Lélektanilag milyen racionális alapja van a lopásnak?
Nagyjából három. Elsőként azt nézzük, hogy a lopással mekkora nyereséget érhetünk el. A második, hogy mekkora a lebukás kockázata. A harmadik, hogy ha lebukok, milyen súlyos lehet a büntetés. Ha az elemzés vége az, hogy érdemes megcsinálni, akkor megcsináljuk. A probléma az, hogy az ember nem így működik.
Hanem?
A racionális elgondolás szerint ha az emberek úgy csalhatnak nagyobbat, hogy a lebukás kockázata nulla, akkor a lehető legnagyobb összeget lopnák el. Kísérletek bebizonyították, hogy nem ez történik. A többség a lehetséges összeg 20 százalékánál megállt, átlagosan csak ennyit loptak el.
Miért nem lopunk többet, ha megtehetnénk?
Azért, mert ezt még ki tudjuk magyarázni maguknak az énképünk, az önbecsülésünk nagyobb sérülése nélkül. Lélektanilag a csalás lehetősége egy dilemmahelyzetet teremt. Egyrészt ott a kísértés a könnyű anyagi előnyre, ugyanakkor az emberek többsége tisztességesnek gondolja magát. Ezt a dilemmát úgy oldjuk fel, hogy lopunk, de csak egy kicsit. Ez azért is fontos, mert közgazdasági kutatások szerint a mindennapi, kis lopásaink jelentik az igazán nagy kárt nemzetgazdasági szempontból, szemben a látványos, nagy korrupciós ügyekkel.
Erre még visszatérünk. De kik azok, akik ellen tudnak állni az ilyesfajta kísértésnek?
A szentek. Reálisan nézve szerintem nincs olyan ember, aki általában ellen tudna állni a kísértésnek. Ez egy univerzális dolog. A különbség abban áll, hogy milyen szabályt milyen mértékben szegünk meg. A határokban vannak különbségek az egyének és a társadalmak között is.
Az önigazolásban mennyire számít az elkövetési érték? Kis lopás, kis magyarázat, nagy lopás nagy magyarázat?
Bár az önfelmentés lélektana ugyanaz, kétségtelenül más típusú magyarázatokat vetünk be. De az elkövetési érték nagyon is számít.
Vajon a NER-lovagok is ugyanúgy mentik fel magukat, mint a zsebtolvajok?
Szerintem nem. Úgy gondolom, a NER-lovagok egyáltalán nem tartják szabályszegésnek a lopásukat. Sőt. Abban hisznek, hogy a nemzeti középosztály felemelkedését, a közjót szolgálják. Ez egy politikai ideológia, amit az egyszerű zsebtolvaj biztosan nem mond magának. Gyönyörű példája ennek a lelki önfelmentési mechanizmusnak Lánczi András megnyilatkozása, aki szerint, amit korrupciónak tartanak, az valójában a kormány politikája. Persze ettől még ez ugyanolyan lopás marad, nem pedig hazafias cselekedet.
A nemzeti középosztály felemelése csak szómágia?
Ebben az értelemben igen. A politikai ideológia a nyelvben is lecsapódik, mintegy megerőszakolja azt. Az angol nyelvben például nincs különbség a csalás és a korrupció között, minden jogtalan előnyszerzésre a csalás szót használják. Ugyanakkor a magyar sajtóban mostanában divatossá vált korrupció szó mintha egy kicsit el is távolítana a lényegtől. Egyrészt azt sugallja, hogy ez más típusú lopás, mint a mindennapi, kis lopásaink, ugyanakkor mintha el is tolná a messzeségbe a felelősséget. Az ellopott milliárdok amúgy is beláthatatlanok az embereknek. Hasonló a helyzet a korrupció szóval is. Nincsenek látható sértettek, a névtelen adófizető olyan, mintha nem is létezne.
Érzékel-e valamilyen változást a korrupció elfogadásában vagy elutasítottságában Magyarországon?
Nem érzékelek változást. A magyar társadalom történelmileg arra szocializálódott, hogy egy szűk politikai kisebbség rendelkezik a nemzeti vagyon felett. Így volt ez a Horthy- és a Kádár-rendszerben is. Nem szép, nem szeretjük, de a világ, és különösen benne mi magyarok már csak ilyenek vagyunk. Nagyjából ez a hozzáállásunk a közjavak eltulajdonításához. Sajnos, az Orbán-kormány rájátszik, felerősíti ezt a sajnálatosan elfogadott társadalmi gyakorlatot.
Hogyan?
Szerintem a miniszterelnök tudatosan azt sugallja, hogy ő és a családtagjai a törvények felett állnak. Beleértve a politikai családját, a Fideszt is. A Kádár-rendszer vidéki párttitkára ugyanúgy rendelkezett a közvagyonnal, ahogy most Mészáros Lőrinc oligarchaként. Ennek igenis példaértéke van.
Lélektanilag milyen rombolást végez ez a példa az emberek fejében?
Ha úgy érzékelem, hogy nincs beleszólásom a közügyekbe, akkor életbe lép egy természetes önvédelmi reflex, hogy annál inkább kijátsszam, megkerüljem a törvényeket, a családom boldogulása érdekében. A hatalomnak kiszolgáltatott állapot magától gerjeszti azt az attitűdöt, hogy „oldjuk meg okosba” a dolgokat, és csaljunk, hogy túléljünk. Ahogy mondani szokás, a normaszegés válik mintává.
Hosszú távon a politikai elit ilyen magatartása mennyire racionális? Nem üthet ez vissza?
Dehogynem, a Kádár-rendszer is megbukott. Gazdaságilag nem tartható fenn egy olyan rendszer, amely kiöli a morált, a szabálykövetést, a tisztességes versenyt. Ugyanakkor elég hosszú ideig tarthat ahhoz, hogy megnyomorítson egy generációt. Vagy legalábbis az erre érzékeny részét.
