Közélet vélemény

Jelentés egy vajdasági kisváros színházából

Kenesei István: Ady igazsága

Mostanában, amikor Európában háború dúl, amelyben a mi kormányunk a „béke” oldalán áll, ami mondjuk a II. világháború eseményeire váltva olyasmit jelentett volna, mintha Horthy az azonnali békekötést követeli, mikor Hitler hadserege Moszkva, Leningrád vagy Sztálingrád alatt áll, továbbá amikor a mi országunknak sikerült kivívnia az Ukrajnával szemben legellenségesebb EU-tag büszke címét, valamint amikor – Monty Python után szabadon – a Hülye Kérdések Minisztériuma olyasmikkel szórja tele a postaládánkat cirka 7 milliárdért, hogy „Ön egyetért-e ezzel vagy azzal a szankcióval?”, miközben azokat kormányunk mindet sorra megszavazta (vagy mentességet kapott alóluk), és amikor a lakosság jelentős része az éhezés vagy a fázás között kénytelen választani, végül amikor Ady panaszát igazolva a tanárok már nem tűrnek tovább, szóval ezenközben mi miért is bolygatjuk újra meg újra a felsőoktatás közvetlenül valószínűleg keveseket érintő ügyét, hiszen ott látszólag béke honol: a kekvásítás lezajlott, a szerződések megköttettek, a fizetések rendezve vannak, az exkormánybiztos már nem az SZFE-ről, hanem az amerikai egyetemeken uralkodó neobolsevista elnyomásról nyilatkozik. Dehát mit tegyünk, ha minket az érdekel, milyen jelene van és jövője lesz ennek a szférának, amelytől meggyőződésünk szerint jelentős részben függ hazánk felemelkedése.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban. Már online is: www.es.hu/elofizetes

Az ám, de a nyugalom csak nem akar tanyát verni az univerzitások falai között. Új miniszterünk nagy elánnal vetette bele magát a helyzet jobbításába: rendületlenül tárgyal és egyeztet és „különb féle jerekekkel kísérletezik”, ma ilyennel, holnap olyannal. Itt van például a nyelvvizsgák viharos története, ami jól illusztrálja a 12 éve folyamatosan kormányzó párt fejében (főjében?) uralkodó anarchiát. Tegnapelőtt előírták, hogy a felvételihez kötelező lesz, de mire odaértünk volna, eltörölték. Ezzel egy időben óriási pénzekért eltervezték a valójában keveset érő kéthetes célországbeli nyelvtanuló kéjutazásokat (mondjuk a tizedannyiba kerülő napi 6-8 órás helybeli intenzív kurzusok helyett), majd a COVID miatt előbb halasztották, mára meg elfelejtették.

Majtényi László: A demokratikus változó

Noha a mára értelmezhetetlen alkotmányosságon és jogállamon (NER-magyarra sajnos lefordíthatatlan szójáték) túl vagyunk, mondom csakazértis, a cím mellé saját nyelvi készletemmel kedvem szerint odabiggyesztettem volna az alkotmányos igény változatlanságát. Ha távoli analógiaként nem jutna eszembe Rehnquistnek, az USA főbírájának még 2000. május 3-án mondott nemszeretem mondása: „Háború idején a jog lehalkítja a hangját.” Nekem ennek elutasítása „ómagyarul” jobban tetszene így: A jog még háború idején sem halkíthatja le a hangját… A tanult jogász Rehnquist persze nem az autokrácia kedvére lehalkított jogról, alkotmányról beszél, nem a jog szabadságról elfeledkező híveire (és korlátolt ellenfeleire) utal, de ismerve világunkat azért óvatosan hozzáteszi, hogy „könnyű átcsúszni azon a határon, ami a valóságos háborús szükséghelyzetet elválasztja attól, amikor a fenyegetés kétséges, vagy egyáltalán nem áll fönn”. Szóval a demokratikus változóhoz mégiscsak odaérthető az alkotmányos igény változatlansága.

Orbán már arról beszél, hogy „…nem akarunk kevert fajúvá válni…”, amivel úgy elvetette a sulykot, mint még soha, ezzel az ún. gondolattal a közepén ónáci szónoklatot tartott júliusban Tusványoson. Mivel egy csürhénk van, és ugyancsak egyetlen elitünk, magyari úri szokás szerint végül minden bűn meg lesz bocsátva, mégis azt mondom, Orbán, korábbi rasszista kiszólásait tetézve, ezzel a faji gyűlölet mázát levakarhatatlanul öntötte rá az általa megszemélyesített hatalomra, teljes kíséretére. Amire a Roma Parlament elnöksége elkeseredve és vagányul így válaszolt: „Ha Magyarország nem viselkedik hazaként, legyen Európa az otthonunk!… Ha harcolni akarsz a rezsim ellen, csatlakozz a civil, polgárjogi ellenálláshoz, ha biztonságban akarod tudni szeretteid, keress új otthont!”[1] Az ennél kicsit halkabban, de ugyancsak indignálódottan megszólaló MAZSIHISZ sem tudja értelmezni Orbán nyilatkozatát. Frölich Róbert országos főrabbi pedig szép emelkedettséggel és indokolt sértettséggel ezt írta: „Két lábon, dolgozva, beszélve és néha gondolkodva csak egyetlen faj él e földön: a Homo Sapiens Sapiens.”

Verebes István: Jelentés egy vajdasági kisváros színházából

Ezt én írom itt ilyen fennkölt módon, a zentai fiatalok ugyanis az összes nehézséget vidáman, röhögve és magától értetődően vállalják. A fennköltségem hazai pályatársaimnak üzen – bár nem tudom, közülük hányan olvassák az ÉS-t –, mindenesetre a zentai színészek jócskán megérdemlik tiszteletüket. (…)  Már rég abba kellett volna hagyni a nyafogást, és áldozva a hamis komfortban végre elképzelni egy maradék holnapot!

Átszámolni a pazarlón működő színházi szerkezet költségeit, majd a legkülönfélébb megoldások javaslataival zaklatni a döntéshozókat, mert ha a színész nem teszi meg, közvetlen felettesei biztosan nem lépnek, hiszen nekik, és csak nekik, nagyon is biztonságos jelenleg. A különböző „jellegű” színházak berkeiből kellene összeszövetkezniük a fiatal nemzedék agilis tagjainak, hogy elkezdhessenek végre közösen (!) gondolkodni. Erre volna szükség, hogy a magyar színház még úgy-ahogy, itt-ott működő értékesebb minőségét ne temesse maga alá (mégpedig hamarosan!) a hazug „realitások” hideglelős ostobasága.

Komoróczy Géza: Zsidó helytörténet, zsidó néptörténet

Nehéz feladat a zsidó történetírásban együtt kezelni a történelem egyetemes és lokális alakulását. Eltekinthetek attól a nemegyszer hangoztatott aggálytól, hogy írhat-e zsidó történetet, aki maga nem zsidó; másképpen fogalmazva: hol lép át a történetírás a magunkról magunknak szóló, parainetikus beszédmódon, mint ami a Biblia történeti könyvei, a kritikai történetírásba. A tudományos kutatás érdeklődése és súlypontja hol az egyetemes, hol a helyi történelemre esik – most és itt, Tatán, történetesen a helytörténetre –, ez a mozgás függ időbeli és térbeli tényezőktől, de a politikai zsidóellenesség, zsidóüldözés, zsidógyilkosság másfél évszázada után ma mindkettőnek van identitáskereső és közösségi rekonstrukciós szerepe. A két megközelítéshez nagyon is különböző forrásanyaghoz kell nyúlnunk.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik