A sokat emlegetett Gyurcsány

Bokros Lajos: Fejjel a falnak

Huszonöt évvel ezelőtt gyökeres fordulat történt a magyar gazdaságpolitikában. Megkezdődött a gazdaság és főképpen az államháztartás pénzügyi stabilizálása. A program kettős célja a legkevésbé sem lopakodó államcsőd megakadályozása és a gazdaság fenntartható, tehát egyensúlyőrző növekedési pályára állítása volt. A gyors egymásutánban bevezetett intézkedések e két legfontosabb célt elérték. A stabilizáció egyértelműen sikeresnek bizonyult: a magyar gazdaság elkerülte mind az államcsődöt, mind a gazdaság visszaesését. Stabilizáció recesszió nélkül – így köszöntötte a programot Kornai János és a nemzetközi piaci közvélemény.

Legyen ez az utolsó írás, ami megünnepli a jeles gazdaságpolitikai fordulatot. (A Szabadság és Reform Intézet 2020. március 7-i konferenciáján megemlítjük és megsüvegeljük mindazokat, akik jelentősen hozzájárultak a program sikeréhez.) Talán későbbi korok még megemlékeznek róla, de félő, hogy tartalmának és jelentőségének ismerete végleg elvész a tudatos hazugságok és ferdítések, az uralkodóvá emelkedett észszerűtlen és szakszerűtlen kormányzati viselkedés, nem kevésbé a gyorsan terjedő szakmai és közéleti érdektelenség mocsarában. A huszonegyedik század hazai gazdasági fejlődésére immár az egyik legnagyobb veszély az emlékezetvesztés, a szakelem kimerülése és a fokozódó közömbösség.

A gazdaságpolitika romlása az új évszázadban csaknem egyenes vonalú volt. 2001-ben a Fidesz letért az exportvezérelt, hatékony beruházások által fűtött és pénzügyileg fenntartható, egyensúlyőrző növekedés vonakodva követett útjáról. Az örök guru, Matolcsy meghirdette a fogyasztás által vezérelt, túlköltekezéssel fűtött, így súlyos pénzügyi egyensúlytalanságot eredményező gazdaságpolitikát. Medgyessy úgynevezett jóléti rendszerváltása ezt az ordítóan észszerűtlen és szakszerűtlen, a társadalom szempontjából károsnak minősülő gazdaságpolitikát emelte négyzetre, vagy inkább köbre. Ezt folytatta legalább két évig Gyurcsány Ferenc kormánya is. Új jelenség volt, hogy Medgyessy és Gyurcsány hatalmi helyzetükből magabiztosan kitekintve, kérkedve gúnyolták mindazokat, akik népszerűséget hajhászó rombolásukat már abban az időben bírálni merészelték.

Kozák Márton: Szlovákia, a távoli szomszéd

A kézenfekvő és vitathatatlanul sok igazságot tartalmazó magyarázat, hogy Mečiar egyszerűen rosszkor próbálkozott – a mindent maga alá gyűrni kívánó végrehajtó hatalom eszméje túl korán jött, és idegen volt a korszellemtől. A kilencvenes évek közepe nem kedvezett a joguralom rabigáját lerázni vágyó kelet-közép-európai politikusoknak, az ilyen vágyakat dédelgetőket akkoriban nem kényeztették kohéziós forrásokkal, nem szórakoztatták bölcsek tanácsával, nem mulattatták a hetes cikkely lóbálásával. Sőt. Azokban a kemény időkben a nyugati politikusok egyértelmű jelzésekkel hozták a csatlakozni vágyó választópolgárok tudomására (tombolt a liberális terror!), hogy egy Mečiar képére formált, az uniós/civilizációs normákra fittyet hányó Szlovákia sem az USA-nak, sem Európának nem kell, tehát ha a dolgok így mennek tovább, az országot nem veszik fel sem a NATO-ba, sem az EU-ba.

Vagy-vagy, világos beszéd. És a többség a Nyugatot választotta. Mégse gondoljuk, hogy a két szomszédos és sok vonatkozásban összehasonlítható ország fejlődése csupán a rossz, illetve jó időzítés miatt tért el ilyen élesen egymástól. Mečiar bukása és Orbán mennybemenetele, vagyis Szlovákia felemelkedése és Magyarország hanyatlása sokkal inkább a két ország 1990 utáni közjogi környezetének másságával magyarázható.

Gadó Gábor: Szöveges feladatok

„Olvasd el figyelmesen a szöveget! Értsd meg a feladatot! Gyűjtsd össze és jegyezd le a számításhoz szükséges adatokat! Keress összefüggéseket az adatok között!” Mintegy ötven évvel ezelőtt az általános iskolában szembesültem először az ún. szöveges feladatoknak nevezett logikai csapdahelyzetekkel. Utólag bevallhatom, a legnehezebb az első elvárás teljesítése volt: figyelmes olvasást követően meg kellett értenem a megoldásra váró feladatot. Akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy évtizedekkel később, jogszabályok hivatásos olvasójaként milyen hasznosak lesznek ezek a gyermekkorban szerzett gyötrelmes tapasztalatok.

A napokban például a kormánytöbbség által sürgősséggel elfogadott törvényjavaslatnak már a címe is („A börtönzsúfoltsági kártalanításokkal kapcsolatos visszaélések megszüntetése érdekében szükséges haladéktalan intézkedésekről”) érdekes nyelvi fejtörőnek bizonyult. Tanítónk az 5/á-ban bizonyára azt kérné tőlünk, hogy határozzuk meg, mi értendő a „kártalanításokkal kapcsolatos visszaélések” kifejezésen. Amire a rossz tanuló azt válaszolná, hogy „visszaélésnek” számít, ha a törvényhozó megtiltja egy jogerősen megítélt kártalanítás kifizetését. Az eminens diák ezt hallva fölényesen csóválná a fejét, szerinte a visszaélést mindig az követi el, akit a parlamenti többség kiválaszt, illetve „visszaélőként” megjelöl. A stigma ténye magában hordja magyarázatát.

Váncsa István: Ömlik az igazság megállíthatatlanul

Leveleket szerzett meg a Politico a magyar közmédiában működő cen­zúráról – adta hírül a 444.hu. Két pontatlanság van ebben a mondat­ban, mindkettő épp a lényeget takarja el. A helyzet ugyanis az, hogy

1. Magyarországon nincs közmédia;
2. Magyarországon cenzúra sincs.

Ami az első pontot illeti, a közmédiának, számos egyéb sajátos­sága mellett, volna két abszolút elengedhetetlen jellemzője, úgymint (1) „kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos, felelős hírszolgálta­tás és tájékoztatás”; továbbá (2) „függetlenség az államtól, de a gaz­dasági szférától is, ezzel egy időben pedig a belső autonómia biztosítá­sa a műsorkészítők számára, amely az intézményen belüli független­ség garanciája”.

Föntieket dr. Koltay András A közszolgálati média fo­galma című munkájából idézem, a szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, a Nem­zeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának tagja, akitől termé­szetesen mindenfajta balliberális téveszme idegen. Vagyis ha ő a fenti két sajátosságot a közmédia elengedhetetlen specifikumának, mond­hatni sine qua nonjának tekinti, akkor közmédia nálunk legalább tíz éve nincs, de valójában soha nem is létezett.

Más kérdés, hogy Hunniában a „közmédia” szó az állampárt agit­prop osztályának hablatyoló brigádjait jelöli, ahogy ez a következő, kis­sé rövidített idézetből is kiderül. Nyájas olvasóm ev­vel a szöveggel már bizonyára találkozott, érdemes azonban újra és újra elolvasni. Némi vígságot lop a mindennapjainkba, orcánkon mosolyt fakaszt.

„A magát független hírforrásként hirdető Politico magyar újság­írója egy cikket közölt a mai napon, amelyben a Magyar Távirati Iroda szerkesztőségi elvét firtatja… A cikk megjelenésével egyidőben szinte percre pontosan egyszerre küldte el a közmédia felé a kérdéseit a Poli­ti­co cikkére hivatkozva az Azonnali, az Index, és a 24.hu fake news oldalak. Összehangolt támadásuk célja a hiteles és higgadt tájé­kozta­tás körüli zajkeltés, egy kicsinyes bosszú, mert a közmédia múlt heti anyagában leleplezte a fake news oldalak koronavírus-járvány kö­rüli pánikteremtését. […] A közmédia a BBC szerkesztői és hírszerkesz­tési alapelveit követi.”

Kovács Zoltán: Használati utasítás

Nem vitatva azt, hogy Gyurcsány – már csak a politikában eltöltött évtizedei miatt is, meg saját tehetsége miatt is – az ellenzék komoly alakító embere, olykor képes különlegesen rosszakat lépni.

(Csakhogy ne a levegőbe: mint a reformkormány elnöke, 2008-ban bejelentette, hogy Magyarországon nem lehet még középtávon sem reformokat végrehajtani, aztán maradt kormányfő.) Tiszteletben tartva ezzel ellentétes nyilatkozatait, mégiscsak úgy látszik, belefogott a szocialisták földarabolásába, és az ma még egyáltalán nem biztos, hogy pártjának erősödése többet hoz az ellenzéki erő oldalára, mint amennyit az MSZP gyengülése miatt az összellenzék veszít. Ez nem egészen ugyanazt jelenti, mint amit Gyurcsány a mostani kormány leváltásának mindent felülmúló fontosságáról mond. Az önkormányzati választásokon az ellenzéki pártok végre nem egymást akarták legyőzni, hanem a kormányerőt. De ha ez megváltozik, újabb nagy vereséget lehet majd strigulázni.

Az a gondolat, hogy „akik jönni akarnak, azok jöjjenek”, igaz lehet a pártépítésben – párttagszinten. De azt azért ne akarja senki elhitetni, hogy egy polgármester átlépése mindennapos ügy. Ennél is rosszabb, hogy Gyurcsány Ferenc saját bevallása szerint egyszerre három fővárosi alapszervezetet próbál visszatartani: ez a mondat már megint azt a szörnyűséges pártkamarillázást vetíti előre, amiből ennek az országnak olyan sokszor elege lett már. A pébék meg az egyetemi hálótársak belterjes machinációit nem lenne jó, ha felváltanák az ambiciózus pártelnök reggelizőasztala köré gyűlő pártvezetők zártkörű megbeszélései. Ha ennyire éles a helyzet, nem lett volna már ideje nyílt vagy legalább részlegesen nyitott pártegyeztetésnek? Miért kell folyton azt érezni, hogy állati fontos emberek suttyomban egyeztetnek a külvilág számára titkos kérdésekről?