Először a menekültek, aztán az oktatás, mi lesz a következő?

A legközelebbi témám sokkal intimebb lesz, úgyhogy egyelőre nem szeretném kiadni. Egy érzékeny témáról van szó, ami nem feltétlenül globális kérdéseket ölel át, hanem egy sokkal személyesebb problémát fogok elmesélni.

Saját élmény?

Abszolút, saját tapasztalatról van szó, bár eddig mindegyik videó igazából ezen alapult, de a következő egy olyan téma lesz, amin keresztül azt szeretném bemutatni, hogy

a közélet, a politika és a média hogyan tudja megmérgezni a kapcsolatokat.

Mostanában értek olyan impulzusok, amik azt mutatták, hogy a környezetemben van egy kapu, ami ha lezárul, nem tudsz tovább különböző célokat elérni, ezért akár barátságok is szétmehetnek.

Ezeket a tapasztalatokat az első klip óta szerezted?

Igen. Arról van szó, hogy az emberi kapcsolatokat hogy tudja mérgezni a különböző ideológiák ütközése, és miért kell feltétlenül ellenségnek lennünk, ha mást gondolunk a világról.

Mikorra várható a videó?

Még az utánajárásnál tartok, bár ez most nem igényel annyi időt, mint az elmúlt két videónál, azok előtt körülbelül két hetet készültem. Mivel ez egy sokkal személyesebb hangvételű klip lesz, inkább a saját gátjaim akadályoznak, mert színészként is nagy kérdés, mik azok a sebek, amiket az ember feltép, majd ezek mennyire véreznek és mennyire kell rájuk vigyázni. A szöveget még nem kezdtem el írni, egyelőre a szám dramaturgiáját rágom magamban. A videó hosszán is próbálok változtatni, mert mindkét klipet érte kritika azért, hogy túl hosszúak, öt és fél perc túl sok.

Túl sok?

Az emberek átlagosan két-három percig néznek egy videót, tovább nem. Próbáld meg az oktatás vagy a migráció problémáját belesűríteni ennyi időbe. Most az a tervem, hogy megpróbálok rövidebb videót készíteni, de nem akarok kompromisszumot kötni, ahogy az eddigieknél sem tettem. Ha öt perc lesz, öt perc lesz, ha nyolc, akkor nyolc, nem számít.

A ’90-es évek elején jöttetek át a családoddal Újvidékről Magyarországra. Hogy látod, az ország, amiben most élsz, mennyiben más attól, mint ahová akkor érkeztél?

Gyerekként a szüleim csodálatos környezetet biztosítottak nekem ahhoz képest, amitől, és amibe jöttünk. Elég zűrös időszak volt ez az életünkben, amiből a húgommal semmit nem vettünk észre, egy játék volt az egész, szinte mesevilág.

Amikor kiderült, hogy el kell jönnötök, mit mondtak nektek a szüleitek?

Igazából a konkrétumok később derültek ki, gyerekként nem nyomasztottak minket, egy biztonságos és szép világot teremtettek számunkra. Édesanyám pszichológus, édesapám gyógytornász, tudták, hogyan kell fokozatosan adagolni. Amikor egyre többet kérdeztünk, egyre többet meséltek, gyerekként nem emlékszem semmi rossz élményre.

Nem maradt meg semmilyen sérelem például arról, hogy ott kell hagynod a barátaidat?

Egy rossz emlékem volt, amikor visszamentem egy év múlva, és mindent elfelejtettem szerbül. Egykor szerb oviba jártam, és négyévesen úgy beszéltem szerbül, ahogy a szerb gyerekek. Ehhez képest egy évvel később az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy „jebo te”, ami azt jelenti, „baszd meg”. Emlékszem, egy srác a nagymamám kapualjában beszélt hozzám szerbül, és mivel egy szót sem értettem, egy órán keresztül csak ennek a különböző változataival válaszoltam neki. Így is lezajlott a beszélgetés, de azért ez egy fájó pont volt.

Azóta nem akartál megtanulni szerbül?

De, imádom azt a nyelvet. Ha szerb közegben vagyok, egy csomó minden visszajön, de még nagy adósságom, hogy megtanuljak szerbül.

Mennyire gyakran jársz vissza?

Ünnepekkor megpróbálok, illetve amikor úgy hozza a helyzet, hogy a közelben vagyok, például Szegeden, megpróbálok átmenni. Viszont mivel nagyon sok a munka, nehéz oda elszakadni.

Korábban több helyen beszéltél már arról, hogy az a célod, hogy valamilyen párbeszédet teremts az emberek között. Ez az igény mindig is megvolt benned vagy az utóbbi időben alakult ki?

Mindig. A szüleim úgy neveltek, hogy merjek, sőt, kifejezetten bátran kérdezzek, ha valamit nem értek. Legyünk kíváncsiak arra, amit nem tudunk. Az, hogy a színházban hogy dolgoztam, jól tükrözi, hogy magánemberként hogyan foglalkozom ezekkel a problémákkal.

Ha a színházban valaki nekem megmondta, hogy mit kell csinálnom, és nem adott szabad teret abban, hogyan gondolkozzak egy szerepben, akkor én abban a szerepben szar voltam. Soha nem lesz a saját ügyed az, amibe nem tudod belerakni a saját problémádat.

A szerepeket mindig arra használtam, hogy a saját problémáimról tudjak beszélni a szerep problémáin keresztül. Ha viszont valaki megmondja nekem, hogy ezt hogyan kell csinálni, akkor az nem csapatmunka. Igazából azt a kommunikációt és a kritikus gondolkodást, amire sarkallok, arra próbálom használni, nem kell, hogy közös legyen a véleményünk, csak ütközzön, és így akár csapatként tudjunk együtt dolgozni.

Megvalósult már valami abból, amit szerettél volna elérni?

Egyre több olyan információt kapok, hogy iskolákban használják a videóimat vitaindítónak és hivatkozási alapként.

Az oktatással foglalkozó videód alatt egy kommentelő azt írta, „a videódat az iskolában nézették velünk, remélem, büszke vagy”.

Neki rögtön írtam is, hogy ezt fejtse már ki, mire átküldött egy feladatlapot, amit a tanára állított össze a klippel kapcsolatban. Arról kérdezte a diákokat, tetszett-e nekik a videó, ha igen, akkor miért, melyik mondatok ragadtak meg legjobban, mit változtatnának a jelenlegi oktatási rendszeren. Én le voltam mosva, hogy egy pedagógus veszi a fáradtságot, hogy csináljon egy feladatlapot a videóm kapcsán. Holnap pedig megyek egy általános iskolába egy nyolcadikos osztályhoz, ahol a diákok az osztályfőnökkel és a szülőkkel megszervezték, hogy találkozzanak velem és beszélgessünk ezekről a problémákról.

Egyébként ugyanebben az iskolában, egy ötödikes osztályba most jött vissza külföldről két magyar diák, és „büdös migránsozzák” őket. Óriási felelősség most bármit mondani ott.

Hogy éled meg ezt a felelősséget?

Nagyon fontos, hogy ha valaki érdeklődését felkelti az, amit mondok, akkor a következő lépés az legyen, hogy személyesen is találkozzunk. Nagyon szívesen elmennék különböző iskolákba, akár egy szakemberrel, akár egyedül is, hogy beszéljünk ezekről a problémákról, mik azok, amik őket érdeklik, vagy egyébként mit is jelent például az a szó, hogy migráns. Csírájában kell ezt a fajta butaságot és a gyűlölködést elfojtani, mert mindenhonnan ez folyik, ráadásul úgy tűnik, elég ügyesen, mert rengeteg embert butít, nekem pedig feladatom a hülyeségre rámutatni és más alternatívát kínálni.

A két videó közül melyiknek volt erősebb a visszhangja?

Az első sokkal megosztóbb volt, a baráti körömben is voltak, akik nem értettek egyet velem. A Tanulni akarunk! klipjével kapcsolatban nagyon-nagyon pozitívak a visszajelzések, nagyon izgalmas, hogy a probléma felvetése mennyire generálja az egyetértést, hogy változtatni kell. A második videó már több mint 400 ezer megtekintésnél tart YouTube-on, a Diákparlament Facebook-oldalán beágyazott videó pedig egymillió feletti nézettségnél jár. Ez azt mutatja, hogy nagyon komoly igény van rá. Én azért szerettem volna a zenén keresztül megfogni a problémákat, mert hiszek abban, hogy ha egy popsláger, ami nem feltétlenül ölel fel ennyire komplex dolgokat, képes világsikert elérni, akkor egy komolyabb kérdéseket feszegető zeneszám is képes hasonló nézettséget generálni.

Arra nem gondoltál, hogy színészként ezeket a problémákat egy darabban dolgozd fel?

Azért hagytam ott a színházat, mert szerintem ezek a problémák már kinőtték azt a közeget. Az viszont egy érdekes gondolat, hogy mi van, ha visszafordulok a színházhoz, és beleplántálom ugyanezt. Ez egy opció, lehet, hogy ezt meg kell csinálni. Viszont ez el fog érni, ha egy jó hely fogadja be, háromszáz embert, jó esetben játsszák egy évben harmincszor, az akkor már kilencezer fő, egy videó pedig ennél nagyságrendekkel nagyobb tömeget képes megmozgatni.

Mindkét klipedhez készült angol felirat. Eredetileg is így tervezted vagy igény volt rá?

Akartam angol feliratot, de aki az egészet beindította az agyamban, az a húgom, aki kinn élt Amerikában, és mondta, hogy ő nagyon szívesen megcsinálná a videókhoz az angol feliratot, egyszerűen azért, mert a kinti barátainak meg akarja mutatni őket, de így egy szót se értenének belőle.

Sok visszajelzést kaptál külföldiektől?

Nemrég találkoztam egy független prágai csatorna stábjával, ami három embert keresett fel Magyarországról, és én voltam az egyik. Mondták, hogy megnézték a videót, és mennyire jó az angol felirat. Az egyik prágai férfi mesélte, hogy ő onnan tudott a klipről, hogy egy washingtoni barátja átküldte neki, hogy látta-e már. Nekem egyelőre elég gyatra az angolom, de nagyon szívesen fejleszteném fel annyira, hogy ezeket a videókat akár angolul is megcsináljam. Gimiben írtam is egyébként angol rapeket, akkor sokkal jobban ment az angol, mint most.

Gondolkodtál azon valaha egyébként, hogy külföldön élj?

Ha Amerikában kell élnem ahhoz, hogy eljátsszak egy szerepet, az szuper. Soha nem költöznék oda. Annyira szeretem Magyarországot, hogy semmiért nem mennék el innen.

Hosszú távon nem tudod elképzelni máshol az életed?

Nem, de maximálisan megértem azokat az embereket, akik megijednek, és azt mondják, hogy kezdjünk el külföldön körülnézni. Csodálatos alkotó emberek vesznek körbe, és óriási veszteség lenne ennek az országnak, ha elmennének.

Sosem jó, ha csak olyan emberek maradnak egy közegben, akik egyetértenek, mert így elmúlik a kritikus gondolkodás, és a beszélgetések rövidek lesznek.

Szerintem elképesztően fontos minden embernek, hogy néha elbizonytalanodjon, én is állandóan ezt teszem, de mindig visz előre, hogy ezt meg kell csinálni. A videók kapcsán is számtalan kritika ér.

Mennyire hallgatsz ezekre?

Igazából elég ügyesen szűr az agyam, ami hasznos, azokat felhasználom. A húgom és a feleségem mindkét rapnél kritizálták a szöveget, mindig iszonyúan megsértődtem, de tudtam, hogy igazuk van, és változtatnom kell pár helyen. Volt bennem egy iszonyatosan nagy dac, hogy márpedig ez úgy jó, ahogy van, aztán három órával később már írtam is át.

A Tanulni akarunk! klipjében szereplő diákokról mit lehet tudni?

Közzétettem egy felhívást Facebookon, és azt hittem, hogy ha azt mondom, hogy a noÁr forgat egy klipet az oktatásról, akkor egy kezelhetetlen embermennyiséget fogok bevonzani. Ötven embert sikerült. Egy pillanatra volt egy iszonyú rossz érzésem, hogy akkor ez most tényleg csak ennyi embert érdekel? A mai napig nem tudom, hogy mi volt annak az oka, hogy csak ennyien jöttek el.

Féltek?

Kint voltam az egyik tüntetésen nemrég, ahol egy lány felismert, mondta, hogy egy barátnője nem mert kijönni, mert az igazgatója azt mondta, hogy ha kimegy, fegyelmit kap. Hogy beszélhetünk szabad véleménynyilvánításról, ha egy iskola meg tudja tiltani neked, hogy bármilyen szinten képviseld a saját véleményedet?

Az első klipem után azt mondtam, hogy nem szeretném elmondani, kikkel csináltam, mert féltem őket, de remélem, hogy eljutunk majd oda, hogy mindenki arccal és névvel vállalja mindezt. A második klipnél már ki van írva a teljes stáb. Ez akkora vagányság, hogy azt éreztem, hogy óriási előrelépés történt. Azt nem értem sok helyzetben, hogy mi az, amitől félünk. Attól, hogy megfogalmazódik egy kritika? Maga a félelem indítóoka sokszor pontosan a tudás, attól pedig nem kell félni.

Számodra mi volt a legijesztőbb jelenség az utóbbi időben?

Elengedhetetlen, hogy beszéljünk arról, hogy létrejött egy lista. Embereket listáznak, nem lehet tudni pontosan, hogy miért, ez pedig fasiszta időket idéz, amitől nekem összeugrik a gyomrom. Nagyon megijedek, hogy egy ilyen országban kell-e élnem, a válaszom pedig erre az, hogy nem.

Ezen szeretnék változtatni, és nem úgy, hogy nem ebben az országban fogok élni, hanem úgy, hogy itt élek, és ez ne fordulhasson elő. Gondolkodó, alkotó, lenyűgöző emberek szerepelnek ezen a listán, akik azért tesznek, hogy az emberek kritikusabban és komplexebben lássák a világot. Ezt nem szabad hagyni.

A videókon kívül milyen eszközök vannak a kezedben, hogy tegyél ez ellen?

Elmenni iskolába, beszélni a diákokkal, vagy bármilyen politikától mentes és független fórum, akár egy kerekasztal-beszélgetés, ahol közéleti témák merülnek fel. Minden csatornán kíváncsinak kell lenni. Engem most például azzal támadnak, hogy Soros-bérenc vagy baloldali vagyok, viszont egyelőre semmilyen jobboldali médiumtól nem kerestek még meg, pedig nagyon szívesen beszélgetnék arról, hogy mi a véleményük, hiszen így tudnánk ütköztetni az érveinket. Pártpolitikától független eseményekre, közösségi élményre van szükség. Én csak egy indikátor vagyok, hallgassák meg a számot, és ha elindít bennük valamit, akkor nézzenek utána.

Vannak, akik rögtön megbélyegeznek, és különböző jelzőket aggatnak rád, velük hogy tudsz párbeszédet kialakítani?

Ha az utcán valaki odakiabálna nekem, hogy engem ki pénzel, akkor megkérdezném, hogy ezt hogy képzeli el, hogy van egy bankszámlaszám, ahova nekem valaki elküldi a pénzt, amit aztán visszaforgatok ebbe a klipbe? Ekkor jönne valami hebegés-habogás, vagy elmondaná a saját álláspontját, ami után elmondanám az igazságot, hogy a saját magam által megkeresett pénzt fektetem bele ezekbe a klipekbe. Ebből indulhatna valami párbeszéd, szerintem ugyanúgy kell velük is kommunikálni, mintha egy barátommal beszélgetnék. Türelmesebbnek kell lenni és nagyon-nagyon kíváncsinak.

Szoktál válaszolni az ilyen támadó hozzászólásokra?

Nem, ezekre nem reagálok.

Miért nem?

Azért, mert van egy szóhasználati struktúra, amivel nagyon nehezen tudsz bármit kezdeni: van egy fal, amit nem tudsz átütni. Ezt számítógépen keresztül nem tudom megváltoztatni. Hiába pötyögöm be ezeket a dolgokat, ez arc nélkül nem fog működni. Ha tudok találkozni velük, akkor szerintem képes vagyok gondolatok megváltoztatására, de az interneten, ahol bármit le lehet írni, belemenni ezekbe a vitákba, szerintem hiba.

Sosem akartad bebizonyítani, hogy igazad van?

Ezt a falat írásban nem lehet átütni. Kétszer megpróbáltam, és azzal szembesültem, hogy hiába hozok fel újabb és újabb érveket, ugyanoda csatlakozunk vissza. Hiába mondom el más aspektusokból, hogy ez miért van máshogy, mindig ugyanaz a mondat hangzik el, csak egyre dühösebben és vulgárisabban. Ezt személyesen sokkal nehezebb megcsinálni. Lehet, hogy nem vagyok elég ügyes, olvastam vitákat, és azt láttam, hogy nincs konszenzus, hanem egyre elharapózóbb ellentétek. Mióta elkezdtem csinálni a videókat, hatszor annyi időt töltök a telefonomon, ami arról szól, hogy beszélgetek az emberekkel, olvasom, hogy mit gondolnak, és megpróbálok reflektálni. És még így is úgy érzem, hogy nem lehet mindenkinek válaszolni.

Akkor hogy lehetne ezt valahogy társadalmi szintre emelni?

Nem tudom, szerinted hogy lehetne?

Tarthatnál például közönségtalálkozókat.

Számíthatok arra esetleg, hogy hátha veszi a fáradságot, és eljön. Ez izgalmasnak tűnik. Maga a noÁr-projekt egyébként még iszonyúan gyerekcipőben jár, szerintem még nem tartok ott, hogy közönségtalálkozókat tartsak, de az oldalamon majd megírom, és kiderülhet, hogy ennek az egésznek van-e létjogosultsága. Minden fiatalnak, aki ír, válaszolni szoktam, hogyha akar találkozni, akár egy osztályfőnöki óra keretein belül, beszéljék meg, és hozzuk össze. Hívtak már azzal kapcsolatban is, hogy egy tüntetésen használhatják-e az egyik számomat.

Kint voltál a legutóbbi tüntetésen?

Igen, meghallottam azokat az állításokat, volt, amivel egyetértettem, és olyan is, amivel nem.

Mivel nem értettél egyet?

Ez már nem a noÁr-formáció, hanem Molnár Áron privát véleménye. Hívtak felszólalónak is, de nemet mondtam. Nem szeretnénk, hogy ilyenek miatt kategorizáljanak minket, ilyen téren függetlenek vagyunk. Ez legyen egy autonóm alkotócsapat, ahová ugyanúgy jöhet jobboldalról egy operatőr és baloldalról egy díszlettervező. A szándék csak az, hogy gondolkodtassunk és kommunikáljunk, ez pedig párttól független.