Abortusz Amerikában – egy korszak vége

Lipovecz Iván: Abortusz Amerikában – egy korszak vége

Kerry Washington nagyszerű afrikai-amerikai filmszínésznő. Amikor 2016-ban még a negyvenen innen eljátszotta az HBO számára forgatott Confirmation (Bizonyosság) főszerepét, a nézőnek könnyen az a benyomása támadhat, hogy Anita Hill saját magát alakítja abban a huszonöt évvel korábban játszódó valódi történetben, amikor az Oklahomai Egyetem akkor harmincöt éves tanára azzal vádolta meg a legfelsőbb bírósági kinevezésére készülő Clarence Thomast, hogy amikor korábbian együtt dolgoztak, többször is szexuálisan zaklatta őt.

1991-ben az ügy nagy port vert fel. Az idősebb Bush elnök a megüresedett bírói posztra azt a Thomast jelölte, aki már elődjének, Ronald Reagannek protezsáltja volt, és aki látványosan lépkedett fölfelé a legfontosabb jogi fórumok lépcsőin. Thomast a Reagan Bush kettős az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (Scotus) második fekete tagjának szánta az akkor visszavonult Thurgood Marshall után. Nem is lett volna semmi akadálya a dolognak, ha Anita Hill – már a szenátusi meghallgatás idején – nem áll elő vádjaival. Amiket Thomas, mint képtelenséget és a bőrszíne miatti aljas támadást utasított vissza – az utóbbi érv eléggé bizarr volt, hiszen Hill semmivel sem fehérebb nála. A hazugságvizsgáló gép azt igazolta, hogy a professzornő nem mondott valótlanságot – Thomas viszont nem is volt hajlandó alávetni magát a vizsgálatnak. A Szenátus jogi bizottságának üléseit a televízió élőben közvetítette, a bizottság elnökét úgy hívták: Joe Biden. Közben újabb hölgyek jelentkeztek, egyiküket, akit a filmen Jennifer Hudson játszott, napokig egy washingtoni hotelszobában várakoztatták, majd megkérték, hogy utazzon haza. Biden nem kívánt több tanút meghallgatni, a Los Angeles Times értesülése szerint a republikánusokkal kötött alkuja vezetett oda, hogy Thomast a Szenátus 52– 48 arányban megválasztotta a Scotus bírájának.

Gadó Gábor: Levél a Házelnöknek

Ez a levél nem „igazi” levél, nem olyan, ami a megszólítottnak járó rangok sorolásával kezdődik, hogy aztán fenyegető felszólításokkal érjen véget. Inkább nevezném „nyílt levélnek”, amelyre persze a címzettől nem várható válasz. Elvégre hogyan venné ki magát, ha az Országgyűlés elnöke azt bizonygatná, hogy amit 2022. május másodika, vagyis a parlament alakuló ülése óta tett, megfelel az Alaptörvénynek. Ha Kövér László érvelni kezdene, az könnyen az elérendő céllal ellentétes hatással járna, arról győzné meg a választókat, hogy folyamatosan megsérti a fönnálló alkotmányos rendet.

Márpedig egy rutinos vezető nem bocsátkozik kétes kimenetelű küzdelembe akkor, ha a hatalom birtoklása önmagában elegendő ahhoz, hogy elnémítsa a vele vitázni akarókat.

Ám ha Kövértől nem is várhatunk választ, az ellenzéki pártok reagálhatnának az írottakra. Jelenleg ugyanis úgy fest, hogy a nem kormánypárti frakciók is meglehetős közönnyel figyelik ahogy az állam egyik befolyásos vezetője nevetség tárgyává teszi az Alaptörvény választójogról szóló rendelkezéseit. Mindenekelőtt arra a paragrafusra gondolok, ami kimondja, hogy „[m]inden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők (…) választásán választó és választható legyen”. (Lásd az Alaptörvény XXIII. cikkének (1) bekezdését.) Az olvasó bizonyára kitalálta már, hogy az ún. Hadházy-ügyről lesz szó, amely nem pusztán azt szemlélteti, hogy a politikai vezetőréteg semmibe veszi a választók akaratát, de azt is sugallja, hogy közben – pártállásra tekintet nélkül – jót derül mindezen.

Köztudott, hogy Hadházy Ákos volt az egyetlen az idei országgyűlési választáson győztes képviselők közül (Budapest 8. számú választókerület), aki nem vett részt az Országgyűlés alakuló ülésén, nem akart egy olyan színjáték részesévé válni, amelyet a Fidesz-KDNP pártszövetség egyrészt az előző tizenkét év diadalmas betetőzésének, másrészt egy ebből erőt merítő hazug és korrupt korszak kezdetének tekint. A képviselő álláspontjával lehet vitatkozni, de jogát az alakuló ülésről való távolmaradást illetően kétségbe vonni nem lehet. Tény viszont, hogy Hadházy állhatatossága azzal járt, hogy a jelzett napon nem tehette le a képviselői esküt. És amíg ez meg nem történik, az Országgyűlési törvény az érvényes mandátumot szerző képviselőt kizárja mindazon jogok gyakorlásából, amelyek egyébként a parlament tagjait megilletik. A 2012. évi XXXVI. törvény felsorolja, hogy az eskütétel megtörténtéig a képviselő „(…) az Országgyűlés és az országgyűlési bizottságok ülésein nem vehet részt, tanácskozási és szavazati jogát nem gyakorolhatja, indítványt nem nyújthat be, az Országgyűlés tisztségeire, illetve országgyűlési bizottságba nem választható meg, valamint képviselőcsoport megalakításában nem vehet részt”. (Lásd az Országgyűlési törvény 28.§-ának (6) bekezdését.)

Aszalós Sándor: Ukrán nyelvtörvények

Az ukránok évszázadokon keresztül saját államiságuk nélkül lényegében az ukrán nyelv közvetítésével őrizték meg identitásukat, és így a nyelvkérdés szorosan összefügg a még fiatal ukrán állam nemzetépítésével.

A mai Ukrajna területe évszázadok óta különböző nagy birodalmak befolyása alatt állt: először Lengyelország-Litvánia, később Ausztria-Magyarország és különösen Oroszország. A mai ukrán állam különböző régiói ezért a polinizáció (lengyelesítés), majd az oroszosítás hosszan tartó szakaszait élték meg. Mivel az ország keleti és déli részének nagy része az Orosz Birodalomhoz tartozott, a cári kormány idején jelentős oroszosításnak volt kitéve. Putyin nagy példaképe, II. Sándor cár fokozta az oroszosítási politikát, az ukrán írott nyelv – az Ems-rendelet – értelmében Ukrajna orosz részén még teljesen tiltott volt.

Az ukrán kifejezés kialakulása előtt mind a későbbi ukránokat kisoroszoknak, mind az ukrán nyelvet kisorosz nyelvnek, vagyis külön nyelvnek minősítették.

Az ukrán nyelv és kultúra átmeneti, viszonylagos virágkorát élte 1923 és 1931 között. A Szovjetunió korenyizácija4 politikájának részeként a Szovjetunió ukrán területén átmenetileg erős ukránizációs szakasz következett be. A szovjet vezetés az ukránokat a Szovjetunióba kívánta integrálni, kifejezetten népszerűsítették az ukrán nyelvet, jelentős mértékben emelkedett az írás-olvasás aránya, az iskolarendszer szinte teljesen átállt ukránra, és az állam által támogatott ukrán sajtó soha nem látott mértékben fejlődött, ugyanakkor az orosz befolyása erősen csökkent. Már akkoriban is ellenállás volt az ukránizációval szemben, amelyet az orosz nacionalisták diszkriminatívnak és „túl keménynek” tartottak.”

Széky János: Ki ért minket?

Ha már a keleti modell-autokráciáról van szó, mostanában újra szokás idézni Natalja Zubarevics gazdaságföldrajz-professzor 2012-es tanulmányát a „négy Oroszországról” (2012 volt az év, amikor Putyin, nagyon nem tisztességes választások után) újra elnök lett, és a színes forradalmak átterjedésétől tartva represszív belpolitikai fordulatot hajtott végre.

Ez a négy Oroszország:

1. a posztindusztriális nagyvárosoké, ahol a lakosság egyötöde él, benne a középosztály java része,
2. a „szovjet életformát” folytató kicsi és közepes iparvárosoké, ez cirka egynegyed,
3. az akkor 38 százalékot képviselő, elpregedő és csökkenő népességű orosz vidéké, s végül
4. a nyomorgó s így a központtól teljes mértékben függő etnikai peremköztársaságoké.

A második három Oroszországot a Putyin vezette hatalmi elit különösebb erőfeszítés nélkül kézben tudja tartani, ahhoz pedig, hogy a nagyvárosi középosztály fellázadjon, nagyon sok és erős inger kellene.

Az ember eltűnődik, lesz-e magyar Zubarevics, aki hatalomtechnikai szempontból számba veszi a többféle Magyarországot, Az egyötöd stimmel, és az is igaz, hogy a központi hatalomnak nem érdeke akár jövedelem, akár iskolai végzettség, akár infrastuktúra, akár gazdasági lehetőségek tekintetében az európai – sőt, most már a regionális – átlaghoz közelíteni a másik négyötödöt. Neki jobb, ha így marad.