációtól.

Maszekban jó pénzt csinálhattak volna az árfolyam-ingadozásból.

Máskor, mások csináltak is. Jóval később, 2004-ben, amikor először lebegett, hogy Medgyessy Péter megy a levesbe, egyik délután összehívtak másnap délelőtt tíz órára egy sajtótájékoztatót, szét is futott a városban meg a világban a hír, hogy mindjárt lemond a magyar miniszterelnök, és ahogy az kalkulálható volt, bezuhant a forint. Aztán a sajttájon bejelentettek valami lényegtelen intézkedést, mire a forint visszakúszott a helyére.

Aki tudta, mikor és mi következik, hatalmasat kaszált.

Ezt ön tudja vagy sejti?

Fogalmazzunk úgy, hogy belülről nézve nyilvánvaló volt, hogy a forint elleni spekulációs nyerészkedés zajlik a szemünk előtt. A legkülönösebb, hogy az ellenzék és a kormánypártok egyaránt kussoltak. Amire egyetlen magyarázat létezik.

Az, hogy mindkét oldal keresett rajta?

Mi más? Iszonyat sok pénzről volt szó.

Szóvá tette ezt valakinek?

Mondtam Suchman Tamás privatizációs miniszternek, hogy „máskor mindig akkora a pofád, hát most miért nem ordítasz?” Elküldött a picsába. Akkor már a depresszív korszakában volt.

Ön miért nem ordított?

Én? Gazdasági ügyekben szakmailag nem vagyok releváns, nem értek a tőzsdéhez, senki nem vett volna komolyan.

2010-ben a frissen hatalomba lépett Fideszben előbb Kósa Lajos, majd Varga Mihály vizionált államcsődöt, ott kétszer is megrogyott a forint, aztán vissza.

Ugyanaz a trükk, mint Megyónál. Csak a Fidesz ezerszer profibban és hatékonyabban lop.

Vissza a Bokros-csomaghoz: a lemondó miniszterek egyike a nemzetbiztonsági tárca vezetője, Katona Béla. Úgy volt, ön veszi át a helyét.

Én egyetlen percig se hittem benne. A Bokros-csomag bejelentése 1995. március 12. Három nappal később, március 15-én Gyulával, Kiss Péterrel meg a bankár Husztival megjelentünk a Szabad Sajtó Alapítvány ünnepségén a Pilvaxban. A műsor végén Gyula szól, hogy igyunk egy sört vagy valamit a szemközti kávézóban. Kikértük a piát, és azt mondja, volna egy hatalmas kérése: ugyan vállaljam már el a nemzetbiztonsági miniszterséget. Mondom: „Rendben, vállalom, csak annyit ígérj meg, hogy amikor már nem én leszek a jelölt, időben szólsz, hogy ne röhögjenek össze a hátam mögött.” Megígérte. Még meg is hatódott, konkrétan elindultak a szeméből a könnyek. Hatalmas szarban volt, három minisztere árulta el, és tudta, ha záros határidőn belül nem pótolja őket, akkor nincs kormánya, le kell mondania. Nagyra értékelte, hogy én nem hagyom szarban. Egy héttel később épp készülök be a köztévébe, amikor hív a népszabis Vajda Péter, hogy mit csinálok, mondom, indulok interjúra. Mire ő: „Inkább ne menj.” „Miért?” „Mert eldőlt, hogy nem te leszel a miniszter.” Nem esett jól.

A következő elnökségi ülés előtt fértem oda Gyulához, szó szerint azt mondtam neki, hogy »elmész te a büdös picsába, szarok én a kibaszott miniszterségre, de eztán hogy a faszba’ bízzak meg benned?!«

És?

Lapított, mint szar a fűben.

Aztán?

Aztán eltelt néhány hét, kiengedett a feszkó, elnézést kértem, „bocs, durva voltam, de jogosan”. Voltak ilyen kirohanásaim ellene.

Mire ő?

Rendre azzal hízelgett, hogy „mondom én mindenkinek, hogy egyszer majd te kell vezesd ezt a pártot”.

Még összejöhet: Csintalan Sándor, az MSZP retkesattilája. Nem hangzik jól.

Kihagynám.

Tényleg „szarik a kibaszott miniszterségre”?

Hát, azért jó lett volna ám hatalmas fallosszal jönni-menni. Legalább néhány hónapig. Így is az életem legszürreálisabb szakasza az a pár nap, amíg azt hitték, én vagyok a befutó.

Valami isteni volt. Mindenki gazsulált, még az amúgy végtelenül kártékony Apró család tagjai is, élükön Piroskával és a lábhoz tett nyelvvel érkező Apró Tónival.

Önnek való feladat a szolgálatok felügyelete?

Jaj, dehogy. És ezzel tisztában is voltam. Ráadásul már akkor is olyan nagyágyúk mozogtak ezen a területen, mint Pintér Sándor, aki noha fideszes, de, amíg ő vigyáz a rendre, nyugodtan alszom.

Kuncze Gábor és Lamperth Mónika belügyminisztersége idején zaklatottan aludt?

Kuncze alatt, ahogy említettem, mentek a robbantások. Lamperth Mónika pedig… Amikor a minap megint beléptem az MSZP-be, fölhívott Móni, akit ’82 óta, még a KISZ-ből ismerek, iszonyú aranyos volt, lelkendezett, mennyire örül a döntésemnek, de ki kell bökje, sose bocsájtja meg, hogy a belügyminisztersége alatt egy kampányeseményen azt mondtam rá, hogy ő egy tündérvirágszál, csak kár, hogy rettentő buta. Én meg most elmagyaráztam neki, hogy csak arra utaltam, hogy nőként, kívülről érkezve a belügyben nyilván hülyének nézték, még azt sem árulták el neki, hol a női vécé kulcsa. Tudomásul kell venni, hogy a belügy és a nemzetbiztonság egy törzsi szervezet, uralni nem döntés, politikai akarat kérdése, hanem évtizedeken átívelő sziszifuszi munka gyümölcse lehet. Jó ideje Pintér Sándor uralja ezt a terepet, ő képes fenntartani a relatív nyugalmat. Persze az oktatásban és az egészségügyben végzett áldatlan tevékenységét most inkább hagyjuk.

Régi ismerőse Pintér?

Elég régi. Amikor a mi Horn-kormányunk levette a még az MDF által országos rendőrfőkapitánynak kinevezett Pintért, ő elzarándokolt a Kinizsi utcai lakásomba. Öreg, szakadt, rozsdavörös, Audi 100-assal parkolt le. Lényegében a cipője mellett járt. Mondtam neki, nagy bajban lehet, ha hozzám jött szívességet kérni.

Milyen szívességet kért?

Nem emlékszem.

Na.

Pár dolog még az én fejemből is kiesik. A lényeg, hogy iszonyatos munkát végez, hatalmas struktúrát működtet megállás nélkül, óriási téttel. A 2000-es évek elején sokat jártam a villamos művek sporttelepére, láttam, ahogy havonta vacsoráztatta a megyei rendőrfőkapitányokat. Jól tette, ugyanis ilyen kis országban, ilyen kaotikus rendszerben minden a személyi viszonyokon múlik. És nem az intézményeken. Az amerikai capitoliumi cirkusz úgy értelmeződött idehaza, hogy van egy futóbolond, aki festi a nem létező haját, az erkölcsiségét tekintve nem üti meg egy maffiózó szintjét, és noha elbukta a választást, még épp regnáló elnökként meg akarta puccsolni a rendszert. És nem sikerült neki. Ez a lényeg! Ehhez képest nálunk mi van? A rendszer lassan másfél évtizede megpuccsolva, és nem tudunk csinálni ellene semmit. Mellesleg megjegyzem, hogy ezt a Magyar Péter gyereket is be fogják darálni.

Olajozzunk!

Olajozzunk. Nehéz kereszt a vállamon.

Az a vád érte, hogy az olajszőkítés néven futott gigabűncselekmény-sorozatban ön volt az összekötő, a politikai elintézőember az olajmaffia és az MSZP között.

Marhaság. Maga szerint, ha olajos lettem volna, ma itt élnék?

Éveken át felügyelőbizottsági tag volt az olajügyekben érintett, MSZP-s politikusok által vezetett Kossuth Kereskedőházban. Hadd idézek egy 2007-es Index-cikkből: „Több, egymástól független forrásunk is azt állítja, Csintalan Sándor a párt akkori alelnöke volt a fő ügyintéző az MSZP-s vonal legtöbb nagy olajüzlete mögött. Azt mondták, Csintalan maga emelte fel a telefont, ha megakadt a szállítmány, és rádörrent esetenként a siófoki, a dombóvári vagy a miskolci vámosokra. Úgy hírlik, ilyenkor jótékonyan mindig jelezte, a párt olaját jobb lenne békén hagyni és megkülönböztetett figyelemmel, gyorsan útjára engedni.”

Bár kerestek volna az olajosok! De sajnos senki nem tett ajánlatot. Minek is tett volna?! Bárki komolyan gondolja, hogy lett volna értelme leszólnom valamelyik világvégi vámhivatalba, ahol intéződtek a lényeges dolgok?! És mit mondok a telefonba? És mit felel a vámhivatali korrupt adminisztrátor? Miért ne küldene el a fenébe? Ha pénze van az olajból, miért osztozkodna velem? Amúgy meg: egyáltalán tudja ma még valaki, hogy mi volt az az olajszőkítés és a hozzákapcsolódó halasztott vámfizetés?

Segítsünk azoknak, akik nem tudják. Az olajszőkítés alapja, hogy a dízelautókba tankolható gázolaj és a fűtőolaj ugyanaz az anyag, csak az előbbin sokkal vastagabb az adó. Hogy az autósok ne az olcsó fűtőolajjal közlekedjenek, a fináncok színezőanyagot kevertek bele, s ha a rendőrök közúti ellenőrzésen ilyen színezett üzemanyagot, vagyis fűtőolajat találtak a tankban, akár elkobozhatták az autót. A politika által támogatott bűnözőcsoportok a kilencvenes évek elejétől vásároltak fűtőolajat, amit vegyszerrel „kiszőkítettek”, majd kiskutaknál dízel üzemanyagként értékesítettek. Az állam, a köz hatalmasat bukott, hiszen a gázolaj és a fűtőolaj közti árkülönbséget a maffia tette zsebre. Az olajszőkítés ipari méretben zajlott, telephelyekre ki-bejártak tartálykocsik, mindenki tudta, mi zajlik a háromméteres téglakerítések mögött. A rendőrök, a fináncok meg a politikusok pláne tudták, de éveken át senki nem tett semmit. Illetve, aki próbált tenni, az meghalt, mint például Békés megye főkapitány-helyettese, Kuzma alezredes, aki egy reggel mosolygósan megbeszélte a családjával, hogy mit kér ebédre, majd egy órával később úgymond öngyilkos lett az irodájában. A bűnözők idővel kitalálták az olajszőkítés vegyszermentes verzióját is: lefizetéssel, megfélemlítéssel elérték, hogy a vámosok már be se színezzék a zömmel importált fűtőolajat az országhatáron. Ez a szabadrablás 1991 és 1995 között zajlott, és egy szimpla törvénymódosítás vetett véget a köz kifosztásának: a fűtőolaj adótartalmát hozzáemelték a gázolajéhoz, és már nem volt miért szőkíteni. Ennyi. Dermesztő. Illetve eztán is maradt kiskapu: a maffia továbbra is szerény vámtételű kőolajszármazékokat hozott be, orsóolajat, háztartási olajat, ipari olajat, majd szintén dízelüzemanyagként adta tovább – ehhez is vámos kapcsolatok kellettek. Abban az időszakban annyi orsóolaj fogyott idehaza, amennyivel az univerzum összes orsóját megolajozhattuk volna. Ez a buli 1998-ig élt, és ezt is egyetlen tollvonással sikerült megszüntetni, ugyanúgy: a kőolajszármazékok adóját is megemelték. A halasztott vám- és adófizetés kijátszásához sem kellett atomfizikusi végzettség: az olajtermékek importőrei kifürkészhetetlen törvényhozói akarat révén 90 napos türelmi időt kaptak a közterhek megfizetésére, amiből az nőtt ki, hogy frissen alakult cégek sora szerelvényszám hozott be külföldről és adott el itthon gázolajat. Három hónapig jogosan nem fizettek közterhet, aztán amikor szorult a hurok, átírták egy hajléktalan nevére a céget, bejegyeztek egy másik vállalkozást, s indult a következő három hónap. Ennek a gazemberségnek is egy jogszabályváltozás vetett véget: az illetékes minisztérium eltörölte a halasztott fizetést. Különböző tanúk, köztük Sándor István nyomozó önt és számos más politikust – például Szabó Iván MDF-es pénzügyminisztert, Lezsák Sándor MDF-elnököt és Pintér Sándor országos rendőrfőkapitányt – azzal vádolt, hogy segítették az olajmaffiát.

Amit a Sándor István nevű piszok gazember mondott rám, az nem igaz, ezek után feltételezem, hogy az sem igaz, amit Pintér Sándorra mondott. És tudtommal egyikünk esetében sem jutott el még vádemelésig sem a dolog.

Arra van válasza, hogy a hatalom, a politika miért tűrte, támogatta éveken át a köz kirablását?

Nem tudom. De abban egyetértek, hogy a felsorolt elkövetési módok mindegyikének egy-egy törvényhozási, jogszabályi baklövés az alapja.

Baklövés? Napnál világosabb, hogy általunk demokratikusan választott politikusok ágyaztak meg a bűnözőknek, fonódtak össze velük.

Jó, persze, el tudom képzelni a törvényhozói szándékosságot.

Csak képzelni?

Véletlenek ritkán történnek. Talán nincsenek is. Mindenesetre a jogszabályi bakikat föl kellett ismerni, aztán erő is kellett ahhoz, hogy bizonyos emberek ki is használják a kiskapukat.

Az első olajügytől az utolsóig hét év telt el, amit két ciklus kormányai asszisztáltak végig. Hét évbe telt meghozni pár nyúlfarknyi rendeletet. Kétféleképpen magyarázható a késlekedés. Egy: egyéni érdekek motiválta, állami szintre emelt bűnözés. Kettő: célirányos politikai döntés a modern eredeti tőkefelhalmozásért, segítség ahhoz, hogy végbemenjen az átmenet az államszocialista egyenlősdiből az új tőkésosztály kialakulásáig. Esetleg: mindkettő egyszerre.

Az nekem nagyon konteósan hangzik, hogy Antall József miniszterelnök az új tőkésosztály létrehozását szem előtt tartva megteremtette az olajbűnözés lehetőségét, amit Boross Péter kormányfő is fenntartott, majd egy darabig Horn Gyula is óvott, aztán pedig, miután úgy látta, hogy mindenki megkereste a magáét, szépen elzárta a csapot.

Számomra hihetőbb, hogy valami marhaság akár bakiból, akár tényleg rossz szándékból jogszabállyá avanzsált, amit a rendszer már csak presztízsokból is húzódozott visszavonni.

Beszélt valaha az olajügyekről Pintér Sándorral?

Beszéltem.

Ki kereste a másikat?

Ő engem.

Hogy volt?

Kérte, találkozzunk, találkoztunk, és kérdezte, mi a véleményem az olajügyről.

És?

Elmondtam, amit a parlamenti vizsgálóbizottság előtt, amit az a bolond kisgazda, a Pallag László vezetett: ha a vétkeseket keressük, először is arról kéne beszélni, ki találta ki a halasztott engedélyt.

Ki találta ki?

Fogalmam sincs. De valahogy csak ki lehetett volna bogozni, hogy a Pénzügyminisztériumban, aztán pedig az Országgyűlésben kiknek a kezén ment át a törvényjavaslat.

Ön próbálta kibogozni?

Nem.

Kormányon megkísérelhette volna.

Nem az én dolgom volt.

Önt hozták hírbe az olajügyekkel, és, ha ez alaptalanul történt, az a minimum, hogy amikor hozzáfér, megnézi, ki a hunyó.

Volt más dolgom.

Veszélyes lett volna?

Nem érdekel az olajügy. És mindenki gondoljon, amit akar.

Igazából mit akart öntől Pintér Sándor?

Igazából nem tudom.

A pártokhoz került olajos pénz?

Nem tudok róla.

Önnek az MSZP ügyvezető alelnökeként vesszőparipája volt a pártfinanszírozás.

Az volt. Nyilván megkönnyítette volna a dolgomat, ha van olajpénz. De nem volt. Filléres gondokkal küzdöttem. Én tényleg pártot akartam építeni, célul tűztem ki, hogy legyen százezer tagunk, de ehelyett olyanokkal küzdöttem, hogy elromlott a lift a Köztársaság téri pártházban, 32 millió forint kellett a javításra, beballagtam egy nagy bank fővezéréhez, hogy figyelj, segíts már, üres a kassza, mire azzal hajtott el, hogy „fordulj bizalommal a pártpénztárnokodhoz, ő nemrég kapott, engem kicsit most hagyjatok békén”. Ha lett volna fekete pénz az olajból, akkor az alelnök nem kényszerült volna kuncsorogni a liftfelújításhoz.

Lett egy malmuk 1993-ban. Egy MSZP-s malom. Hogy jött a liszt a szegfűs politikához?

Emlékezetes történet. Antall József temetése előtti napon volt egy összejövetel a Politikatörténeti Intézetben, ahol a pártpénztárnokunk, Máté László boldogan mesélte, hogy mostanáig ugyan gond volt az apparátus tagjainak fizetésével, a benzinpénzekkel, a mindenekkel, de most vettünk egy malmot, és egy életre megoldva a probléma.

Hogyan? Az összes pártmunkást bejelentik molnárnak?

Dehogy. Semmi csalás! A malomnak segítünk jó üzleteket szerezni, képződik profit, amit a párt, mint tulajdonos, osztalékként kivesz, és abból fizetjük az apparátust. Nekem különösen tetszett a dolog, hiszen tudtam, hogy a németek nagy szakszervezeti tömörülése is abból működik, hogy vannak hatalmas vállalatai.

Na, eltelik pár hónap, és Máté nekiáll nyafogni az elnökségi ülésen, hogy nincs pénz, nincs pénz, nincs pénz. Mondom neki: »Laci, ne hülyéskedj már! Hogyhogy nincs? Van egy malmunk!« Azt feleli: »Ó, Sanyikám, nem a pártnak van malma, hanem nekem.« »Laci, elmész te a retkes picsába.«

És Laci mosolygott.

Addig ön úgy tudta, hogy az MSZP nevén van a malom?

Az MSZP nevén nem lehetett malom, nem engedte a párttörvény, de Máté azt ígérte, hogy a malom a pártot segíti majd.

Akkor még elvileg sem pont úgy ment volna a dolog, mint a német szakszervezeti tömörülésnél.

Hát, nem pont úgy… A legelején lett elcseszve a pártfinanszírozás. Az Ellenzéki Kerekasztal rendszerváltói azt hitték, a többpártrendszer olcsóbb, mint az egypártrendszer, és nem adtak elég közpénzt a pártok finanszírozására. Menetközben kiderült a tévedés, de akkor meg már ciki lett volna korrigálni. Maradtak a féllegálisan, illegálisan szerzett pénzek, ami a lehető legdrágább megoldás, hiszen a pártlogó alatt elvitt pénz 98 százaléka magánzsebbe vándorolt, a pártokhoz a maradék kettő százalék jutott.

Eddig a 90:10-nél durvább arányt nem hallottam.

Mert olyanokkal beszélt, akik nem értenek hozzá.

Ön ért hozzá?

Láttam ezt-azt.

Ön alelnökként fogalmazott meg elvárást a pártpénztárnok felé arról, hogy honnan finanszírozható a párt?

Annyit mondtam, hogy két tabu van: az egyik az olaj, a másik a közpénz.

Ön szerint az MSZP bármely parlamenti képviselője érintett olajügyben?

A lelkem mélyén remélem, hogy nem voltunk benne. Engem úgy általában a politika és a maffia egymáshoz közeledése ijesztett meg. Az 1994-es győzelmünkkel 209 szoci került be az akkor 386 tagú parlamentbe. Orbánt akkoriban fotózták le a maffiózó Prisztással, amiből hatalmas botrány robbant ki. Ennek apropóján fölkerestem Katona Béla titokminisztert, hogy „drága Bélám, épp zajlik a tőkések világra baszása, de a frakciónk zöme mostanáig legföljebb képeslapon látta a Parlamentet, lila fingunk nincs, ha valaki megkeres minket, kicsoda az illető, kéne nekünk valami képzés, eligazítás, védelem, hogy a mieinket ne fotózzák a Prisztás-félékkel”. Béla meghallgatott, majd, hogy növelje a népszerűségét, lenyilatkozta, hogy a politika összeér az alvilággal. Köszi.

Mire ön?

Mivel Béla nem segített, Horn Gyula tudtával összebarátkoztam az akkoriban egyébként is az olajügyekkel küszködő Arnold Mihály dandártábornokkal, a VPOP akkori vezetőjével.

Ő mesélte, hogy a kinevezésekor berendelték egy pénzügyminisztériumi értekezletre, és belépve az ajtón azt mondta magában: Jézus Mária, ezt mind le kéne tartóztatnom.

Arnold tisztában volt azzal, hogy néhány jogszabály-módosítással kirúgható a sámli az olajszőkítők alól?

Nyilván. Nem volt hülye.

És mit tett annak érdekében, hogy ki legyen rúgva az a sámli?

Jogszabályt nem módosíthatott, mindenesetre saját hatáskörében kiadta a parancsot, miszerint, ha olajjal kapcsolatos ügyintézés során bárki politikusra, pártra hivatkozik, akkor vissza kell tartani az egyébként automatikusan járó engedélyt, és vizsgálatot kell indítani. A parancs a Pénzügyi Szemle című szaklapban jelent, vagyis a széles nyilvánosság nem értesült róla. Abban maradtunk, hogy körbelátogatom néhány lap főszerkesztőjét, és szivárogtatok. Így is tettem, ám meglepetésemre egyetlen helyen sem jött le a hír, viszont hamarosan olyan pletykák kezdtek terjedni rólam, hogy én magam ásom ki a föld alól az olajat Bács-Kiskunban.

Azt állítja, hogy az olajosok tüntették föl önt olajosnak, bosszúból azért, mert felvette a kesztyűt az olajosokkal szemben?

Nem találok más magyarázatot. Az sem titok, hogy megfenyegettek, ne piszkáljam az olajügyeket, mert bajom eshet. Sőt, a nagylányomat – aki akkor már jónevű DJ volt – megtalálták, provokálták, zaklatták, randalíroztak a házánál.

Mire ön?

Tanácsot kértem az országos rendőrfőkapitány-helyettestől, Kiss Ernőtől, aki a legzseniálisabb agyú ember volt.

A közemlékezetben az maradt meg róla, hogy részegen oldalba vizelte a rendőrpalotát, aztán gyógyszermellékhatásnak tudta be az esetet.

Ernő ránézésre rusnya, ellenszenves pasi volt, akiből nem nézel ki semmit, sőt, még annál is kevesebbet. Pedig!

Mit tanácsolt Kiss Ernő?

Hamar összebarátkoztunk, és amikor túl voltunk egy üveg konyakon, azt mondta a lányommal kapcsolatban, hogy csak a rendőrségtől ne kérjek védelmet. Viszont mondott két nevet, hogy na, ha bármelyiket hívom, az meg tud védeni.

Ön milyen következtetést vont le abból, hogy a főrendőr úgy ítéli meg, hogy olajügyben a rendőrségtől ne reméljen segítséget?

Azt, hogy a rendőrség nem áll a hivatása magaslatán.

Kiket ajánlott Kiss Ernő?

Döcher Györgyöt és Tasnádi Pétert.

Jesszus. Mindketten maffiaügyekért elítélt bűnözők. Döchert egy börtönkimenőjén lőtték agyon, Tasnádi sok évet ült börtönben. Melyiküket választotta?

Döchert. If várában találkoztam vele.

If?

A Nánási úti Monte Christo bárban, amit mi csak If váraként emlegettünk. Egy haverom üzemeltette, esténként be-betértem dumálni.

Ismerte korábbról Döchert?

Annyit tudtam róla, hogy egy üzleti vitában segített a barátomnak.

Milyen üzleti ügyben?

Renoválták a csehó tetőszerkezetét, csúnyán elszúrta a vállalkozó, és amikor a haverom szembesítette a trehány munkavégzéssel, nekiállt flegmáskodni.

A következő megbeszélésen a barátom invitálására egyszer csak megjelent Döcher, félrevonult a vállalkozóval, és pár perc múlva azzal jött ki, hogy a dolog el van intézve. Aztán meg egy pincér jött ki azzal, hogy mentőt kéne hívni az építési vállalkozóhoz, mert megfájdult a lába.

Mindenesetre a tetőt hamar helyrepofozták a munkásai.

És ezt az ember ajánlotta önnek Kiss Ernő országos rendőrfőkapitány-helyettes?

Ezt. Mondta, azt tiszteli benne a legjobban, hogy mereven elutasítja a drogot. Állítólag emiatt haragudott meg rá az alvilág.

Döcher önnél is teljesített?

Negyvennyolc órán belül telefont kaptam, hogy „Csintalan úr, itt a vége, többé nem hallanak felőlünk”. De azért Döcher javaslatára egy évre eltüntettem a lányomat az országból.

A Horn-kormány ciklusának második felére lecsengtek az olajügyek. Viszont leáldozott az ön országos politikai karrierje is.

Konkrétan kirúgtak az ügyvezető alelnökségből, aztán kitettek az elnökségből is.

Pártalelnökként melyik teljesítményére a legbüszkébb?

A határon túli magyarokkal való kapcsolattartásra. Mondtam, az nem oké, hogy a túloldal kikiáltja önmagát népnek és nemzetnek, mi meg ülünk ölbe tett kézzel. Úgy döntöttem, kimegyek Erdélybe, berúgok velük párszor, abból születnek az életreszóló barátságok. Így is történt. Kint találkoztam még a katolikus Tempfli Józseffel és a református Tőkés Lászlóval is, velük ugyan nem ittunk, de elkezdtük fölvenni a szálat. A hétvégi kétnapos kongresszuson a Tőkés László versus Markó Béla kérdés volt a tét, csépelték egymást, ki volt tűzve szavazás, de mindkét fél kifárasztásra játszott, vagyis arra, hogy a másik hívei feladják, hazamennek. Vasárnap estére elfogyott az enni- meg az innivaló, de felállni nem mert senki, idővel már hugyozni se merészkedtek ki, nehogy az ellenfél abban a pár percben erőltesse át a szavazást. Én Markóékat támogattam, és az akkori nagykövettel hajnali háromkor kiugrottam kaját meg alkoholt venni nekik.

Minden zárva a kolozsvári éjszakában, de csak találtunk egy kocsmát, döngölt padló, lelkes román hívek, muszáj volt inni velük, úgyhogy, mire fölpakoltunk, jól berúgtunk, mondjuk már előtte se voltunk színjózanok, vissza a kongresszusra, elláttuk a nekünk kedves küldötteket, és győzött is a Markó Béla-féle frakció az ellátatlanokkal szemben.

Más kérdés, hogy majd’ meghaltam az olajszagú román pálinkától, tényleg csak az mentett meg, hogy reggelire kaptam egy pacallevest, aztán, ahogy átértünk a határon Magyarországra, ittunk egy rendes Hennessyt. Szóval ilyenformán volt némi közöm Markó Béla maratoni regnálásához.

Az alelnökségből mire hivatkozva rúgták ki?

Nem volt hivatkozás. Kongresszus a Villányi úton, kiszavaztak, kiültem a kongresszusi központ lépcsőjére, vártam, bámultam magam elé. És úgy mentek, sunnyogtak el mellettem az elvtársak, akik korábban lógtak a nyakamon, hogy senki egy kurva szót nem szólt hozzám. Senki. Senki! Letaglózó volt.

Az alelnökségből történő távozása után 1998-ban is megnyerte az egyéni körzetét Ferencvárosban, így országgyűlési képviselő maradt 2002-ig. Viszont már ’98-ban belevetette magát az önkormányzati munkába, méghozzá Óbudán. Miért tette?

Akkor már Óbudán laktam, és azt találtam ki, ha már az országos politikából kipörögtem, ősszel legyőzöm az akkori kerületi polgármestert, a fideszes Tarlós Istvánt, és csinálok egy fasza kis önkormányzatot. De a végén csak három hónappal a választás előtt lettem a baloldal polgármesterjelöltje, szerintem ki akartak cseszni velem az elvtársak, ami sikerült is, ugyanis nagyon elvert Tarlós.

De legalább bekerült a képviselő-testületbe.

Csak minek?! Azt hittem, rengeteg tapasztalattal gyarapodom majd, de csupán annyit tanultam meg, hogy az önkormányzati munka ugyanaz a szar, mint a parlament, a képviselők pont olyan ostobák, mint az Országgyűlésben, viszont még azoknál is tisztességtelenebbek. Fosztogatták rendesen a kerületet, a finanszírozási gondokra pedig rendre az volt a válasz, hogy föléljük a vagyont, azt’ kész. Mániám volt a Római-part, erőltettem, hogy az önkormányzat vásárolja fel a lepukkant szakszervezeti üdülőket, fillérekért adták akkoriban, de lesöpörték a javaslataimat, inkább magánszemélyek vették meg az ingatlanokat, szintén fillérekért, aztán az önkormányzattal ledílelték az építési engedélyeket, a döntéshozók pedig nyilván megkapták a jutalékot. Mindenki jól járt. Kivéve a közösség. Nem voltam már pályakezdő fiatal értelmiségi, megértettem, nekem babér Óbudán nem terem, a ciklus maradék részében totál passzivitásba vonultam.

Mármint politikailag. Viszont belevetette magát a bizniszbe. Fagylaltlevet előállító vállalkozást indított, majd kocsmát nyitott a Lehel téri piacon, aztán a Kolosy téren is, utóbb főnök lett egy őrző-védő cégben. Rendezzük le először az élelmiszeripart és a kocsmákat. Honnan az ötlet?

Látszott, hogy a politizálásnak lényegében vége, s hát mi a faszt csináljak. Volt egy vendéglátós élelmiszermérnök barátom, zseniális figura, mesélte, talált egy piaci rést, bérgyárthatnánk tejalapú termékeket, fagylaltlevet, madártejet, ilyesmit. Kellett a pénz, belementem. Jól is indult, ám befuccsolt. De még mielőtt befuccsolt volna, megcsináltuk a kocsmát a Lehelen.

Azt is kizárólag a pénzért?

A vendéglátózáshoz volt bennem affinitás. Még gimisként nyaranta a Balatonra jártam dolgozni a Tulipán étterembe, szerettem, szép emlék, és amikor felvetette a barátom a kocsma ötletét, lecsaptam rá.

Nem csupán tulajnak ment oda, hanem beállt pultozni.

Be.

Az MSZP volt alelnöke, a miniszterelnök volt bizalmasa, aki egy-két évvel korábban még Rabint hallgatta Tel-Avivban, mi a túrót keres egy fröccsszagú, Sportszelet-illatú söntésben?

Valamivel el kellett ütni az időt.

Pár hónapig bírta. Miért csak addig?

Rájöttem, ha maradok, belehalok.

Inni kellett a vendégekkel?

Mindenki ismert, így három verzió létezett. Egy: meghív a kuncsaft. Tudok inni, és azt is tudom, mi az a kamupia, de ott nem pályakezdőkkel volt szerencsém találkozni, ráadásul adnom kellett a hírnevemre, vagyis valóban inni kellett, nem lehetett kamuzni. Kettő: „Sanyi, hívjál már meg!” Három: „Sanyi, tudsz kölcsönadni fizetésig?” Egyszerű egyenlet, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy villámgyorsan nem lesz se májam, se pénzem. Ráadásul megfeneklett a társulás, mert a barátom nem értette, hogy a cég pénze nem a mi pénzük. Én minden alkalommal, ha fogyasztottam, fizettem. A társam nem. És így a személyzet sem. És így kurva nehéz. Bezártunk, csináltunk egy elegánsabb vendéglátóhelyiséget a Kolosy térnél. De sajnos ott ugyanez a forgatókönyv, azt is bezártuk.

Ráment a barátság?

Ráment a barát. Tényleg zseniális volt a srác, művelt, irodalmi figura, huszonéves korától ragyogó éttermeket csinált, csak sajnos elvette az eszét a drog, pechemre kábé akkor, amikor velem társult.

Mi lett vele?

Szétkokainozta magát a barom. A Kolosy után lement Agárdra csónakőrzőnek. Aztán koporsó.

Ön milyen mérleggel jött ki a közös bulikból?

Legatyásodva. Rengeteget buktam, még a lakásom is ráment, ugyanis hitelt vettünk fel az üzletekre, a kéró volt a jelzálog. Kibírtam röhögés nélkül, amikor 2004-ben ajánlott levelet kézbesített a postás, hogy a házam meg a folyószámlám a banké.

Ekkor ön már két éve a Defend Security Kft. őrző-védő cég ügyvezető igazgatója volt. A Defendet a Fidesz magán-titkosszolgálataként emlegették, tulajdonosa az ön barátja, a komoly hírszerzőkarriert befutott Földi László. Többször is találkozott az útjuk.

Laci egy évfolyammal járt fölöttem, ő volt a KISZ-titkár a tanárképzőn, aztán meg én, hamar jó barátok lettünk. Őt nem vonzotta a tanári pálya, hírszerző akart lenni, az is lett, diploma után azonnal a belügyhöz került, aztán az MDF kiküldte Washingtonba attasénak, vagyis lényegében CIA-összekötőnek, ami a magyar hírszerzői karrier egyik csúcsa.

Ön annak idején azért jelentkezett katonai főiskolára, mert felderítő akart lenni. A tanárképző után hogyhogy nem csatlakozott Földihez és a szolgálatokhoz?

Próbáltam csatlakozni, de Laci nem csupán képességben, hanem családi kapcsolatokban is jóval erősebb volt nálam, és pláne az utóbbi nélkül lehetetlen belépni a pályára. Az ő édesapja überfontos pártkáder volt, az MSZMP Központi Bizottságban alosztályvezető, pont az illetékes osztályon. Az én barátom Washingtonban olyan kiválóan teljesített, hogy a magyar hírszerzés akkori főnöke benne látta az utódját. Az 1994-es kormányváltást is túlélte, Horn nem akarta bántani, csakhogy 1996 őszén kirobbant a Nyírfa-ügy, ami ugye arról szólt, hogy a titkosszolgálat még az MDF alatt az orosz maffia elleni adatgyűjtéshez kapcsolódóan MSZP-s politikusokat is megfigyelt.

Lacit perbe fogták, még államtitoksértéssel is megvádolták, hazarendelték. Utóbb ugyan bizonyítottság hiányában felmentették, de ettől még itt állt meztelen seggel. Tényleg nem volt semmije a feleségén meg a gyerekein kívül, hiszen a kiköltözéskor még az újpesti egy plusz két félszobás lakásukat is eladták. Úgy tudtam segíteni rajta, hogy volt egy kéróm a Rottenbiller utcában, felajánlottam neki, évekig ott éltek.

A Nyírfa-ügy idején ön még létező személy volt a kormánypártban. Hornnál, másoknál próbálta menteni Földi titkosszolgálati karrierjét?

Próbáltam, nem sikerült. Miniszterelnöki és titokminiszteri kompetencia volt az ügy, de Horn Gyula és Katona Béla is elhajtott. Én meg leültem Földivel, és mondtam, „Lacikám, még elnökségi ülésen is harcoltam az igazadért, de megszoptam a faszt”. Kínlódott, akkoriban már én is kínlódtam, ráértünk, eljártunk az Aquincumba szaunázni, foglalkoztunk egymás lelkével, dumáltunk, mihez kezdjünk magunkkal, egyszer mondtam neki, „te, Laci, csinálj őrző-védő céget, az most nagy divat, és te még értenél is hozzá”. Kapásból rávágta, hogy „na, azt soha a büdös életben”, és a lelkemre kötötte, ha egyszer mégis belevágna, vegyem el tőle a kilencmilliméteresét, és lőjem tarkón, mert az ő múltjával őrző-védő céggel nem blamálhatja magát. De aztán csak megcsinálta, én meg már csak azért se vettem elő a kilencmilliméteresét, mert odavitt szakmai tanácsadónak, vagy mi a tökömnek.

Ügyvezető igazgatónak.

Legyen az.

Kamuállás volt, amiért semmit nem kellett tenni, csak fölvenni a fizut?

Ha a tények felől közelítek, akkor bizony kamu állás volt.

Mit mutatnak a tények?

Azt, hogy a Defend vonatkozásban soha semmilyen tanácsomat nem fogadta meg.

Kellett volna?

Hát hogyne!

Például mit?

Például azt, hogy meg kéne szerettesse magát a sajtóval.

Azt hogyan kell csinálni?

Például úgy, hogy időnként kifejezi tiszteletét a főszerkesztők felé.

Hogyan lehet azt kifejezni?

Mondtam Földinek: »Te, figyelj, minden karácsony előtt meghívod vacsorázni az összes főszerkesztőt, a végén minddel lekezelsz, és áldott karácsonyt kívánva átadsz egy-egy kicsi dobozkát, melyben a végtelenül diszkrét csomagolás egy-egy Rolex órát rejt.«

Jaj.

Miért jaj?

Mert ez vesztegetés. És a sajtó lenézése.

Dehogy.

Dehogynem.

Jó.

Ön szerint a főszerkesztők elteszik a Rolexet?

Gondolom.

Kilencvennyolc százalék?

Annyi biztos.

Kipróbálták?

Nem.

Miért nem?

Lacinak nem fért bele. Pedig élet-halálhelyzet volt. Utóbb tán másként alakul a cég sorsa, ha a sajtó mellettünk áll.

Ön tett el valaha ajándék Rolexet?

Nem. Mást se.

Érték kísértések?

Értek.

Melyik volt a legnagyobb?

Félmillió font egy diplomatatáskában.

Hogyan kellett volna megszolgálni?

Egy másik teli táskával egyetemben kellett volna pihentetni a lakásomon.

Az ön lakása biztonságos hely?

Országgyűlési képviselő voltam, és egy országgyűlési képviselő mentelmi joggal rendelkezik, hatóság csak tettenérés esetén mehet be a lakásába.

Ki kínálta a táskát?

Hagyjuk.

Magyar?

Igen.

Politikus?

Igen.

Szoci?

Erre nem felelek.

Ma is politikus?

Már nem.

Milyen figura?

Hogyhogy milyen?

Ránézésre is politikusbűnöző?

Nem ártatlan bárány, de igazából nem bűnöző.

Csak?

Csak a bűn útjára lépett. Egyszer. Talán. Ez is csak kilencvennyolc százalék.

Nagyon törvénytelen úton szerzett pénz volt a táskákban?

Nem akartam tudni, ezért nem is kérdeztem rá.

Milyen volt az élet a Defendben?

Félve érkeztem, azt hittem, csupa súlyos iskolát végzett James Bonddal találkozom majd, megesznek reggelire, aztán pont úgy csalódtam, mint katonai főiskolásként a hadseregben. Komolyan vettem a melót, és például, amikor felvetődött, hogy megkapjuk a Malév biztonsági őrzését, tizennyolc kérdést írtam össze az egyik fővezérnek. Egyre se kaptam épkézláb választ. Sebaj. Kiautóztam tájékozódni a ferihegyi catering raktárba. Szögesdrót kerítés, oké. Viszont mögötte a hangár biztonsági kapuja téglával kitámasztva, az összes ablak tárva-nyitva. Pislogtam. Bent trepniken rengeteg láda, köztük néhány egészen furcsa. Kérdem a főnöktől, hogy ez meg micsoda. Mondja, hogy a nagykövetségekre szánt készpénzszállítmány, úgy négy-ötmilliárd forintnyi valuta. „S hol az őrség?” „Kint cigiznek.” „És hol vannak kamerák?” „Azok nincsenek.” Szóval volt mit csinálni. Jó munkát végeztem, de persze elsősorban Lacinak köszönhetően fejlődött a cég.

Hiába fejlődött, amikor 2002-ben Medgyessy Péter visszavette a ballibnek a kormányzást, kartácstűz zúdult a Defendre, amit a szocik a Fidesz titkosszolgálatának tartottak, vagy legalábbis annak állítottak be. Az volt?

Dehogy volt az.

Önnek volt még annyi érdemi politikai kapcsolata, hogy kísérletet tegyen a vállalkozás megmentésére?

Bekopogtattam mindenkihez, még Kiss Elemér kancelláriaminiszternél is jártam, felajánlottam, jöjjön be résztulajdonosnak az állam, legyen új ügyvezetés, csak ne nyírják ki a céget, hagyják meg a több mint kétezer munkavállaló állását. De sajnos túl sok érdeket sértettünk.

Milyen érdekeket?

Egyrészt nem foglalkoztattunk alvállalkozókat, így a nettó bérek nálunk egyharmaddal magasabbak voltak, mint a konkurenciánál. Ráadásul az én Laci barátom kitalálta, nem csupán kísérni akarja a pénzt, hanem számolni is: építtetett egy nagy kapacitású, magas biztonsági besorolású, hipergyors pénzfeldolgozó üzemet, amivel fontos bankok bizniszébe mászott bele. Szóval beleszart a ventilátorba. Nem is tudtuk megmenteni a céget, először ő távozott, aztán én, felszámolódtunk.

Mi lett a kétezer emberrel?

Alakult egy hasonló profilú állami cég, az vette át a dolgozók felét, a többi meg rohangált állás után.

Földivel a barátság megmaradt?

Egy darabig. De ahogy kezdett őrültségeket nyilatkozni külpolitikai témákban, eltávolodtunk. Az meg, hogy az ukrajnai háború idején elsőként állt ki az invázió mellett, nálam leverte a biztosítékot. Háborús uszító lett. Drámai.

Vajon hiszi is, amit mond?

Nem tudom. Láthatóan még mindig rettenetes düh, gyűlölet munkál benne a Nyírfa-ügy kezelése és a Defend kivégzése miatt.

Volt egy személyes haszna a Defend agóniájának: ön akkor már párton kívüliként rengeteget szerepelt a médiában, különösen a Hír TV-ben, amiből médiakarrier nőtt ki.

Tündökletes médiakarrier!

A Vonalban című betelefonálós műsort vezette 2004-től.

Hát nem tündökletes?

A Hír TV tulajdonosa, Simicska Lajos hívta önt műsorvezetőnek, arcnak. Mikor ismerte meg őt?

Jóval korábban. Amikor 1994-ben megnyertük a választásokat, mondtam Hornnak, hogy „Gyula, Orbánból egyszer még miniszterelnök lesz, a Fideszből pedig kormánypárt, itt az ideje kiépíteni a személyes kapcsolatokat.” Rábólintott, én pedig nekiálltam haverkodni. Szerettem csinálni, nem póz volt, őszintén érdekeltek, rendszeresen találkoztunk az Ipoly presszóban, jókat dumáltunk Orbánnal, Simicskával, Áderrel, Deutschcsal, többekkel. A kormányzó MSZP alelnökeként komolyan vettek. Van ehhez egy anekdotám. Az első ciklusban még nem voltam képviselő, de be-bejártam a Parlamentbe, leginkább Péli Tamás képviselőnket, cigány festőművészt kísértem. Zavart, hogy a Házban nem köszönnek egymásnak az emberek, én viszont imádok köszönni, tán az egyetlen maradéktalanul sikeres politikai misszióm, hogy ahová beteszem a lábam, előbb-utóbb mindenki köszön mindenkinek.

Na, belépünk a liftbe Pélivel, aki szintén köszönős, záródik az ajtó, épp befér mellénk a fiatal Orbán Viktor. Csönd. Csönd. Csönd. Amit Tamás tör meg: »Kezit csókolom, Orbán néni.« Orbán néz, nem szól semmit. Hetekkel később ugyanez a szitu a liftben, Tamás újfent: »Kezét csókolom, Orbán néni!« Mire Orbán: »Képviselő úr, miért néniz engem?« Mire Péli: »Nézze, fiam, nálunk úgy szokás, hogy a férfiak előre köszönnek a hölgyeknek.«

Orbán el, de kifelé már elmormogott egy viszlátot.

Péli miért nénizte le Orbánt?

Cikizésből, hogy huszonéves kölök létére nem köszönt előre az idősebbeknek. Amúgy Orbánnal a legemlékezetesebb találkozásom Balatonon, Almádiban történt, Széles Gábor hívott le minket a Videoton üdülőjébe. Vitorláztunk pár órát egy picsányi hajón, s mire kikötöttünk, meg volt terítve. Szól a Széles, hogy nosza, kajáljunk, mondom, akar a faszom vállalati üdülőben rohadni, gyerünk az emberek közé, vegyüljünk. Széles hajlott a bulira, Orbán viszont összehúzta a szemöldökét, hogy szabadidejében örül, ha nem lát választópolgárt, ha szabira megy, levágatja a haját, hogy kevesebben ismerjék fel.

És?

Maradtunk bent.

A mindig rejtőzködő Simicskával hogyan sikerült összehaverkodni?

Simán.

Simicskának éveken át a nevét se merte kimondani senki, se a sajtó, se a képviselők.

Mert már akkor is hülye volt itt mindenki. Lajos kurva okos pasi, vele vágytam leginkább találkozni.

1994–95-ben járunk. Nem értem, hogyhogy szóba álltak önnel a fideszesek azt követően, hogy az 1994-es koalícióval a Fidesztől elszakították és magukhoz láncolták az SZDSZ-t, sőt, korábban, 1993-ban, a székházüggyel kishíján megsemmisítették az akkor még a választási győzelemre is esélyesnek tűnő Fideszt, mi több, szintén a székházügy kapcsán a ’93-as szárszói találkozón megalázták Orbán Viktort?

Úgy álltak szóba velem, hogy előre jeleztem: lényegében kanosszát járni érkezem.

A Fidesz székházügyének kirobbantása kurva nagy gáz, az én szememben az MSZP ősbűne. Sőt, Gyula szemében is az volt.

Mert mi is történt? Az állam, pontosabban az Antall-kormány székházakat adott a parlamenti pártoknak, és a pártok boldogan beköltöztek. Na de aztán felvetődött a kérdés, hogy mivel tagság, így tagdíjbevétel sincs, mi a szarból fizetik a rezsit meg a személyzetet. Ki kellett találni valamit. Nálunk, szociknál volt ingatlan és lóvé még régről, de a Fidesz segge kilógott a gatyából. Eladták hát a frissen kapott, az MDF-fel közös székházat.

De előtte még a „bevétel-optimalizálás” érdekében sumákban törvényt módosítottak azzal az MDF-fel karöltve, melynek a nyilvánosság előtt a kérlelhetetlen kritikusának mutatkoztak.

Na, bumm.

A lényeg az, hogy 1993 elején ülök egy pártelnökségi ülésen, egyszer csak az arcán önelégült vigyorral beviharzik Máté pártpénztárnok, és azt mondja, hogy »a sajtóban fölrobbantottuk a Fidesz székházsztoriját, végük.« Horn arcára kiült az undor, azt hittem, átugrik az asztalon és megöli azt az idiótát. Magából kikelve ordított azzal a fasszal, hogy »neked erre ki adott felhatalmazást, tudod te, mit követtél el?!«

Mit követett el?

Szétrobbantotta a bizalmat. Ripityára. Ripityára! Minden párt tudott a székházakról, megállapodtunk. És olyat nem csinálunk, hogy megállapodunk, aztán egyoldalúan fölrúgjuk. Nem vagyunk mi oroszok. Ettől a ponttól minden későbbi fideszes bűn és fideszes bűnös relatívvá vált. Ettől a ponttól minden, ami összefüggésbe hozható pártokkal, pártok vagyonával, pénzügyeivel, a bűn világába sorolódik. Ez ágyazott meg annak, hogy a Fidesz, amint kétharmadot szerzett, szétbaszta a többpártrendszert.

Simicskánál és az ön Hír TV-s karrierjénél tartottunk.

Ja. Defend-ügyben ugattam rengeteget a nyilvánosságban, ami tetszett Lajosnak, és felhívott, hogyha már állás nélkül maradok, dolgozhatnék a tévéjében.

Mire kellett ön Simicskának?

Nem célja volt velem, hanem csak tetszett neki, hogy egy reménytelen projekttel kapcsolatban jó darabig fenn tudom tartani az esély látszatát.

Ez hogyan konvertálható műsorrá, nézettséggé, üzleti, politikai haszonná?

Mondom, hogy nem célja volt velem! Amúgy meg kérdezze a Lajost, bassza meg. Mondjuk kérdezheti, mert senkivel se áll szóba.

Kérdezze meg ön, aztán mondja el nekem.

Kérdezném, de én meg vele nem állok szóba.

Mióta?

2017 novembere óta.

2017 novemberében még futott a 2015 februárjában, a G-napon Orbánnal szakító Simicska Jobbik-projektje: Vona Gáborral akarta leváltani a Fideszt.

2017 őszén Lajos is, én is, sőt, Orbán is látta, hogy Simicskának vége. Összevesztünk, mindegy min, azóta nem beszélünk.

Ne rohanjunk ennyire előre. Ön 2004-ben kezdett a Hír TV-ben, és annyira szervült a közegbe, hogy három évvel később, 2007-ben belépett a Fideszbe. Szép nagy ugrás a kommunista, majd a szocialista párttagságból.

Addigra már az MSZP-ből is rég kiléptem, miután a 2002-es kormányváltás idején megtapasztaltam, milyen az árokbetemetés akkori MSZP módra, Medgyessy módra, Gyurcsány módra, és konstatáltam, hogy a Gyurcsány-Erőss-Apró csoport befészkelte magát a Köztársaság térre.

Na, akkor Simicska várhat, varrjuk el ezt a szálat is. Arról a 2002-es váltásról ön azt nyilatkozta, hogy technokrata szörnyecskék vették át a hatalmat.

Igen. Ferenc testvér bevásárolta magát a pártba.

Hogyan? Kinek fizetett?

Nem zsebekbe tolt milliókra kell gondolni. Semmi extra, csak laptopok, telefonok, logisztikai, infrastrukturális segítség. Ennyi pont elég volt a zilált tagságon ülő pártbürokráciának. Meg hát Ferenc tényleg olyan meggyőző erővel bírt, ami előtt meghajoltak ezek a kiszolgáltatott emberek. Hánynom kellett a Gyurcsány-jelenségtől, a Defend ledarálásától, a borzalmas önkormányzati tapasztalataimtól. Egész egyszerűen elillant számomra az MSZP-ethosz. Az utolsó csepp a pohárban a 2002-es „több pénzt az önkormányzatoknak, több pénzt az embereknek” című szoci kampány volt, amit olyan elképesztő politikai átbaszásként éltem meg, hogy ahhoz képest egy ellenzéki, fideszes tévében megjelenni, és a hatalommal szemben kritikusan fellépni, hát, zéró lelkiismeretfurdalást okozott. Sőt, az munkált bennem, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel ütni kell Gyurcsányt.

Egyébként sose értettem, miért ne lehetne pártot váltani. Nem szektához szerződtem.

Azért vannak négyévente választások, hogy lehessen választani.

A Hír TV-s munka feltétele volt a Fidesz-tagság?

Nem fogalmazódott meg, még csak nem is mutatkozott ilyen elvárás. A pártba 2007-ben magam kértem a felvételemet.

A 2006-os őszi balhék hatására?

Már a 2006-os sajnálatos előtt meghirdettem, hogy tessék politizálni, tessék belépni a pártokba, s most konkrétan a Fideszbe, ugyanis le kéne váltani a gyurcsányi hatalmat. Akkoriban volt az a szörnyecskés nyilatkozatom a Magyar Nemzetnek, megjósoltam, hogy Ferenc kivégzi a pártot, maga ássa a gödröt, belerakja, elhantolja az MSZP-t. Tragédia, hogy Ferenc nem az az ember, aki tudomásul veszi, ha politikailag kisebbségbe szorul. Ő inkább szakít, semmint elismerné a vereségét. Az őszödi beszédről meg annyit, hogy megesküdnék rá, hogy a totális politikai vakságban szenvedő Ferenc lökte ki a felvételt. Azon dilemmázott, hogyan értesítse az országot a megszorításokról. Szó volt arról, hogy már az országgyűlési választás előtt kiáll a nép elé, amit azzal vetett el, hogy ’98-ban azért bukott Horn, mert a kampányban elárulta, hogy most kivételesen nem tudunk merevedést ígérni a drága választóknak. Maradt az, hogy előbb nyerjük meg a választást, aztán Ferenc egy terjedelmes, népszabadságos interjúban, esetleg szívhez szóló parlamenti felszólalás keretében vázolja a drámai helyzetet, jelezve, hogy lát esélyt a kilábalásra. De neki ez se tetszett. Inkább kurva kreatívan kitalálta a szivárogtatást ebben az őszödi beszéd formátumban. A lehető legelbaszottabb verzió. Aztán meglepődött, hogy kitört a „forradalom”. Aminek a kezelését Gergényistül, szemkilövetésestül szintén sikerült elbaszni. Komoly szemétségek történtek ott. Számos fontos kérdésre a mai napig nincs válasz, például arra, hogy az október huszonharmadikai tüntetés után a rendőrök miért nem a Nyugati vagy a Podmaniczky utca felé terelték a tömeget, miért az Andrássy út felé, ahol az ’56-os tömegdemonstrációk zajlottak zsibvásárral, Fidesz-nagygyűléssel.

Miért?

Gyurcsány is, Orbán is politikai hasznot kívánt húzni a nyomorúságos helyzetből, legkevésbé a haza és a honfitársak helyzete érdekelte őket. Mindegy is, a lényeg az, hogy a gyurcsányi MSZP-hez képest a 2007-es Fidesz maga volt a mennyország.

Tíz évet bírt abban a mennyországban – 2017-ben lépett ki, egy füst alatt Simicskával is szakított. Pedig a G-nap után őt és nem Orbán választotta. Az jó döntés volt?

Mármint az, hogy Lajos ellenében nem a geci Orbánt választottam? A lehető legjobb!

Orbán elszabadult, amit Lajos pontosan érzékelt, de nem volt ereje megállítani. A történelem során mindig is teremtek őrültek, időnként a politikába is bekerültek, ez normális. A baj akkor kezdődik, ha az őrülteket nem állítják meg időben. Szezonja van az őrült gazembereknek, ilyen Orbán, és ilyen Putyin is, aki épp Ukrajnában gyakorol ámokfutást. A nyugatnak az oroszok ellen elkövetett bűnein rugózóknak szeretettel ajánlok egy történelmi analógiát: ha száz éve Elzász-Lotaringia kapcsán nem szarják össze magukat a franciák, és megértetik Hitlerrel, hogy eddig és ne tovább, lényegesen békésebben alakul a világtörténelem.

Putyin kapcsán isteni szerencsénk, hogy az ukránok nem szarták össze magukat, és a nyugattal a hátuk mögött képesek ellenállni, erőt mutatni. Akik ebben a konfliktusban az orosz igények „méltánylását” hirdetik, azok nem értik, hogy őrültek ellen kizárólag az „eddig és ne tovább”, a pofán verés működik.

Pofán verésben önnek is volt része: már Hír TV-s műsorvezető és Fidesz-tag volt, amikor 2007 decemberében a lakása alatt, egy óbudai társasház garázsában négy símaszkos alak vascsövekkel összeverte, kirabolta. A támadást a regényes nevű Magyarok Nyilai Nemzeti Felszabadító Hadsereg vállalta magára. Utóbb elkaptak három gyanúsítottat, akik, bár tagadták bűnösségüket, leültették őket, míg végül tavaly májusban az ön közbenjárására köztársasági elnöki kegyelemmel szabadultak. Drámát lehetne írni a sztoriból.

Dráma volt az belülről is. Kezdve azzal, hogy akkor este leparkoltam a Roverrel, aminek sose volt gond a csomagtartójával, ehhez képest nem nyílt, babráltam vele, és ez mentette meg az életemet, mert így beszorultam a fal és az autó közé, és csupán egyetlen irányból ért az ütleg. Ha négyen körbevesznek, végem. Így csak egyszer basztak fejen, majd hanyatt vágtam magam, és beestem a garázsfal és az autók közé. Hálából a mái napig nem adtam el azt az autót, most is kinn áll az udvaron.

Figyelmeztetni, büntetni akarták, vagy agyonverni?

Szerintem igazából ők sem tudták. Annyi hangozhatott el a megbízó részéről, hogy kapjátok el a rohadék komcsit. Ezek meg elkaptak. A nyomozókkal összeraktuk, hogy nem amatőrök által elkövetett spontán támadás volt, hanem két-három héten át zajló életmódmegfigyelés előzhette meg az akciót. Négyen vertek, egy a lehajtónál hesszelt, egy pedig az automata garázskapuban állt, különben rájuk csukódik, s alighanem egy plusz figyelő is kellett távolabb. Ilyet megszervezni sok millió forint.

Miután magához tért, Gajdics Ottó újságírót hívta. Miért őt? Miért nem a rendőrséget, a feleségét, valamelyik gyerekét, régi barátját, háziorvosát?

Hiába hívom a 112-t, ha nem tudom értelmesen elmondani, mi a fasz van. Gajdicsnak viszont elég volt, hogy belenyögtem a telefonba, hogy „elkaptak a gecik”, nem kellett magyaráznom, tudta, hova indultam. Azonnal kiküldte a mentőt, aztán persze a tévéstábot is. Mire megérkeztek, feltámolyogtam a pincéből, a kapu mellett ücsörögtem. Vicces volt, hogy jött a fölső szomszéd, nézte, ahogy csordogál a fejemből a vér, és kérdezte, jól vagyok-e? Mondtam, jól, mire szépen fölment. És az is vicces volt, hogy az ország első számú szívsebésze, Papp Lajos a távolból instruálta az orvosokat, ugyanis előtte két héttel szívkatéterezett, és amikor szinte élőben látta, hogy ömlik a vérem, tudta, ha belső vérzésem is van, akkor a vérhígító miatt nekem kampó. Egyébként ezt én is tudtam, olyannyira, hogy mondtam az ütlegelő csávóknak, hogy jobb, ha abbahagyjátok, fogalmatok sincs, milyen könnyen megölhettek, de nem láttam rajtuk meglepődést.

Akkor viszont biztosan meglepődtek, amikor ön tavaly kegyelmet kért nekik Novák Katalin államfőtől. Mi vitte erre a gesztusra?

Az, hogy megismertem őket és a családtagjaikat, és rájöttem, hogy ebben a sztoriban névtelen senkik, és egy névtelen senkinek nem jár tizenhét év, pláne, hogy fiatalok, van csomó gyerekük, és tizenöt éven át tartott az eljárás.

Sima hülyék, akikkel sikerült megetetni, hogy tőlem kell megvédeni a hazát. Tévedtek. Előfordult már ilyen a világtörténelemben. Engem kizárólag az érdekel, hogy ki a megrendelő.

És az a mai napig nem derült ki.

És ez a három „sima hülye” lényegében Budaházy Györggyel együtt szabadult elnöki kegyelemmel.

Pontosabban az ő ügyük Budaházy és csapata kegyelmi kérvénye alá lett besorolva, miközben a kettőnek semmi köze egymáshoz. Budaházy a sztár, ő igazi bűnöző, terrorista, ezek szimpla megvezetett marhák. Az időrend pedig az, hogy előbb Budaházy szabadult, aztán meg ez a három.

Hogyan győzte meg Novák Katalint a kegyelemről?

A hivatalos email-címére küldtem kérvényt, azt írtam benne, hogy tessék kiereszteni őket, ugyanis, ha normális igazságszolgáltatás működne e hazában, akkor rég letöltötték volna a büntetésüket, ehelyett hol bent vannak, hol bevarrják őket, mindösszesen több időt töltöttek ezzel a kálváriával, mintha embert öltek volna, és ez nonszensz. Postafordultával emailt kaptam, hogy fáradjak be az elnökasszonyhoz. Befáradtam, személyesen is elsoroltam az érveimet, és ha már ott voltam, közöltem Katalinnal, hogy mérhetetlenül fölbaszta az agyamat azzal, hogy felmentette a nyilas terrorista Budaházyékat. Számonkértem, miért csinál szabadságharcosokat ezekből a gazemberekből.

És?

És igazából nem volt válasza. Mindenesetre az én megverőimmel kapcsolatban azt mondta: ha tényleg kérem, megadja a kegyelmet. Örvendeztem, és azzal köszöntem el, remélem, a sajtóban hamarosan olvashatom a hírt a kegyelemről. Mire Katalin azt mondta: „Nem kell se várni, se reménykedni, mert most mondtam, hogy megadom a kegyelmet.” Kérdeztem, ezt mikor közli a családokkal, merthogy itt állnak az elnöki palota előtt, ugyanis tudták, hogy jövök, leültünk egy kávéra, az elnökasszony tanácsadója, Skrabski Fruzsina hozott össze velük, és most együtt izgulnak odakint, hogy mit sikerült intéznem. Erre Katalin: „Sándor, ha maga most kimegy, közölheti velük a hírt.” „Na de hát mégiscsak kegyed a köztársasági elnök!” „Maga öt perc múlva kint lesz, ne tartsuk bizonytalanságban őket.” „Csókolom!” A kabinetfőnök lekísért, a kapuban még ő is ráerősített, hogy „mondja csak el mindenkinek, Csintalan úr”.

A verőemberek, miután szabadultak, megköszönték a közbenjárását?

Meg.

Idekanosszáztak a tanyára?

Invitáltam őket. Majd jönnek. Még csak Pesten találkoztam velük.

Milyenek?

Vadmagyarok. Amivel nincs bajom, mindenki azt hisz el, amit akar. Ettől még persze senkit nem kell félholtra verni.

Mit gondol a kegyelmi botrányról és az abba belefúló Novák Katalinról?

Azt gondolom, hogy Novák Kati rendes asszony.

Rendes?

Egyik nagyszüleje idevalósi, Ágasegyházán volt iskolaigazgató, községi legenda, a faluház névadója. A botrány idején csomó helyi kérdezte, hogy akkor most rendes asszony ez az elnök asszony, vagy nem rendes asszony. Én meg azt feleltem mindnek, hogy rendes. És tényleg így gondolom. De hát a húst csonttal mérik. Keszonbetegséget kapott, mint már oly sokan, kik gyakran minden előzmény nélkül hirtelen fontos emberek lettek, és olyan ügyekről döntöttek, melyekről fogalmuk nincs. Szegény Katalin épp úgy eltévedt a Sándor-palotában, mint annak idején a Belügyminisztériumban a női vécét kereső Lamperth Mónika. Vele is bármit megcsinálhattak, s meg is csináltak. Katalin akkor avanzsált volna politikussá, ha a kegyelmi botrány kipattanásának napján beadja a felmondását, esedezik az áldozatok bocsánatért, és teljes őszinteséggel, feltáró jelleggel belemegy a vizsgálatba, a trógerségek felderítésébe. Ami persze puccs az egész lobbi ellen, de valamit valamiért. Ám valószínűleg nem adatott meg neki a mindezekhez szükséges képesség.

Milyen lobbi ellen?

Az Orbán Viktor lelkivezetőjeként ismert Balog páter meg az egész fideszes, fundamentalista, pedofilmentegető, böjtecsabás, már Ceausescu alatt is magyar állami tízmilliárdokat mozgató, úgymond gyermekvédelmi hálózatot fenntartó református lobbi ellen. Messziről szaglik az egész, meggyőződésem, ami eddig kiderült, csupán a jéghegy csúcsának csúcsa.

Lépjünk vissza oda, hogy mit keresett ön Papp Lajosnál.

Megkatéterezett. Na, az hubazmeg élmény. Innen üzenem mindenkinek, hogy nem mindig kártékony a hipochondria. Egyik este hazaérek, és a semmiből rémes halálfélelem tör rám. Valahogy kijöttem belőle. Másnap délután ugyanez még durvábban. Iszonyatosan megijedtem, azonnal autóba ültem, irány Pécs, vizsgálat, a leletbe beleírták, amit egyébként is tudtam, hogy az áldozat dagadt, dohányzik, stresszes, de alapvetően minden negatív, csak egy kis szívnagyobbodás, életmódváltás javalt. Én azért beballagtam Papp Lajos barátomhoz, rám nézett, kapásból azt mondta: „Sanyikám, ez nem te vagy. Ugye ráérsz?” „Lajoskám, bazmeg, ezért jöttem.” Irány a műtő, a segéd föltolja a katétert, fekszem az ágyon, vonul be Lajos, mint egy szakrális istenkirály, pánttal a homlokán, körötte őt csodáló hallgatók, szól az egyik csajnak, hogy „referáljon kollegina”, az meg mondja, hogy Csintalan Sándor ennyi idős, született itt, diagnózis: akut életveszély. Ránézek Pappra: „Mi a kurva anyámban vagyunk, édes Lajosom? Milyen akut micsoda?!” Mondja, hogy vessek egy pillantást a monitorra. Hát, vetek, ott egy ér, aminek hirtelen vége szakad. „Na, Sándor, ez a szívidegrendszert ellátó ér. Eldugult.”

Na, de ha eldugult az a kurva ér, Lajosom, akkor mitől vagyunk mi ilyen boldog, eufóriás állapotban, és mitől lehetünk ilyen erős verbális interakcióban?

„Ahogy az iskolában tanultad, Sándor, a hajszálerek egy darabig átveszik a funkciót, ám ha ezek a hajszálerek bedobják a törölközőt, akkor leáll a szív, és azt nevezik hirtelen szívhalálnak. Ha otthon estél volna össze, vagy a kocsiban lettél volna rosszul, sőt, ha itt a műtő előtt rogytál volna a linóleumra, ami simán megtörténhetett volna, akkor akármilyen gyorsan ér ki a mentő, akármilyen gyorsan ugrom hozzád, meghalsz, kész, vége.” Elég rémülten bámulhattam rá, mert így folytatta: „De nyugi, már megy is be a sztent.” Ez az én minimum második életben maradásom rövid története.

Mióta nyugdíjas, elég sok időt tölt orvosnál.

Az utóbbi három év valóban sűrű. Protkót kaptam mindkét térdembe, az egyik kilazult, begyulladt a csont, kivették, műtögettek, hónapokig járókeret, faragni kellett, a pesszimista verzió szerint a jobb lábam rövidebb, mint a bal, az optimista szerint a bal még a jobbnál is hosszabb. Sokan azt hitték, harangoztak a Csintalannak. Na, az vicces. Egymásnak adták a kilincset a vendégek, repültek a hullaszagra, jöttek utoljára megnézni Csintalant. Némelyiknél az jutott eszembe, csak arra kíváncsi, biztosan elpatkolok-e. Neo kutyám kiváló emberismerő, buflák, de nagyon tud őrjöngeni, amikor olyan lép be a kapun, aki egyetlen szóval leírható, és ez a szó: tetű.

Ön és a buflák miért engednek be olyanokat, akiket tetűnek tartanak?

Mert mulatságos… Jó, túlzok ám. Letetűzök egyeseket a korábbi tetteikért, miközben tán még szeretem is őket. Meg előbb-utóbb úgyis az én vállamon zokog mind. Nem mintha én olyan jól bírnám a gyűrődést.

Mikor zokognak?

Amikor először esik meg velük, hogy fontosból fontostalanok lesznek. Abba tök komolyan bele lehet halni. Láttam pár ilyet. Na, ők meg szoktak találni.

Miért önt?

Mert gyakorlott bukó vagyok. Jönnek megértésért, vigaszért, s kapnak is.

Önnek is jó, ha zokognak a vállán?

Jó, ha adhatsz.

A minap arról mesélt egy tévéműsorban, hogy rákkal küzd.

Bőrdaganat. Én diagnosztizáltam, mert a dokinak nem sikerült. Nem volt hajlandó fölfogni, vagy nem akarta, vagy nem tanítják az iskolában, vagy csak agyon van terhelve, hullafáradt, tele a töke, bizonyos dolgokra képtelen odafigyelni, vagy a fasz tudja. Ha nem vagyok erőszakos és ismételten hipochonder, és ha nincs háromszázezer forintom az egészségemre, akkor mezei polgárként belekerülök az Állami Eutanázia Programba, és most aligha beszélgetnénk, vagy ha mégis, akkor csont és rákos bőr lennék, és ez lenne a búcsúinterjúm… jaj, de szentimentális vagyok. Azzal indult, hogy nőtt egy pattanásszerű szar a kézfejemen, laphám karcinóma, elég durva, mert befelé keresi az utat, gyorsan bejut a nyirokrendszerbe, és szevasz. Ha nem a kezem, észre se veszem. De észrevettem, nekiálltam kombinálni, még egy izraeli orvosbarátomat is felhívtam, elszármazott magyar zsidó.

Szerveztek egy ingyenes zoomos konzultációt arra, hogy megmutassam a kezemet. Jeruzsálem, Chicago, Törökbálint, Ágasegyháza – ezek voltak a konferencia helyszínei. Összefostam magam a gyönyörtől. Kamerán keresztül meghesszelték a karcinómámat, aztán átbeszélték a teendőket.

Az első verzió az volt, hogy repüljek ki Tel-Avivba, ahol ingyen bevesznek egy akkreditálás alatt álló kísérleti programba, és addig sugaraznak, míg meg nem gyógyulok, a második verzió pedig itthoni műtét, adott rész kimetszése. Mivel a kinti cech repüléssel, szállással, ellátással még az ingyenes sugarazás mellett is bő ötvenezer dollárra jött volna ki, maradtam a hazai megoldás mellett. Másodjára sikerült is rendesen kivágni. Most már elvileg megmaradok.

Félt?

Totál be voltam szarva.

A kínlódástól vagy a haláltól rettegett?

Főleg az utóbbitól. Nem ismertem magamra.

Készített számvetést? Nyugodt lelkiismerettel karol Szent Mihályba?

Az egyik lehetőség, hogy beveszed magad a depresszióba, hogy mi mindent basztál el. A másik pedig az, hogy nem nézel hátra, hanem teszed a dolgodat, míg időd engedi. Nekem utóbbi a szimpatikusabb.

Lett csintalani életmű? Kifutotta magát?

Futottam sokat, de tehettem volna többet. Olvashattam volna sokkal többet. Nyelveket kellett volna tanuljak.

Magánemberként van mulasztása, bűne?

Egy cigányasszony azt jósolta, hat gyerekem lesz, hittem neki, de végül három lányom és egy fiam született.

Közülük kettő viseli a Csintalan nevet.

A két kisebb pedig az édesanyjáét.

Miért?

Mert nem akartam veszélybe sodorni őket. Már abban az időben születtek, amikor mindennapossá vált a háborúm a fogalmam sincs, honnan finanszírozott kurucinfós, nyilas siserehaddal, Bácsfi Dianával, Lelkiismeret 88 mozgalommal, Budaházy-Toroczkai-duóval. Rengeteg fenyegetést kaptam tőlük. Mondjuk mástól, veszélyesebb alaktól is.

Ki veszélyesebb alak a nyilasoknál?

Műsoron kívül diktafonra mondom, de csak a halálom után írható le a név.

Na!

Még a Hír TV-s időkben betértem valahová kávézni a fiammal, és egyszer csak egy fontos elvtárs is megjelent egy ismerősével. Akár azt is gondolhattam volna, hogy követtek. Boldog üdvözlés, ki mit kér, kértünk, mire az elvtárs javasolja, váltsunk két szót négyszemközt, jó, váltsunk, elvonultunk, nem köntörfalazott, közölte, ha nem szállok le egy bizonyos valakiről, akkor kurva nagy bajba kerülök. Lendületből elküldtem a faszba, ott hagytam a picsába, viharzok ki, szólok a gyereknek, hogy megyünk. Stramm srác, soha semmi baja, de alig pár száz métert gyalogoltunk, szarul lett, otthon durván belázasodott, ám egy egészen pocsék éjszaka után reggelre kutyabaja. Délután csöng a telefonom, elcsukló női hang, hogy ő a pultos csaj a kávézóból, mostanra sikerült kinyomoznia a számomat, és csak azt szeretné megkérdezni, a gyerek jól van-e. Mondom: „Már jól.” „Találkozni kell.” „De mi a baj?” „Nem mondhatom telefonba.” Találkoztunk, elmesélte, hogy amikor én a nagyemberrel elvonultam, akkor ő, mármint a pultos csaj nekiállt kávét főzni, és arra kapta vissza a fejét, hogy a nagyember samesza bepottyant valamit a gyerekem poharába.

És?

És én meg elgondolkodtam, hogy mi volt ez.

Mi volt ez?

Figyelmeztetés.

Utóbb szembesítette a fontos elvtársat a gyanújával?

Semmi értelme nem lett volna. De hagyjuk is, ezt a részt ki fogom húzni az interjúból.

Biztos?

Kilencvennyolc százalék.

Onnan kanyarodtunk el, hogy a két kisebbik gyereke azért nem lehetett Csintalan, mert ön attól tartott, hogy a nevük miatt bántódás éri őket. Csakhogy ehhez képest az egyikük még az ön Wikipédia szócikkében is szerepel: Vincze Emília, a fideszes sajtó egyik arca.

De legalább gyerekkorukban nyugtuk volt. Nagyjából. Bár igazából sose volt titok, hogy az enyémek. Emília gyerekként vízilabdázott, egyszer azzal állt elé egy srác, hogy „Emi, legyünk párban edzéseken, mert a te apádat ugyanúgy utálják, mint az enyémet”. Ez a srác egy Gyurcsány-gyerek. Aztán Emília tizenhat évesen kitalálta, hogy fölveszi a Csintalan nevet. Azt feleltem, várja meg a nagykorúságot, aztán térjünk vissza a kérdésre.

Már tíz éve nagykorú.

Sőt, kétszeres édesanya. De nem hozta vissza a témát. Én sem.

Bántja?

Engem? Csöppet sem. Mindenképp az én lányom. Ahogy a másik három is az én gyerekem.

Októberben lesz hetven. Most, hogy kilépett a karcinóma árnyékából, még mindig retteg a haláltól?

Hogy a csudába ne rettegnék?!

Sok órája beszélgetünk, tolja a kávékat, egyik cigiről a másikra gyújt.

Cigiből két doboz, kávéból tíz-tizenkettő a napi adag. Rég el kellett volna patkoljak. De ez a tanya, ez a békesség életben tart. Ja.

„Nos, herczeg, Genua és Lucca immár nem egyebek, mint a Bonaparte-család jószágai. Nem, előre is figyelmeztetem, ha nem azzal a hírrel jön, hogy háborúnk lesz, ha még mindig megengedi magának azt, hogy ennek az antikrisztusnak (igazán már magam is kezdem hinni, hogy csakugyan az), minden alávalóságát és rémtetteit védelmezze, – többé nem ismerem önt, és ön nekem többé nem hűséges rabom, mint a hogy’ mondani szokta. No, de azért Isten hozta, Isten hozta. Látom, hogy szinte megijedt tőlem, foglaljon helyet és beszéljen.”

Hogy mi van?

Ez a Háború és béke első bekezdése. Ahogy ígértem, kikerestem magának, Sándor. Az interjú elején azt ígérte, bemagolja.

Meglesz.

Biztos?

Kilencvennyolc százalék.