Az első gondolatom az volt, hogy most akkor becsengetnek és elviszik a gyerekemet, mert én egyedülálló vagyok?
Így idézi fel Polz Anita azt a pillanatot, amikor értesült arról, hogy a kormány egy törvénymódosítással szinte lehetetlenné tenné, hogy egyedülállók is örökbefogadhassanak. Anita 2016-ban fogadta örökbe az akkor hároméves Marcit, azóta is együtt élnek a Sárvárhoz közeli Csényén, egy igazi nagy családban, két macskával, valamint két öregebb és két kölyök kutyával. Ottjártunkkor Marci nem volt otthon, mert bár Anita fontosnak érezte, hogy megszólaljon az ügyben, azt nem akarta, hogy ez az egész a fiáról szóljon.
Korábban egy blogon már közzétette a történetét, és rajta kívül más, egyedülálló heteroszexuális nők is meséltek arról, hogy a kormány fixációi miként akadályozzák őket abban, hogy beteljesítsék az álmukat. Többükkel is beszéltünk, de Anitát kivéve senki nem akart névvel vállalt interjút adni – nem titkoltan azért, mert ők még várnak az örökbefogadási határozatra, és tartanak attól, hogy egy nyilvános szereplés rosszabb pozícióba sodorja őket. Anitának már megvan a határozata, az idén tavasszal pedig újra elindította az örökbefogadási procedúrát, hogy Marcinak legyen egy kistesója. Az időközben elfogadott törvénymódosítás fényében azonban nem tudja, mire számítson.
Nem kecsegtették sok reménnyel
Gyerekkorom óta biztos voltam abban, hogy én örökbe fogok fogadni. Soha nem vonzott a terhesség gondolata és a házasság sem, gyereket viszont mindig is szerettem volna. Úgyhogy ez magától értetődő volt.
Erre a gyermekkori elképzelésre csak ráerősítettek Anita azon tapasztalatai, amelyeket munkája során szedett össze. Szociális munkásként nehézsorsú gyerekekkel foglalkozik, így első kézből látja, milyen helyzetben vannak azok, akik gyermekotthonokban, intézményekben élnek, a családjukból kiemelve – elmondása szerint úgy volt vele, éppen elegen vannak már azok, akiknek szülőre van szükségük.
Ez az elképzelés akkor változott meg, amikor egy komoly párkapcsolatban úgy döntöttek a párjával, saját gyereket szeretnének. A megannyi sikertelen próbálkozás és kudarc után orvoshoz fordultak, aki a lombikprogramot javasolta. Az ötödik sikertelen próbálkozás után aztán egy immunológiai vizsgálat kimutatta, hogy Anitának csak akkor lehetne saját gyereke, ha kilenc hónapon keresztül minden nap kapná az injekciókat.
Akkor ezt a dolgot elengedtük, az én egészségem is kezdett már egy kicsit rámenni a hormonkezelésekre és a kúrákra. Menet közben többször szóba került az örökbefogadás gondolata, de a kapcsolatunkat a sikertelen próbálkozások annyira megviselték, hogy végül szétváltak az útjaink.
Anita viszont egyedül is belevágott. 2014-ben indította el a folyamatot, ami a tanfolyamok elvégzésével kezdődött. Ezekről nagyon pozitívan beszél, még akkor is, ha szociális munkásként számára az első órák nem tartogattak túl sok újdonságot – viszont a tapasztalatai szerint ezen alkalmakkor olyan fontos információhoz jutottak a jelentkezők, várakozók, amelyek nagyban befolyásolták a későbbi örökbefogadás sikerét. Soha nem éreztették vele, hogy egyedülálló jelöltként ő kevesebb lenne, azt a tanácsot viszont megkapta, hogy egy férjjel nagyobb esélye lenne. Bár nem fűzött sok reményt ahhoz, hogy sikerrel jár, a szerencse mégis rátalált, amikor 2016 júniusában azzal hívták fel, van egy kisfiú, akit korábban már nagyon sok házaspár visszautasított.
Novák Katalin terepszemléje
Ő volt Marci, aki gondozatlan alkohol- és drogfüggő terhesség után jött a világra oxigényhiányosan, a születése után vérátömlesztésen is átesett. Anita úgy véli, valószínűleg ezért is utasították őt vissza többen, mert a legtöbb ember nem akar olyan gyereket, aki nem egészséges. Marci élete első évét kórházban töltötte, amikor Anita először találkozott vele, testileg és értelmileg is lemaradása volt a kortársaihoz képest.
Egy saját terhességnél is előfordulhat az, hogy a gyerek oxigénhiánnyal születik, vagy a terhesség alatt nem vesznek észre valamilyen genetikai problémát. Mindenki egészséges gyereket akar, ez természetes, de ha máshogy alakul, akkor sem fordul meg az ember fejében, hogy ne nevelje fel a gyermekét.
Most már több mint négy éve alkotnak egy családot. A napjaik ugyanúgy telnek, mint a legtöbb háznál: reggel iskolába és munkába mennek, délután, amikor épp nincs vírus, Marci cselgáncs- és úszóedzésre jár, este pedig együtt vacsoráznak, beszélgetnek, mesét néznek. Anita a munka mellett is tud elég időt szakítani a fiára, a mi érkezésünkhöz hasonló különleges esetekkor pedig Marci keresztanyja, Anita barátnője ugrik be segíteni.
A rengeteg együtt töltött idő meg is hozta az eredményét: Marci mára mindenben utolérte kortársait, egy átlagos általános iskolába jár, ahol jó jegyei vannak, matematikából kifejezetten ügyes. Anyja azonban biztos abban, ha gyermekotthonban maradt volna, ahol két nevelő jut tucatnyi gyerekre, nem jutott volna rá olyan szintű figyelem, hogy behozza a lemaradásait. Ezért is tartja nagyon rossz iránynak, hogy a kormány akadályt gördít az elé, hogy minél több gyermek örökbefogadó szülőhöz kerüljön, csak azért, mert a jelölt adott esetben homoszexuális vagy egyedülálló.
A törvénymódosítást novemberben azzal indokolták a kormánypártok, hogy a gyermek érdekét elsősorban az szolgálja, ha egy tartós, stabil közösségben tud felnőni, márpedig statisztikailag igazolt, hogy a házasságok tartósabbak, mint az élettársi kapcsolatok. A módosítás ellenzői nagyrészt úgy látják, hogy az intézkedés egy újabb támadás a kormány részéről abban a háborúban, amelyet a melegek és általában a nem hagyományos családmodellben élők ellen indított, mivel Magyarországon a homoszexuális párok legfeljebb bejegyzett élettársi kapcsolatban élhetnek, örökbefogadás esetén pedig az a bevett gyakorlat, hogy a pár egyik tagja jelentkezik egyedülállóként.
Nem tudom, innentől hogy fogják megtudakolni, te kivel élsz együtt. Ez már olyan témákat feszeget, amihez eddig sem volt senkinek semmi köze, és ha elkezdenek az ember hálószobájában kotorászni, az nem jó irány
– így Anita, akinek arról a szerepről is megvan a véleménye, amelyet Novák Katalin tölt be a folyamatban. A tervezet szerint ugyanis kivételes esetben egyedülálló jelöltek alkalmassága is megállapítható az örökbefogadásra, az erről szóló döntést pedig a családokért felelős miniszter hozhatja meg. Itt viszont felvetődik a kérdés, hogy Novák Katalin egyesével látogat-e el minden egyedülálló jelölthöz, hogy meggyőződjön arról, alkalmasak-e arra, hogy felneveljenek egy gyermeket.
Azok az emberek, legyenek házaspárok, vagy egyedülálló hetero- vagy homoszexuálisok, rengeteg kudarcon, csalódáson és elutasításon mentek keresztül, míg eljutottak oda, hogy ha másként nem, örökbefogadás által váljanak családdá. És ezeknek a kudarcokat, csalódásokat, fájdalmat átélt nőknek és férfiaknak a gyermekhez való joguk elérése érdekében egy miniszterhez kell fordulniuk megalázkodva, könyörögve, hogy engedélyezze ezen joguk gyakorlását. Vajon ő milyen plusz szempontok szerint mérlegel?
Nem kellene annyit válogatni
Azt Marci is érzékeli, hogy valami megváltozott, ő is elkap néha pár mondatot a híradóból, és már elég nagy ahhoz, hogy megértse az összefüggéseket. Egyszer megkérdezte Anitát, hogy akkor ők most együtt nem egy család-e, mert neki nincs apukája.
Anyja szerint: mivel Marci nem tudja, hogy milyen apával felnőni, ezért nem is nagyon hiányzik neki – sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha lett volna mellette egy apafigura, aki most már nem él vele együtt. Anita azt mondja, hiányzik neki a felnőttek társasága, viszont annak nagyon örül, hogy nincs körülötte még valaki, aki meg akarja mondani, hogyan nevelje a fiát.
Idegenektől kapott már kéretlen javaslatokat, például hogy nem kellene ennyit válogatnia, és ha lejjebb adna az igényeiből, mindjárt lenne Marcinak apukája. Ami azért szomorú, mert az egyedülállók nagy többsége nem azért nem talál magának párt mert nem akar, vagy mert irreális elvárásai lennének. De ezekkel ő nem foglalkozik, egészen addig, míg a támadásoknak nem a fia a célpontja. Kisebb kihívások azért így is akadnak, még olyan ártalmatlan helyzetekben is, mint a leckeírás.
Az olvasás könyvben volt egy feladat: a képen anyuka mosogat, apuka vacsorázik az asztalnál. A feladat a családi szerepek bemutatása volt, hogy milyen szerepe van a szülőknek a háztartásban. Ültem egy kicsit a kép felett, hogy ezt most hogyan magyarázzam el, de ő könnyen túllendült rajta azzal, hogy anya főz, én meg mesét nézek, és már lapoztunk is tovább.
Anita munkája során rengeteg olyan helyzettel szembesült, ahol megvolt a tankönyvi családmodell, a gyermeknek mégis az lett volna jobb, ha csak az egyik szülő neveli, a bántalmazó másik fél pedig eltűnik az életéből. De mindezek ellenére, ha valaki nem felel meg a kritériumoknak, arról jobb esetben inkább tudomást sem vesz az állam, és ez az igazi probléma. „A mai családkép az, hogy az apa férfi, az anya nő, mellette meg van legalább három gyerek, és akinél ez mind megvan, az tényleg baromi jól jár. De ha valaki egyedülálló, és így nevel akár három gyereket, az már sokkal kevesebbre számíthat.”
Edzői, tanárai, családi barátok képében férfiak is részei a fiú mindennapjainak, így a „férfiideál” képe sem ismeretlen számára – az előre leosztott nemi szerepek viszont nem rögzülnek olyan szigorúan, hiszen látja azt, hogy az anyja főz és takarít, de ugyanúgy megszereli a csapot is, ha arra van szükség. Itt említi Anita, hogy nem is szeretné, ha a fiából olyan ember lenne, aki egész nap sört iszik és tévét néz, csak azért, mert ő férfi.
Új családkép
Alapjáraton vannak problémák azzal, hogy ezt mindenkire rá akarják erőltetni, és ha valaki mégsem passzol bele, akkor ő már nem is magyar, nem a közösség tagja, már szinte büntetni kell.
Említi, hogy Ausztriában például az egyedülálló szülők majdhogynem több támogatást kapnak az államtól, mint a házasságban élők, azért, mert nagyobb szükségük van rá, hiszen egy keresetből kell eltartaniuk a gyerekeiket. Itthon ez olyannyira nincs így, hogy idén a munkáltatójánál érdeklődött, hol a nyoma a fizetésében a családi adókedvezménynek, mire megnyugtatták, hogy benne van. Csak épp olyan alacsony az összeg, hogy szinte észre sem venni. Felhozza a családi pótlékot is, amelyhez időtlen idők óta nem nyúltak már hozzá, a különbség itt alig ezer forint a gyerekeiket egyedül nevelő szülők javára, ami bajosan pótolja egy második kereső havi fizetését.
Egyenlőség tehát nincs, ennek tetejében pedig azt látjuk, nemhogy törekvés nincs erre (például extra szabadsággal vagy a gyermekápolási táppénzes napok emelésével), a jelenlegi tendenciák inkább arra mutatnak, hogy az egyedülálló szülők helyzete a jelenleginél jobb biztosan nem lesz a közeljövőben.
Marci ezekből a konkrét dolgokból egyelőre keveset észlel, a rendszer negatívumait most leginkább azon keresztül tapasztalja meg, hogy kevésbé biztos a testvére érkezése, mint akár egy hónappal ezelőtt volt. De így is hatalmas szerencséje van, hogy szerető családban nőhet fel, még ha az nem is pontosan olyan, mint amilyennek a kormányban elképzelik.
A hűtőn egy rajz virít, amit Marci és Anita közösen készítettek, és mindenkit megörökítettek rajta:
Lerajzoltuk, hogy mi így vagyunk egy család. Ő, én, a cicák, meg a kutyák. Így elnézve szerintem nyugodtan mondhatjuk azt, hogy mi is nagycsaládosok vagyunk.
