Sünzsírcsepp. Nem, ez nem egy kínai sztárséf neve. A sünzsírcsepp Szabó Csaba szentesi biokertész és organista képzőművész egyik alkotása alatt a padlón képződő matéria.

Mindent megmagyarázunk.

Sünzsírcsepp úgy képződik, hogy az ember gázolt, élettelen sündisznót talál az országúton, magához veszi, preparálja, műalkotásba helyezi, majd aranykeretezve a falra akasztja, aztán pár hónap múlva jól meglepődik, látván, hogy a szobameleg és a gravitáció csöppnyi sünzsírt préselt ki a tetemből.

Szabó Csaba műtermében pontosan ez történt, s a kövezeten máig felfedezhető a sünzsírcseppnyom.

Csaba mióta eszét tudja, művészkedik, gyerekként az amatőr festő, amúgy a helyi kórház gazdasági ügyeit igazgató nagyapja vásznaiba mázolt bele, utóbb a tárgyak felé fordult.

Első alkotásai hernyóbőrből készültek szigorú munkamenet szerint:

első a hernyóhasfelvágás és a hernyóbelsőség-eltávolítás, majd a hernyóbőrvasalás jön, végül a hernyóbőr kasírozása farostra, esetleg gipszfejre, hogy száradás után maszk legyen belőle.

A hernyók után gázolt békák felé fordult a művész; esős reggeleken tíz kiló kétéltűhullát is összeszedett Szentes közútjain; esetükben is a belezés az első, aztán a pózba állított békakorpuszok hungarocellre rögzítése történik gombostű segítségével, pár nap száradás után előbb faragasztóból és gipszből kevert konzerváló réteg, majd festék kerül a testekre, a finis pedig a képalkotás az átlényegült békák köré.

Megmosolyogják? Ha szabad egy műelemző gyorstalpalót: a hernyóbőr egész egyszerűen szép, s bármi készül belőle, szép lesz, tán még gondolatot is ébreszt; a béka pedig, ha keretben, falon van, természetesen nem békát jelent, hanem embert;

jó, igazából bármi, ha keretben, falon van, embert jelent.

Ráadásul a béka, mint Csabától tudjuk, ősi keresztény szimbólum, sokáig a tavasszal a föld alól előbújó állat volt a feltámadás jelképe, csak valamelyik pápa betiltotta, s a katkommunikációban beemelte helyére a kétségtelenül szerethetőbb, simogathatóbb, marketingelhetőbb báránykát.

Hogy milyen alkotás készíthető néhai békákból? Itt van rögtön ez a fűtéscsövek dupladerékszögébe vackolódó mű; akinek fenntartása van a béka-arttal, nézegesse kicsit, agyaljon rajta.

A mű befogadása és értelmezése után nyilván az a következő kérdés, hogy mik ezek az otromba fűtéscsövek.

Csaba műtermében vagyunk, egy szentesi kazánházban. Egykor szenet égettek itt, abból nyerte az utca a meleget, ám a hatvanas évek végén a város alatti termálvízre kötötték a rendszert. Azóta gólya lakja a füst nélkül maradt kéménycsúcsot,

lent meg fölszabadultak a szenes és a salakos helyiségek, szóval az isten is műteremnek teremtette,

illetve alakította át az épületet – Csaba huszonéve költözött be ide alkotni.

A hernyók és a békák mellett használ mindent, mit szépnek talál úton, útszélen: görcsös faágat, sünt és siklóbőrt, teknőspáncélt, elhullott madár lábát, szárnyát, fejét, csőrét, sőt van itt még lavórnyi kiszáradt marhatrágyába applikált falitükör is.

Kazánházi szellemben készül alkotás fémből, szegből, csapágygolyóból, rugóból. Még árnyékból is: nevezetes pillanatokban, például június huszonegyedikén, mikor a leghosszabb a nappal, Csaba körbefesti a kazánkémény sziluettjét az utcán, hadd agyaljanak a járókelők a mindenféle színes vonalakon.

Egy sarokkal odébb a csatornafedél ihlette meg a művészt: Krisztus korpuszát képzelte a fém alá, így nemesült glóriává a pirosra fújt öntöttvas.

Organista. Így kategorizálja magát Csaba. Organista, egyrészt, mert zömmel természetes anyagból alkot.

És a szakmájában, a konyhakertészetben is organista, vagyis bioföldműves. Merthogy amúgy zöldségtermesztésből él, városszéli telkén fóliázik

negyvennégyféle paradicsomot termeszt a napsárgától a koromfeketéig,

huszonféle paprikát a kápiától az olyan chiliig, hogy a gumikesztyűn is átüt az ereje, valamint dinnyét, mindenféle sárgát és görögöt, padlizsánt, lilát és aranyszínűt, cukkinit, káposztát.

Helóta biokert, ez a birtok neve.

Csaba helóta, annak tartja magát, vagyis rabszolgánál több, polgárnál kevesebb földműves ő.

Véresen komolyan veszi a bióságot. Hatvan méter mély, fúrt kútból locsol, nem csöpögtet, rovarirtót, gombaölőt nem használ, legföljebb kénport szór, műtrágyáról szó nem lehet, tavasszal maga talicskázik négyszáz mázsa trágyát a fólia alá.

„Az se mindegy, honnan a szar. A nagyüzemekben klórozzák az istállót, jut a trágyába is, épp úgy, mint a hormonból, amit a tehénnek adnak, hogy napi száz litert fejhessenek tőle. Szóval itt a trágyának is utána kell járni, megvenni a parasztoktól, felvillázni, ideszállítani, levillázni, behordani, beásni. Kicsit macerásabb, mint bezsákolni a tartályba a pétisót, de megéri.”

Alapelv, hogy hagyni kell dolgozni a természetet.

„Még a locsolást is visszafogom, mert minden külső beavatkozás hígítja a minőséget. Minél többet szenved a növény, annál jobb, töményebb, zamatosabb lesz a gyümölcse, tisztára, mint az embernél: aki küzd, hamarabb és nemesebbé érik, akinek a segge alá tolnak mindent, elpuhul.”

Szentes paprikatermelő vidék,

akár kedvelhetnék is a csodabogár Csabát és az ő vegetációskanzenjét

a zöldséget iparilag előállító vállalkozók, de persze nem kedvelik.

Pláne, hogy Csaba három éve egy helyi konferencián, a megyeházán, a magyar paprika napján négyszáz ünneplő paprikász előtt kifejtette, micsoda gazemberségnek tartja az ipari tömegtermelést Szentesen.

„Azzal álltam ki, hogy a mai szentesi paprikának semmi köze Szenteshez, hiszen a paprikafajták sem biztos, hogy magyarok, aztán nem a szentesi termőföldbe, hanem üvegházakban leterített holland kőzetgyapotba ültetik, és ukrán, izraeli, norvég műtrágyával táplálják.

Még a néni se mindig szentesi, aki leszedi.

Egyetlen paradicsompalánta akár tizenöt méter hosszúra is megnő, négyzetméterenként terem hatvan kiló paradicsom, pontosabban beltartalom nélküli ipari termék. Ezek a növények olyanok, mint a gépre kötött ember. Konkrétan hypószag van bent a fertőtlenítések miatt, rovar be nem repül, ezért a virágokat Belgiumból importált poszméhekkel poroztatják be, akik elvégzik a melót, aztán elpusztulnak, és jöhet a következő doboznyi rabszolga. Ez hungaricum? Inkább steril űrközpont.”

Meséli Csaba, a megyeházán az első mondatok után megindult felé a főszervező, hogy kiragadja kezéből a mikrofont, „hátráltam, követett, tiszta Monty Python, az utolsó mondatom az volt a fal melletti függönyben, hogy

Ázsiában a tibetiek meg Afrikában a maszájok annyira tisztelik az anyaföldet, hogy nem temetik bele a halottaikat, hát a szentesiek meg még jobban tisztelik az anyaföldet, mert a növényeiket sem ültetik bele.

Ahogy Goethe írta a Faustban, Szűk a mindenség a természetesnek, a művi dolgok zárt teret keresnek. Pont, mint a nem szentesi paprika.”

Szereti, olvassa a mitológiát, Gaia fiát, Antaioszt emlegeti, aki szinte legyőzhetetlennek bizonyult, hiszen ahányszor földre került, onnan mindig új erőre kapott, és csak Heraklész kerekedett fölé, méghozzá úgy, hogy fölnyalábolta, s megfojtotta. Csaba szerint „a modern kertészet olyan, mint a levegőbe emelt Antaiosz: elszakad a földtől, az élettől, halálra ítélve a saját kultúráját és jövőjét. Én pedig olyan vagyok, mint a két lábbal a földön álló Antaiosz, a földemből merítek erőt munkához, alkotáshoz”.

Van egy alaptétele, így hangzik: „Én ápolom a kertemet, s ő ápol engem. Figyelünk egymásra, olyan ez, mint egy jó házasság. Tudom, a növény érzi, meghálálja a figyelmet, a szeretetet. Ahogy Hölderlin írta: kertekben, ahol a természet szelíd engedelemben él az emberek által ápolva meg és ápoltatva.”

Kell is a biokerthez az ideológia, másképp megemészthetetlen, hogy a műtrágyás termésátlag ötödét veszi ki Csaba a földből, sokszoros munkával.

A szezon decemberben, az első vetésekkel kezdődik a kertészetben, tavaszig laza az élet, aztán viszont reggeltől estig munka, gazolni, kötözni, a talajt kiszáradás ellen szalmával fedni, lesni, mikor támad a gombás fertőzés, olyankor lecsípni, tűzre vetni a beteg leveleket. Aztán ott a tetű, ami ellen a kézi munka kevés,

a fólia két végébe ültetett bazsalikom is csupán enyhíti a vészt.

Még szerencse, hogy ahol vegyszer nem gyilkolja a rovart, ott a tetű odacsalja a tetűevőket is. A darazsak az állandó őrség, tetűfalók, az egyik fóliában kétökölnyi darázsfészek tapad a rudakra, Csabának esze ágában nincs leverni onnan, még itatót is kitett nekik, „ha nem bántom őket, ők sem bántanak engem, matathatok alattuk, egész egyszerűen érzik, nincs okuk tartani tőlem, együttműködünk”. A tetű másik ellensége a katicabogár, van belőle, a harmadik pedig az agilis személyiséget sugalló nevű tarka lepényfazsizsik. Utóbbi faj a közelmúltban lelt otthonra a Szabó-birtokon, s lett hamar a legfőbb biológiai fegyver, olyannyira, hogy a gazda a zsizsikes felfedezéséről a Szent István Egyetem Rovartani Tanszékével levelezik.

Ha minden stimmel, már júliustól érik a termés, azt le kell szedni, ládázni, eladni, feldolgozni lecsónak, paprikakrémnek, paradicsomitalnak, meg olyan extráknak, mint a kajszilekváros paprikakrém, aztán arra is vevőt találni. A szezonfinis novemberrel jő és a fólia kipucolásával.

Nyaralás nincs, strandolás legföljebb lent a Tiszánál, az se rossz.

Ősz végén, télen hegyet mászni jár Csaba, kérdezzük, mi volt élete legmagasabb csúcsa, azt mondja,

„fogalmam sincs, nem fölfelé kell menni, hanem befelé”.

A Retyezát a szíve csücske, idén ott tölti majd a karácsonyt, „olyankor ott sehol senki, minden fehér, a hó elnyeli a hangot, se szín, se zaj, iszonyú csönd, fáj belé a füled, megérzed, milyen kicsi, milyen semmi vagy”.

A másik Csaba-velnesz egy barlang a Bükkben, gyakran alszik kint egyet, kettőt, nappal kifekszik a fák alá felhőnézni, este meg levackol a föld alatti csöndbe. „Persze nem mindig csönd az a csönd, a félelmeidet nem tudod lerakni a bejáratnál. A múltkor tompa puffanásokra riadtam, mit tudsz csinálni?, állig húzod a hálózsákot, sasolsz bele a vaksötétbe, vadul gondolkodsz, mi az isten nyila lehet ez, és

leizzadsz, mire rájössz, hogy vaddisznók túrnak fölötted jó pár méterrel,

és a legördülő kövek hangját erősíti föl a hegy gyomra. Visszaalszol, pár óra múlva puha neszek ölelnek körül, vadászni induló denevérek. A legfélelmetesebb, amikor mínusz tizenöt-húsz foknál hasadnak az öreg bükkök, dirr, dirr, dirr, belereszket az erdő minden fahalálba.”

Forrásvíz teát főzni, és száraz fa, hogy legyen min megfőzni azt a teát – e kettőt veszi el Csaba az erdőtől, a többit viszi maga.

De mehet akár üres kézzel is, mára szerény kis raktárt rendezett be a barlangnál, elásott ott fűrészt, csészét, kannát, halkonzervet, csokoládét, még egy üveg tokaji száraz szamorodni is várja, hogy legyen mit ünnepelni vele.

„Ha erdőn alszol, egyetlen tudományra van szükséged, ez pedig a tűzrakás – így Csaba. – Újságcikkből tanultam, Bächer Ivántól, a Parázslóból. Tudjátok, mi az a főfa? Nem? Hát olvassátok el.”

Alkudozásnak helye nincs, olvasni kell, Szabó gazda nem az a megalkuvó típus.

„Van egy visszatérő álmom. Megyek a ködben, nem tudom, merre, nyílvesszők surrogása, egész közel húznak el mellettem, egy idő után hallom, ahogy valamibe belecsapódnak és szilánkokra törnek azok a nyílvesszők, odaérek, egy szikla, rajta hasadék, és rájövök, hogy ez az én bükki barlangom, és az is világossá válik, hogy amíg nyílegyenesen haladok, amíg nem térek le az utamról, nem eshet bajom.”