Sz. Bíró Zoltán: A ukrajnai háború célja
Kedden, amikor ezt a cikket írom, hatvanöt kilométerhosszú orosz hadoszlop tart északról Kijev felé. A Kreml újabb, eszközökben egyre kevéssé válogató kísérletet tesz arra, hogy elfoglalja az ukrán fővárost, vagy ha nem sikerül, elfogja Ukrajna legitim elnökét és politikai környezetét, azt remélve ettől, hogy az ukránok ellenállása megtörik, és a háborúnak gyorsan vége szakad. Nem tudom, nem tudhatom, hogy pénteken, amikor megjelenik ez a cikk, mi lesz a helyzet. Tartja-e még magát Kijev vagy az óriási túlerő következtében már elesett? Bármi lesz a helyzet, az ukránok megmutatták, hogy készek az egyenlőtlen küzdelemben hősiesen ellenállni, mert ők másképp akarnak élni, mint ahogy a putyini Oroszország él.
Már a háború első napjai megmutatták, hogy a Kreml nagyon elszámította magát, s ezen az sem tudna változtatni, ha Kijev időközben elesne. Az orosz vezetés annak ellenére elszámította magát, hogy sejteni lehetett, egy Ukrajna ellen indított nyílt és átfogó támadás nem lesz sétagalopp, ez nem Szíria, ahol az ellenfelek nem tudnak visszalőni a levegőből támadó oroszokra. Itt komolyan harcolni kell, mert az ukránok ellenállás nélkül nem adják át területeiket, és az inváziónak – túl a közvetlen katonai veszteségeken – Oroszországra nézve katasztrofális következményei lesznek. Az utóbbiak egy része már most is látszik. A rubel árfolyama pillanatok alatt beszakadt, a legnagyobb orosz kereskedelmi és egyben legnagyobb lakossági bank, a Sberbank értéke már a háború első napján negyven százalékot zuhant, miközben európai leánybankjai pár nap alatt csődközeli állapotba kerültek.
Eörsi Mátyás: Az ukrajnai háború igazi oka
Most, miután megkezdődött ez a pusztító háború, bal- és jobboldali széplelkek telesírták zsebkendőjüket, és szétkürtölték a világhálón, hogy a „Nyugat” is hibás (sőt, egyesek szerint a Nyugat a Főhibás), mert
- megszegték Gorbacsovnak adott szavukat, hogy Ukrajna és a többi volt szovjet tagállam soha sem lehet a NATO tagja, és,
- ha ilyen ígéret nem hangzott el, akkor miért nem, azaz miért nem adtak garanciát Putyinnak arra, hogy Ukrajna nem lesz a NATO tagja, mert akkor elkerülhető lett volna ez a borzalom. Muszáj elmondani, hogy a háborúnak az ég egy világosan semmi köze nincs Ukrajna feltételezett NATO-tagságához, így Oroszország katonai körbezárásáról sem.
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy ilyen ígéret legendáját senki nem igazolta, s bár sok minden elhangozhatott akár a tárgyalásokon, akár azok szüneteiben, a folyosókon vagy a kávézókban senki, soha nem tudott mutatni egyetlen, az érintettek által aláírt, tehát elfogadott kötelezettségvállalást. Ebből következően ezt a kötelezettséget sem a NATO, sem annak tagjai nem tettek, és – azért ezt szögezzük le – ha tettek volna, akkor az semmiben sem különbözött volna Jalta nyugaton békét hozó, ránk nézve pusztító hatású paktumától. Ezzel ugyanakkor az USA és az EU (akkor még EK) vezetői is tisztában voltak, és nem adtak egy, a frissen szabaddá vált országok elárulásával egyenértékű koncessziót Moszkvának. Nagyon helyes, hogy így tettek!
Szergej Lebegyev: A posztbirodalmi rasszizmusról
A szovjet rendszer hetven éven át hirdette a „népek barátságát” és a nemzetek egyenlőségét. Valójában ez a történelem tele volt megszállásokkal, a népek deportálásaival, a függetlenségért folytatott nemzeti mozgalmak elfojtásával, a kollaborálásnak és a nemzeti identitás megtagadásának ösztönzésével, az állítólag nemzetek feletti „szovjet” identitás javára. Sajnos azonban ez a represszív eszközrendszer távolról sem volt a szovjet kommunista projekt specifikuma.
A mai Oroszországban aligha létezik olyan jelentős népességcsoport, amely szeretné visszahozni a kommunista ideológiát. Ezek az eszmék halottak.
De még az Oroszországban meg nem valósult, teljes értékű kommunistátlanítás és a szovjet állami bűnök megbüntetése is csupán a problémák egy részt oldaná meg. Oroszországnak nem csupán szovjet totalitárius múlját kéne megkérdőjelezni, hanem állami és nemzeti berendezkedése történelmi modelljét, ezt a monologikus modellt, amely azon alapul, hogy létezik egy Központ, ahol ott a hatalom és ahol a döntések születnek, és vannak a régiók – amelyek de facto nem a Föderáció szubjektumai (ahogy nevezik őket), hanem szubjektummal nem rendelkező objektumai, amelyek csupán egyfajta dekoratív autonómia van meghagyva a kultúra és a nyelv területén.
Az itt leírt modell a valóságban természetesen bonyolultabb, de a fő elv, a hírhedt putyini „hatalmi vertikum” változatlan. Ez pedig – a történelmi hagyomány hatására – messze túlterjed a jelenlegi oroszországi határokon.
Kovács Zoltán: Narratívák
Az ukrán–orosz háborúnak természetesen nem egyedüli felelőse Orbán, ahhoz ugyanis mindent egybevetve aránytalanul súlytalan. Mint ahogy az ellenkezőjéhez is az: hiába bizonygatták a jobboldal stúdiófantasztái február 20-án este, hogy Orbán és Szijjártó akadályozták meg a háború kitörését, mire egyet aludtak, már ki is tört. Február 21-én. Azóta erről a békemisszióról nem beszéltek.
Mióta háború van, megváltozott a narratíva, és úgy szól: Magyarország semmilyen körülmények között nem engedi, hogy belerángassák a háborúba. Nem mintha bárki is bele akarná rángatni, de ez most az irányadó szöveg: a higgadt és józan gondolkodás, ami ebben az országban a kormánypárti vezetők kizárólagos sajátja. Amikor például Kocsis Máté pártvezető kiejti a száján, hogy higgadt és józan, átmenetileg húsz évet idősbödik, és e néhány szó erejéig különlegesen higgadt és józan lesz. Minden ebből a gondolatból következik, az is, amit Semjén miniszterelnök-helyettes Kazincbarcikán fejtegetett, miszerint „Ha Ukrajna NATO-tag lenne, most világháború lenne.”
Igen. Vagy nem. De kétségtelen, hogy a saját pártjának honlapján „korunk figyelemre méltó, eredeti gondolkodójaként” aposztrofált pártvezető ezzel az egyetlen mondatával az összes korábbi kelet-európai tagállamát, nemkülönben az egykori Szovjetunióval határos országokat őrbódézta le, hiszen mi más szerepük lehetne ezeknek, mint pufferként állni Oroszország és a Nyugat között. Ez is egy lehetséges magyarázat, bár a korszakos gondolkodó figyelmen kívül hagyta, hogy a Baltikumtól az Adriáig önálló és független államok terülnek el, és nem biztos, hogy a lakosság csak azt figyeli, mikor jön a pofon: geopolitikai küldetése szerint ugyanis neki kellene testével felfogni az ütést. Semjént tovább gondolva ilyen értelemben Magyarország is őrbódé, csak épp Ausztria pufferállama.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
