Pénzügyi szédelgés tekintetében legutóbb Kósa ment nagyot, most Parragh

Dr. Kulka Janina: Kései sirató az egészségügyért?

Akkoriban, 1982-ben, amikor elvégeztem az egyetemet, szakterületet és munkahelyet választottam, nem repkedtek olyan hangzatos szavak, mint „életpályamodell”, „centralizáció”, „egészségügyi szolgálati jogviszony” – közalkalmazottként egyetemi polgár lettem sok társammal együtt, immár a katedra másik oldalán. Akkoriban a levegőben más kihívásokat éreztünk: előttünk álltak a példaképek, akikhez egyszer majd fel kell nőnünk, éreztük, szinte felfoghatatlan mennyiségű tudást kell megszereznünk, hogy a példaképeinkhez méltóan tudjuk folytatni az általuk kijelölt utat. Mindemellett előttünk, akik egyetemi intézetben kezdtünk dolgozni, felcsillant a tudományos kutatás lehetősége is, és annak az ígérete, hogy ha kitartóan és eredményesen dolgozunk, külföldi kongresszusokra juthatunk el, és külföldi ösztöndíjat is kaphatunk. Ez volt az én generációm életpályamodellje, kimondatlanul. Egész jól elvoltunk vele mostanáig.

Olvasom az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szövegeket és szövegértelmezéseket. Nem tetszik. Az az érzésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felteszi a kérdést: hol van ebben a folyamatos önképzés inspirációja? Hol van az a biztosíték, hogy a nehéz, emberpróbáló szakmák – mint amilyen például az intenzív terápia, a sürgősségi ellátás, a traumatológia – nem fognak kiürülni utánpótlás híján? Hol van ebben az ambíció támogatása? Hol van ebben a tudományos fokozat értéke? Hol van ebben az átalakításban az évek óta emlegetett életpályamodell?

Földényi F. László: Búcsú az Színművészetitől

2020 decemberében bementem a kihalt Vas utcai épületbe. A blokád véget ért, az utca néptelen, az egyetem épülete előtt senki emberfia. A járdán a kerékpártároló lehangolóan üres. A bejárat melletti emléktáblán még ott árválkodik egy apró „freeSZFE” matrica. A nagytakarításkor, amikor a hallgatók minden nyomát eltörölték, elfelejtették levenni. (Mostanra az is lekerült.) Az üvegajtó zárva, csengetnem kellett. Egy kigyúrt biztonsági őr nyitott ajtót. Korábban soha nem láttam. Köszönés helyett mordult egyet: „Kit keres?” Ha Kertész Imre állt volna a helyemben, azt mondta volna:

Ebben az emberben nincs szeretet.

Én is ezt éreztem. Meg azt, hogy itt már nem látnak szívesen. Pedig egy nagyszerű közösség tagjaként sokáig tanítottam itt. Színészeket és rendezőket, filmrendezőket és operatőröket, forgatókönyvírókat és dramaturgokat, bábosokat és dokumentumfilmeseket. Közel két évtized után azonban, 2021 februárjában felmondtam az állásomat az SZFE-n. Ekkorra vállalhatatlan lett számomra ez az intézmény. Mert vállalhatatlan, ahogyan nyáron az éjszaka leple alatt megszavazott törvény nyomán a minisztérium olyan kuratóriumot nevezett ki az egyetem fölé, amelynek tagjai eleve ellenségesen viszonyultak az intézményhez, s vezetője, Vidnyánszky egyfolytában alázta és gyalázta az egyetem oktatóit és diákjait.

Nádas Péterrel Mészöly Miklósról beszélget Károlyi Csaba – Részlet az interjúból

Kevesen tudják, hogy te voltál először Kisorosziban, Miklós utánad ment oda.

A sor végtelen. Először Nagy B. István festőművész volt ott a szüleivel. Én egy padlásszobát béreltem, Sváby Lajos festő után mentem. Később telente Nagyéknál béreltem szobát. Aztán jöttek Miklósék. Így kezdődött az írók, filmesek és hasonlók kiáradása és betelepülése. Cseh Tamás indiánosdit játszott a Kisszigeten. Simonffy András a szigetcsúcson fölvert egy sátrat, abban lakott. Aztán jöttek Balassa Péterék. Minél több kocsi lett, annál többen jöttek. Ez a folyamat drámaivá vált köztem és Miklós között.

Hogyan ismerkedtetek meg?

1968 februárjában megjelent egy recenzióm a Jelentés öt egérről című könyvéről a Pest Megyei Hírlapban, aztán más művéről is. [A Jelentés öt egérről kötetről, 1968. febr. 29., a Három burgonyabogárról, aug. 3., a Salulusról, okt. 27.] Ez csak azért történhetett meg, mert a lapnál senki nem tudta a rovatvezetőmön kívül,  ki az a Mészöly Miklós. Azt sem tudták, hogy ez egy feketeseggű, és nem szabad közölni, írni se róla. Valahogyan megkapta a cikkemet, és írt nekem egy levelet. Nagyon szép levél. Olvasta néhány írásomat, és kérte, hívjam föl. Hónapok kellettek, mire ezt meg mertem tenni. Nem csak az elfogódottság miatt, azért is, meg azért, mert azokat az embereket, akiket tiszteltem, nem akartam megismerni. Déry Tibort is nagyon tiszteltem, olvastam, de őt se akartam megismerni. (….)

Kovács Zoltán: A fácánvadász visszatér

Pénzügyi szédelgés tekintetében a múlt héten Kósa Lajos ment nagyot, most Parragh László. A HVG adatigénylése jóvoltából derült ki, hogy a Parragh vezette Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) 2012 óta hatvanmillió forintot költött mentális tréningekre, tizennyolc és félmilliót brazíliai repülőjegyekre, 327,5 millió forintot két médiakampányra. De nem is ez a nagy szám, hanem Parragh indoklása, miért is kell a Bankcenter méregdrága irodáit bérelniük. Mint az elnök kifejtette, olykor illusztris vendégeket kell fogadniuk, sőt, olykor a miniszterelnököt magát is.

Ez a gondolkodás amúgy pontosan egybeesik egy korábbi – történetesen érdekvédelmi – vezető, Gaskó István okfejtésével. Gaskó szintén azért bérelt szállodai luxusszobákat, hozzájuk tartozó garázzsal és extrákkal, mert szakszervezeti delegációkat fogadott és helyezett el. Utóda, amikor hivatali szobájába lépett, azonnal rendelkezett arról, hogy adjanak neki normális szerénységű helyiséget. A szakszervezeti mozgalomban alighanem példátlan módon a kormányzat szekerét toló Gaskó negyedszázados munkálkodásának mérlegét majd ezután kell megvonni, és talán kiderül, hogy utolsó éveinek károkozása anyagi vagy pedig erkölcsi szempontból volt súlyosabb. Hogy a Ligának okozott több kárt vagy a vasúti érdekszövetségnek, és hogy összességében mennyi idő kell a szakszervezeti mozgalom hitelességének visszaszerzéséhez. Most ugyanebben a zsákutcában lépdel Parragh László is, egyelőre még befelé, mindeközben fölháborodva utasítva el azt a politikusi javaslatot, hogy a járványhelyzet idejére fordítsák a kamarai tagsági befizetést tényleges segélyezésre. És ez az utca lassan megtelik Lázárral, Gaskóval, Parraghgal, Szijjártóval, Borkaival stb. A romlottság nyilvánvaló, a pökhendi pimaszkodás mindennapos.