Vélemény

A pedofília relativizálása szembeköpi az áldozatokat

Csóti Rebeka / 24.hu
Csóti Rebeka / 24.hu

Napok óta a „pedofiltörvény” oda nem illő, homofób, transzfób és – szokás szerint – társadalmi vitára nem bocsátott módosításától hangos a sajtó. Arra, hogy az LMBTQ-emberek nem pedofilok, már sokan rámutattak. Sok szó esett arról is, hogy az azonos neműekhez való vonzódás, vagy a biológiai nemtől eltérő nemi identitás nem a (senki által nem művelt) „népszerűsítés”, és nem is a tényszerű edukáció hatására alakul ki.

Amiről meglátásom szerint eddig keveset beszéltünk, az az, hogy hogyan érintik a történtek a gyermekkori szexuális abúzus áldozatait. Azokat, akiket gyerekként egyszer, vagy rendszeresen megerőszakolt egy tipikusan magát kifelé „tisztességes heterónak” mutató felnőtt. Rájuk nézve különösen káros az LMBTQ-identitások és a pedofília összemosása. A „genderideológia” elleni küzdelemben élen járó, az Isztambuli Egyezmény hazai elutasításáért részben felelős, a Népszava szerint szélsőjobbos orosz oligarchák által pénzelt CitizenGO hazai fiókszervezete a törvény elfogadása után a közösségi oldalán ujjongott, miszerint „gyermekeink ma nagyobb védelmet kaptak”.

Bár igazuk lenne, de sajnos a törvény jelen formájában nem sokkal járul hozzá a gyerekek védelméhez.

Egyrészt, a pedofília és az LMBTQ-közösség ugyanazon törvényben való összemosása nemcsak az LMBTQ-közösség jogaira és általános megítélésére nézve káros, hanem mindenkit félrevezet. Ugyanis nemcsak azt sugallja, hogy aki meleg, az rögtön gyanús, hanem egyúttal azt is, hogy aki hetero, az viszont biztosan veszélytelen. (Pláne ha még felesége, családja is van!) A gyermekek elleni szexuális abúzus elkövetői azonban külsejüket és életmódjukat tekintve általában kifejezetten konformista, sőt gyakran köztiszteletben álló személyek. A már ránézésre gyanús, általános iskolák és játszóterek környékén ólálkodó „mutogatós bácsik” éppen azért szednek viszonylag kevés áldozatot, mert messziről ordít róluk, hogy valami nincs rendben velük. Így a gyerekek jellemzően elkerülik, a szülők, tanárok pedig hamar észreveszik őket, és a hatóságok sem vonakodnak lépéseket tenni megfékezésük érdekében.

Mohos Márton / 24.hu Tüntetés a pedofíliát és a homoszexualitás összemosó törvényjavaslat ellen a Kossuth téren 2021.június 16-án

A statisztikák azonban azt mutatják, hogy a kiskorúakat szexuálisan bántalmazók többsége olyan személy, akit az áldozat ismer. Éppen az ismeretséggel (sokszor vérrokoni viszonnyal) él vissza az elkövető, aki könnyen a gyerek bizalmába férkőzik. A család, a környezet nem tartja őt gyanúsnak, veszélyesnek, így bátran kettesben hagyják vele az áldozatot. Ez lehetőséget teremt rendszeres, akár éveken át elhúzódó nemi erőszakra is, annak legkonkrétabb, legközvetlenebb formáira. Idegen elkövető sokszor kénytelen beérni egy kis mutogatással, esetleg fogdosással, de rokonnak szabad a pálya a kiszolgáltatott gyerek testéhez.

Kapcsolódó
Tényleg pedofil-nyilvántartás kell a gyermekek védelméhez?
A pedofil-nyilvántartás létrehozásáról szóló törvényjavaslatot eredetileg az ellenzék is támogatta, noha kritikusai szerint az adatbank nem jelent visszatartó erőt a gyerekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények elkövetőinek. A vitát ráadásul azóta teljesen tévútra vitte, hogy a kormányoldal összemossa a homoszexualitást és a pedofíliát. De van-e értelme nyilvánosságra hozni a pedofilok adatait?

Másrészt, a „pedofil” vagy „gyerekabúzőr” elnevezést önkényesen kiterjeszteni bárkire, akinek a külseje és/vagy életmódja nem tetszik nekünk, szembeköpi és megalázza a tényleges szexuális abúzus áldozatait. A gyermekkori szexuális abúzus áldozatainak a bűncselekmény elszenvedésekor nem egy mesekönyvet „kellett” olvasniuk, amiben két királyfi összeházasodik, és nem is egy szexedukációs tanórán részt venniük, hanem falloszt a szájukba venniük, és/vagy ujjal, nemi szervvel, tárgyakkal vaginális és/vagy anális behatolásokat elviselniük. Nekem is nyomasztó ezt ennyire konkrétan leírnom, de muszáj megtennem, mert a vita egyes résztvevői szándékosan elkenik, hogy pontosan miről is beszélünk, hogy a gyerekek elleni szexuális abúzus mit is jelent valójában. A szexuális abúzus fogalmát elhomályosítani, és kiterjeszteni azokra, akik szerint az azonos nemű párok is örökbe fogadhatnak gyereket, vagy azokra, akik az iskolai csúfolódás, kiközösítés és bántalmazások (bullying) megelőzése érdekében felvilágosító órán beszélnek a tanulóknak a homoszexualitásról és a transzneműségről, nem más, mint a nemi erőszak relativizálása.

Márpedig ez nemcsak, hogy elfogadhatatlan, de furcsa is annak fényében, hogy a genderellenes mozgalom anyja, a magyarul is régóta olvasható Gabriele Kuby A nemek forradalma című könyvében mindennél erősebben ostorozza a relativizmust. Igaz, nem az abúzus definíciója, hanem az általános erkölcsi dogmák megrendülése kapcsán – ő is elhiszi, sőt még terjeszti is azt a hazugságot, miszerint a konzervatív családforma automatikusan megvéd mindenkit a bántalmazástól –, de azok, akik valóban elolvasták a genderpánik eme alapművét, nem tudnak nem gondolni erre az érdekes párhuzamra. A relativizmussal szemben Kuby szerint a jó és az igaz áll: érdemes lenne az igazsághoz ezúttal is ragaszkodni. Az azonos neműek együttélése vagy egyáltalán az LMBTQ-emberek szégyenkezéstől és öngyűlölettől mentes puszta létezése lehet, hogy néhányakat zavar és kellemetlenül érint, de az e miatti esetleges megbotránkozás hatásában messze nem ér fel a gyermekeket abuzálók okozta károkkal. A kettő nem említhető egy lapon, végképp nem egy törvényben. Az összemosásnál még az is emberségesebb lett volna, ha egy külön törvényben tiltják meg a 18 éven aluliak LMBTQ-vonatkozású edukációját. A pedofilokkal való társítás övön aluli aljasság.

Harmadrészt,

az iskolai szexedukáció ideológiai alapú korlátozása nemcsak hogy nem védi, de bizonyos esetekben veszélyeztetheti is a gyerekeket.

A nemi erőszakkal és szexuális abúzussal szemben ugyanis (noha nyilván az elkövetők elrettentő erejű szankcionálása is nagyon fontos, ha már megtörtént a baj) leghatékonyabb a megelőzés. Ami ebből a törvényből – csak úgy, mint az Isztambuli Egyezmény elutasítása óta hozott alternatív áldozatvédelmi intézkedésekből – teljes egészében kimaradt. A megelőzés egyik részének a leendő elkövetőket kell céloznia: az, aki szexuális erőszak elkövetésén töri a fejét, tudjon róla, hogy a társadalom a tettét nagy erővel meg fogja torolni, és (én a törvény ezen részét nagyon támogatom, sőt a nőket bántalmazókra is kiterjeszteném) a neve, arca nyilvánosságra fog kerülni.

Kapcsolódó
Amerikából ered a melegeket a pedofilokkal összemosó lejárató kampány
Ahogy a „genderideológia”-ellenes hangulatkeltést, a gyerekekre veszélyt jelentő melegek fundamentalista képét is sikerült Magyarországra importálni. 

Másik része a szemléletformálás lenne, melynek része a megfelelő ismeretek beépítése az oktatásba: a gyerek időben ismerje fel, hogy ami történik vele, az nem helyénvaló, és merjen szólni egy felnőttnek, merjen segítséget kérni. Az iskolai szexedukációra mért mostani csapás éppen ezt fogja elleheteleníteni. A gyerekek biztonsága a (szintén Kuby hatására) félreértelmezett „szülői jogok” miatt ki lesz szolgáltatva annak az esetleges tényezőnek, hogy a saját anyukájuk, apukájuk képes-e, hajlandó-e a rájuk leselkedő veszélyekről időben és hatékonyan beszélgetni velük. Azt talán a konzervatívok is látják, hogy sok a felelőtlen, elhanyagoló vagy épp tudatlan szülő, így nagy hiba a gyerekek biztonságát a véletlenre bízni. A szexedukáció igenis iskolai és szakmai kompetencia.

A sajtó figyelmét sajnos elkerülte, de május végén a Családtudományi Szövetség kormányzati hátszéllel tartott Párkapcsolati kultúra és demográfia címmel háromnapos konferenciát, melynek több előadója támadta az „átfogó szexuális nevelést” (comprehensive sexual education). Ennek konzervatív alternatívája az USA-ban az abstinence-only sexual education, azaz az olyan „szexedukáció”, ami a házasság előtti „tisztaságra” igyekszik rábeszélni a jobb esetlen közönyös vagy röhögő, rosszabb esetben egy sok szexuális gátlást begyűjtő – de mindenképpen tudatlannak megmaradó, és jobb híján egymástól vagy a pornóból „tanuló” – fiatalokat. Pontosan ennek szorgalmazása és a házasság előtti nemi élet kifejezett démonizálása jelent meg ezen a hazai konferencián is, amelyet maga Novák Katalin promózott és nyitott meg. Ezek után sejthetjük, mely szervezetek fognak az újonnan megszavazott törvény alapján engedélyt kapni az iskolai szexedukáció tartására.

Bruzák Noémi / MTI Novák Katalin családokért felelős tárca nélküli miniszter

Márpedig az iskolai szexedukáció várhatóan ultrakonzervatív dogmákra redukálását messze nem csak az LMBTQ-fiatalok fogják megszenvedni. A szexuális erőszak megelőzésének része lenne a testrészek ismerete, megnevezése és az testi autonómia, önrendelkezés oktatása (óvodáskorban például a „bugyiszabály” formájában) – várhatóan ezt is elfelejthetjük, amíg a jelenlegi kormány van hatalmon. A kormánypropaganda által már többször lejáratott Kanadában ez történik korai szexedukáció címen (nem pedig a gyerekek nemátalakító műtétekre hurcolása). A vallásszabadság sem szenved kárt, mert a szexedukáción való részvétel szülői engedélyhez kötött. Azaz a vallásuk szempontjából kifogásolható témákat érintő órákról (vagy akár a szexedukáció egészéről) a konzervatív szülők kivehetik a gyerekeiket. Az érintett gyerekeknek ez ugyan aligha szolgálja az érdekeit, de ez még mindig jobb lenne, mint minden gyerek megfosztása az információtól. Elfogadhatatlan a vallási dogmák ráerőltetése a társadalom egészére egy szekuláris, a maga demokratikusságát lépten-nyomon bizonygató államban.

Azt, hogy miért létfontosságú a korrekt, tényszerű szexedukáció, legjobban az a levél fejezi ki, amit a tényleges pedofília egy áldozatától kaptam a törvény megszavazása napján. A neve elhallgatását kérő szerző engedélyével idézek belőle:

„Remegek b*sszameg. A dühtől, az elkeseredettségtől, a meg nem értéstől, attól a gyűlölettől, amit mesterségesen gerjeszt a kormány – sikeresen. (…)

Remegek azért a kislányért is, aki én voltam, és akit nem sikerült megvédenie a rendszernek egy HETERO felnőtt férfi közeledésétől, újra meg újra. És tudom, mennyi ilyen kisgyerek van még, akit ez az új törvény nem hogy nem ment meg, de még nagyobb tabuba ránt majd bele, mert nem kaphatnak majd megfelelő szexedukációt. Én se kaptam anno. Semmi szavam nem volt arra kislányként, mi történik velem, hogy az rossz-e, vagy csak olyan, mint a fogorvos – javamat szolgálja, csak el kell tűrni? Ráadásul felnéztem arra a felnőttre, és nem gondoltam egy pillanatig se gyerekként, hogy nem neki van igaza, mikor azt mondja, erről nem beszélünk másnak, de hisz amúgy sem voltam egy nagyhangú gyerek. (…)

Hosszú éveknek kellett ahhoz eltelnie, hogy elkezdjem magam megismerni annyira, hogy legyenek arra szavaim, ami történt velem. Hosszú, tudattalan munkába telt, míg egyáltalán rájöttem, mi volt ez, és hogy ez nem volt rendben. Lényegében már inkább voltam fiatal felnőtt, mint gyerek. És hosszú munkámba telt, míg eljutottam arra a pontra, hogy ez nem az én hibám volt (…)

Sokat segített volna, ha lett volna legalább valami halovány szexuális edukáció a suliban, vagy akárhol, ahol csak pár szóban érintik ezeket a dolgokat. Hogy gyerekként nem én vagyok a hibás, ha egy felnőtt szexjátéknak néz. Sőt, hogy egyáltalán van ilyen és ez gáz, ezen fel lehet háborodni és szólni kell, hogy baj van. Rengeteg szégyent és takargatni valót spórolt volna meg nekem ez a pár elejtett szó abban az időben. 

Az elmúlt években kezdtem reménykedni, hogy az utánam jövő generációknak már könnyebb dolguk lesz. Hogy nem ejtik őket csapdába ennyire fojtogató tabuk. Hogy nekik már nem kell önerőből kimászniuk egy ilyen mély gödörből, mert előbb lesz esélyük beszélgetni megértő felnőttekkel biztonságos érzelmi környezetben. Hogy lesznek olyan mesekönyvek, ahol tanulhatnak a saját szintjükön a testükről, hogy mi teljesen okés és mi nem az, hogy kapnak szavakat rá időben, mielőtt bármi történhetne. Hogy ezáltal tudatosabb gyerekkoruk lesz, mint nekünk. Ezért remegek, ezért vagyok dühös és elkeseredett, mert ezt most tőlük is végleg elvették. Mint tőlem anno. Sírok értük, és üzenem: NEM VAGYTOK EGYEDÜL!”

Figyelem!

A NANE segélyvonalat bántalmazott nők és gyerekek egyaránt hívhatják: +36 80 505 101

 

Információk a gyerekek elleni szexuális abúzusról túlélőknek és segítőknek: muszajmunkacsoport.hu

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik