Magyarországon az elsők között kezdett szivárványcsaládokkal foglalkozni, tíz éve a Szivárványcsaládokért Alapítvány egyik létrehozója volt. Akkoriban még hallani sem nagyon lehetett azonos nemű szülőpárokról. Mi motiválta ebben a munkában?
Amikor elkezdtük, már működött egy alapítvány Magyarországon, de az inkább az azonos nemű párok gyerekvállalása kapcsán felmerülő jogi hátrányokkal foglalkozott. Ezzel együtt mi is sokszor tapasztaltuk, hogy sok meleg még csak tisztában sincs azzal, hogy vállalhat gyereket, és ezt hogyan teheti meg. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt sok előítélet élt még a melegekben is ezzel kapcsolatban, ami az információhiányra vezethető vissza. Ennek oka, hogy olyan társadalomban élünk, ami legfőképp a heteroszexuális életmódhoz ad kapaszkodókat vagy mintákat. Ez igaz a gyerekvállalásra is. Akkoriban Magyarországon alig voltak olyan azonos nemű párok, akik a közösség elé álltak volna azzal, hogy gyereket vállaltak, ezért az információ nem csorgott le az LMBTQ közösségbe. Ezen akartunk változtatni.
Milyen módszerekkel dolgoztak?
Kezdetben az információátadásra, közösségépítésre fókuszáltunk kolléganőmmel, Faix-Prukner Csillával. Tartottunk műhelybeszélgetéseket, több éven át havi rendszerességgel. Gyakorlatilag az összes lehetséges gyerekvállalási módról beszéltünk, körbejártuk ennek pszichológiai aspektusait, meghívtunk egy-egy párt, akik az adott a módon vállaltak gyereket. Szoros kapcsolatot tartottunk a Családterápiás Egyesülettel, így lehetőségünk volt szélesebb körben előadásokat, képzést tartani erről. Így kezdődött, és jó néhány évig ez volt a fő tevékenységünk. Volt aztán egy hat-hét éves alvó időszaka az alapítványnak, ami összefügg azzal, hogy a három kurátorból kettő külföldre költözött, és inkább csak online tudtunk dolgozni. A Család az család kampány kapcsán lett újra aktív az alapítvány, új kurátorokkal, új lendülettel. A fókusz is megváltozott, a jelenlegi igényekhez igazodva inkább a társadalmi kommunikáció hangsúlyos, a családformák sokszínűségének a megismertetése, bemutatása. Most már inkább arról érdemes beszélni, hogy túl sokban mi sem különbözünk más családoktól. Vannak természetesen specifikus problémáink, de a kakaó nálunk is ugyanúgy készül, mint bárhol máshol.
Ön is családos ember, örökbefogadó szülőként még Magyarországon vállaltak gyereket a 2010-es évek elején.
Tudtommal az elsők között voltunk, akik a hivatalos szervezetek – tehát a gyámügy és a gyermekvédelmi szolgálat – előtt nyíltan vállaltuk, hogy azonos nemű párként szeretnénk gyereket örökbe fogadni. A nagyobbik gyermekünk most már 11 éves lesz, kilenc éve, hogy örökbe fogadtuk. Noha az akkori szabályozás szerint hivatalosan csak az egyikünk vehetett részt a folyamatban, végig párként voltunk jelen.
Tapasztaltak ellenállást a hivatalok részéről?
Nem. Azzal együtt, hogy elsőnek lenni mindig nehéz, inkább pozitív vagy semleges fogadtatásban volt részünk. Homofóbiával vagy diszkriminációval egyáltalán nem találkoztunk az ügyünkben aktív hivatali dolgozók között.
2011 augusztusában adtuk be a papírt, és a következő augusztusban már barátkoztunk a gyerekkel, tehát viszonylag gyorsan zajlott a folyamat.
Meleg férfiszülőként érte-e önöket bármilyen megkülönböztetés Magyarországon?
Amikor szülőkké váltunk, a környezetünk számára a szülői identitásunk lett fontosabb, semmint az, hogy melegek vagyunk. Akár a játszótéren, akár bármilyen más közegben az volt a kapocs az emberekkel, hogy mi is szülők vagyunk, és sokkal kevésbé fókuszált bárki arra, hogy egyébként azonos nemű párkapcsolatban élünk. Az a kevés negatív tapasztalat, ami mégis volt, többnyire ahhoz kapcsolódott, hogy a nagyobbik gyerekünk hallássérült és roma származású. Egyszer egy orvos a gyerek viselkedését úgy kommentálta, hogy fogadtunk volna inkább örökbe kutyát, és majd meglátjuk, hogy előjön a vére. A másik tapasztalatunk az volt – még mindig a tíz évvel ezelőtti Magyarországról beszélünk –, hogy amikor az utcán meglátnak egy apát anya nélkül egy nagyon kicsi gyerekkel, ez sokakban azt a reakciót váltja ki, hogy mindenféle jó tanáccsal kell ellátniuk. Mintha zavarba hozta volna az embereket, hogy egy férfi elsődleges gondozó lehet.
Nyolc éve már, hogy Norvégiába költöztek. Könnyebb Oslóban meleg szülőként gyereket nevelni?
Egyértelműen könnyebb. Igaz, Magyarországon sem voltak komoly problémáink, hiszen ott is védett környezetben, támogató, elfogadó közegben volt szerencsénk élni. Nem volt tehát kényszerhelyzet a költözés, elsősorban a férjem munkája vett minket rá. Norvégiában a férfiak bevonódása a gyereknevelésbe sokkal elfogadottabb, sőt államilag is támogatott. A jogi környezet is olyan, hogy támogatják az apák részvételét a gyereknevelésben. Norvégiában emiatt szinte több apát látsz az óvodában vagy a bölcsődében, mint anyát. Férfiként viszonylag hosszú időt lehet eltölteni gyesen, sőt van kötelező apaszabadság is. Nincs egyenlőtlenség a nemek között a gyerekgondozás tekintetében. Másfelől itt nem jellemző az a fajta kiélezett figyelem sem, hogy kinek milyen a bőrszíne, és ki honnan jött. Oslo kifejezetten multikulturális város, az egész iskolai és az óvodai rendszer úgy van kiépítve, hogy sokkal jobban támogatják a sokszínűséget.
A gyerekeket próbálják már kiskorától ahhoz szoktatni, hogy sokfélék vagyunk, és ez így van jól.
Egy tavaly őszi törvénymódosítás lényegében ellehetetlenítette a nem heteroszexuális emberek eddig is szűkre szabott örökbefogadási lehetőségét. Az új szabályozás Novák Katalin miniszter hatáskörébe utalta, hogy ki fogadhat örökbe egyedülálló szülőként. Hogyan látja ezt a szabályozást?
Az egész úgy van becsomagolva, mintha nem kifejezetten LMBTQ-ellenes rendelkezés lenne. Az egyedülálló szülőket viszont stigmatizálja. A szabályozás azt üzeni a társadalomnak, hogy csak az a jó család, ahol két szülő van, ami egyszerűen nem képezi le a jelenlegi magyar társadalom valóságát. Magyarországon közel negyven százalék a válások aránya. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek elég nagy számban egyszülős családban élnek. A szabályozás konkrét üzenete pedig az, hogy az LMBTQ-szülők gyengébb szülők, mint a heteroszexuális társaik. Ez szembemegy az elmúlt harminc év szakirodalmának és kutatásainak az eredményeivel. Ne felejtsük el, hogy ez mostanra igen jól feltárt terület. Nyugati országokban több ezer fős mintákon végeznek kutatásokat, mert a szivárványcsaládok száma ezt lehetővé teszi. Van továbbá már legalább egy olyan nemzedék, amelyben nagy számban vannak szivárványcsaládokban nevelkedett, ma már felnőtt emberek. A kutatások kilencvenkilenc százaléka azt állapítja meg, hogy a szivárványcsaládokban felnövő gyerekek nem szenvednek semmilyen hátrányt, ahol pedig mégis, ott inkább a külső környezet vagy a rossz kutatási kérdés, illetve módszertan az, ami miatt ilyen eredmények jönnek ki.
Az ma már bizonyított tény, hogy a szülői minőséget nem a szexuális orientáció határozza meg.
Van netán olyan eset is, amikor egy gyereknek kifejezetten jól jön, ha egyszülős családban nevelkedik?
Igen, vannak olyan élettörténetek, élethelyzetek vagy traumák, amik indokolttá tehetik ezt. Ennek megállapítása eddig egy több évtizedes múltra visszatekintő intézményrendszer feladata volt. Szakmaiatlan az az elképzelés, hogy Novák Katalin iratokba betekintve jobban el tudja dönteni, mi jó az adott gyereknek, mint azok a szakemberek, akik találkoztak a családdal, ismerik a gyereket, és valóban tudják, hogy mi a kedvező neki. Ezzel együtt az LMBTQ örökbefogadó szülők nem feltétlenül egyedülállóak. A törvény tette őket azzá, mivel nem engedi, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatban élők közösen fogadjanak örökbe. Holott az LMBTQ szülők sokkal nyitottabbak olyan gyerekek örökbefogadására, akiket a heteroszexuális örökbefogadók nagy része elutasít.
A magyar valóság az, hogy a heteroszexuális szülőpárok legnagyobb része egészséges, újszülött, fehér bőrű gyereket szeretne. Az egyedülálló vagy LMBTQ örökbefogadók ezzel szemben sokszor nyitottabbak az olyan gyermekek örökbefogadására, akiknek valamilyen betegsége van, netán idősebbek, esetleg nehezebb élethelyzetből érkeznek.
Az elmúlt tíz év általunk ismert magyarországi örökbefogadásai alapján azt látjuk, hogy az LMBTQ vagy egyedülálló örökbefogadó szülő gyakran az utolsó lehetősége ezeknek a gyerekeknek, hogy abban az országban nőjenek fel, ahová születtek. Mert egyébként marad a külföldi örökbefogadás – vagy az állami gondozás.
Ha az örökbefogadás új szabályozása és az ebből eredő gyakorlat szakmaiatlan, akkor szakmai alapon meg is támadható. Hallott ilyesmiről?
Nem. Ehhez még túlságosan friss a szabályozás. A törvény elfogadása idején több szakember és szervezet is kifogásolta ezt az eljárásrendet, de sajnos eredményre ez még nem vezetett. Jogi úton majd csak első elutasító minisztériumi döntés után lesz megtámadható a törvény, ehhez viszont idő kell, mert a korábban beadott engedélyek még a régi rendszer szerint futnak ki.
Június 15-én fogadta el a parlament a homofób pedofiltörvényt, amely összemossa a pedofíliát a homoszexualitással, és az utóbbinak még a megjelenítését is tiltja a 18 évnél fiatalabbak számára. Pszichológusként hogy látja ezt a törvényt?
A pedofilok és a kiskorúakkal szemben szexuális visszaélést elkövetők csoportja nem teljesen ugyanaz. Ezek között körülbelül húsz-harminc százalékos átfedés van. A pedofília tulajdonképpen olyan szexuális vágy, amelynek tárgya egy kiskorú. A legtöbb pedofil azonban nem követ el szexuális bűncselekményt. A pedofília a legtöbb társadalomban évezredek óta tabu. Voltak ugyan olyan társadalmak, amelyek megengedőbbek voltak e tekintetben, de a modern kori társadalmak mindegyike elítéli, és azok, akiknek ilyen szexuális vágyaik vannak, sok esetben aktívan küzdenek ezek ellen. Természetesen nem nyilatkozhatok az összes pszichológus nevében, de a legtöbben úgy gondoljuk, hogy nekünk segítenünk kell azokat, akik abban kérnek segítséget, hogy ezt a vágyat ne éljék ki. A szexuális bűncselekményt elkövetők azonban sokszor nem pedofilok, hanem olyan élethelyzetben lévő személyek, akik a gyermekek és felnőttek közötti hatalmi egyenlőtlenséget használják ki, ezzel élnek vissza. Olyanok, akik vigyáznak a gyerekre, akikben a család megbízik.
Ez a törvény viszont arra a zsigeri reakcióra épít, hogy mindenki úgy képzeli el a pedofilokat, mint a mutogatós bácsit, aki az óvoda környékén széthúzza a ballonkabátját. A valóság azonban teljesen más.
Ami végtelenül szakmaiatlanná teszi a szabályozást, az az, hogy egyáltalán nem látszik, mit tesz a megelőzésért és az áldozatok segítéséért.
Azt is állítja ezzel, hogy a pedofíliát nem feltétlenül büntetőjogi aspektusban kellene szabályozni?
Pszichológus vagyok, így tudok gondolkodni. Az mindenesetre fontos, hogy a szexuális bűncselekmények esetében inkább arra kellene hangsúlyt helyezni, hogy kiépítsünk olyan rendszereket, amelyek a megelőzés mellett megfelelően tudnak reagálni a már megtörtént esetekre is, és támogatni tudják az áldozattá vált gyerekeket és a családokat.
A legtöbb kritika a melegek és más szexuális kisebbségekhez tartozók megbélyegzése, a szexuális felvilágosítás korlátozása és a homoszexualitás állítólagos népszerűsítését tiltó passzusok miatt éri a törvényt.
A szexuális felvilágosítás célja sokkal mélyebb annál, mint ahogy a kormányzat által uralt diskurzusban megjelenik. Amellett, hogy beszél természetesen a szexuális orientációs sokszínűségéről, testtudatról, önelfogadásról, párkapcsolati viszonyainkról, beszél az intimitásról is, egymás kölcsönös tiszteletéről, egymás testének a tiszteletéről, és átad egy olyan szókincset is, melynek segítségével leírjuk, ami ezzel összefüggésben bennünk történik.
A gyermekek elleni szexuális bűncselekmények és a szexuális felvilágosítás éppen ott függ össze, hogy sok gyereknek, aki áldozattá válik, nincs is szókincse arra, hogy leírja azt, ami vele történt. Ezért nemhogy korlátozni, inkább támogatni kellene a szexuális felvilágosító programokat, hogy a gyerekeknek erőteljesebb testtudatuk legyen és sokkal világosabb szókincsük. A szabályozás ezzel szemben úgy próbálja beállítani a szexuális felvilágosítást, mintha az a homoszexualitást akként próbálta volna népszerűsíteni, mint ami jobb a heteroszexualitásnál.
Ha nem erről, akkor miről szóltak a kimondottan LMBTQ fókuszú iskolai felvilágosító programok?
Függően attól, hogy az ember hol él, nem feltétlenül hall pozitív dolgokat az LMBTQ identitásról. Ezek a programok arra adtak lehetőséget, hogy azok, akik úgy érezték, esetleg nem a normának megfelelő szexuális identitásúak, megnyugtató információt kapjanak arról, hogy ezt hogyan lehet megélni. Lássanak olyanokat, akik szintén ilyen identitással élnek, halljanak történeteket, találkozzanak olyan emberekkel, akik ugyanilyen küzdelmeken mentek keresztül. A többségi társadalom mégiscsak közvetít egy normát, amely szerint az az ideális, ha heteroszexuális vagy. Ha meleg vagy, akkor az kisebbségi identitást hoz létre benned. Gyakori az a vád, hogy a nyugati kultúrákban a csapból is a homoszexualitás folyik. Ne felejtsük el, hogy a legfrissebb kutatások szerint a társadalomnak minimum a 8-10 százaléka nem normatív heteroszexuális irányultságúnak vallja magát. A filmszereplők között, a színházban, az irodalomban és általában a kulturális közvetítő közegekben még mindig nem jelennek meg ilyen arányban a szexuális kisebbségek. De más kisebbségi csoportok kulturális reprezentációja sem éri el a társadalmi arányukat.
Ha jól sejtem, a jövőben ennek az aránynak inkább a csökkenése várható Magyarországon.
Igen. Ezzel viszont a törvényalkotó megfeledkezik arról a 8-10 százalékról, akik nem heteroszexuális identitásúak. Pedig nekik is igényük és joguk volna, hogy lássanak a heteronormatívtól eltérő életutakat, példákat vagy mintákat. Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy számos pozitív változás is végbement a magyar társadalomban az utóbbi időben, és ez tükröződik a számokban is. Az Ipsos legfrissebb kutatása szerint például a magyar válaszadók 62 százaléka szerint igaz, hogy egy azonos nemű pár ugyanolyan jól fel tud nevelni egy gyereket, mint a heteroszexuális szülők. Ráadásul,
még ha a kormány szándéka ez is, nem lehet elzárni minden, a szexuális kisebbségekre vonatkozó információt. A támogató közösségeket, támogató családtagokat és a jó iskolát nem lehet betiltani.
Nem állítom, hogy a törvény hatására minden nem heteroszexuális kamasz szenvedni fog, de bizony lesznek olyan gyerekek, akik az önelfogadás időszakában hátrányt fognak szenvedni, vagy akiknél ez a folyamat kitolódik. A szabályozásnak nyíltan olyan üzenete van, hogy LMBTQ identitással élni rossz dolog, olyasmi, amit tiltani kell, és ez rendkívül káros.
