Lesz csabai kolbász az Everesten?
Harminc kiló füstölt árut vettünk Békéscsabáról. Visszük az alaptáborba, de jut belőle a hegyre is. Az edzés levezetéseként most azt fogom vákuumfóliázni.
Mindig ennyi hazait cipel az expedíciókra?
Ilyen még nem volt, ez egészen példátlan mennyiség. A 7200 méteren található 3-as táborig biztos, hogy eszünk belőle, nagyobb magasságban azonban az emésztés egyre nehezebb, és nem kívánja a szervezet. Onnantól már energiaszelet és energiazselé lesz a menü. Meg olajos magvak, mert magas a kalóriatartalmuk, és csak beszórjuk a zsebünkbe.
Az éhséget csillapítani tudja egy falás csabai, az oxigénhiány viszont gyötrelmes lesz. Erre hogyan lehet felkészülni?
Tavaly ősszel kezdtük az edzéseket. A maximumra kell tolnunk a keringési rendszerünket, a tüdőkapacitásunkat. Az egyénileg eltérő, hogy ki hogyan alkalmazkodik a nagy magassághoz. Lehet szuperfitt valaki, akkor sem biztos, hogy jól bírja a nyolcezer méter feletti halálzónát. Az oxigénhiány nagyon fejbe tudja kólintani a mászót.
2014-ben 8051 méteren állt, a Broad Peak csúcsán. Kólintott?
Szerencsés alkat vagyok, jól tudok akklimatizálódni, de magashegyi tüneteket én is produkáltam már: fejfájás, hányinger, étvágytalanság. Ez mind normális nagy magasságban. Az eszméletemet viszont nem veszítettem el, és semmi ehhez hasonló nem történt velem. Ettől függetlenül az Everesten fifti-fifti az esély rá.
Még a hatvanas években is azt állította az orvostudomány, hogy lehetetlenség oxigénpalack nélkül megmászni a Mount Everestet. Halál vagy súlyos agykárosodás a vége. Aztán ’78-ban Reinhold Messner és Peter Habeler megcsinálta a lehetetlent.
Az oxigénpalack nélküli mászás még ma is kuriózumnak számít. A sikeres Everest-mászások kevesebb, mint 3 százaléka történt palack nélkül. Nem véletlenül, mert mindenhez oxigén kell. Mindenhez. Ha nyolcezer méter fölött semmit nem csinálunk, akkor is súlyt veszítünk, az expedíció nagyjából két hónapja alatt átlagosan 10-15 kilót az izomzatunkból. Ha valaki palackozott oxigén használata nélkül mászik, sokkal nagyobb például a fagyásveszély is.
Viszont nem kell cipelni a palackot, és nem kell aggódni, hogy kifogy belőle az oxigén.
Bizonyos szempontból nagyobb biztonságban leszünk palack nélkül. Sokkal jobban tudunk majd figyelni a saját testünk reakcióira, és egymásra is. Mielőtt nagy baj történne, lennének árulkodó jelek, amik arra ösztönöznek minket, hogy lejjebb ereszkedjünk. Ellenben ha valaki palackkal mászik, és elfogy az oxigénje, vagy gond támad a palackkal, akkor csak néhány órája van lejönni úgy, hogy nem is akklimatizálódott előtte. Nagy esély van rá, hogy elveszíti az eszméletét, ödémát kap és néhány órán belül meghal.
Két operatőr képzettségű serpa kíséri majd a párost a hegyen, palackkal. Ők nem a cipekedésben segítenek, hanem filmeznek és fotóznak. Nem lesz nagy a kísértés, hogy szippantsanak néhányat az oxigénjükből?
Már egyeztettünk velük erről. Oxigénes kuncsaftokhoz vannak szokva, ezért előre szóltunk, hogy ne ijedjenek meg attól, milyen állapotban leszünk, és
Semmi esetre sem?
Ha az életünk múlik rajta, és mentési helyzetről van szó, akkor biztonsági tényező, hogy lesz náluk oxigénpalack.
Van még szabály, amit az expedíció előtt meghoztak?
Este 6-kor indul a csúcsmászás a 4-es táborból, és másnap délig meg kell érkeznünk a csúcsra. Bárhol is leszünk délben, vissza kell fordulnunk.
És ha csak száz méter van a csúcsig?
A száz az sok.
Ötven?
Ha délben a Hillary-lépcső fölött leszünk 8800 környékén, akkor azért vakargatjuk majd a fejünket, hogy mi legyen.
1-1-es szavazataránynál ki dönt?
El fogjuk tudni dönteni. Tavaly a K2-n nagyon nyomasztó körülmények voltak, mégis sikerült Dáviddal jó döntést hozni. Mindig őszinték vagyunk egymással, hallgatunk a megérzéseinkre, és akkor is elmondjuk a véleményünket, ha tudjuk, hogy a másik másképp gondolja.
Erőss Zsolték óta nem volt ekkora felhajtás egy expedíció körül. Ez a nyomás befolyásolhatja az ítélőképességüket?
Nem mások miatt mászunk. Nem azért vágunk bele, mert bárkinek is meg akarunk felelni, hanem a saját magunk gyönyörűségéért szeretnénk a hegyekbe menni. Ha ezt saját zsebből meg tudnánk valósítani, akkor úgy mennék el az Everestre, hogy senki sem tudna róla. Jobban éreznénk magunkat, ha csendben, nyugodtan indulnánk el.
A hegymászóban dübörög a csúcsláz. Minden áron fel akar jutni, és nem ismeri fel, hogy életveszélyben van.
Tavaly másodjára próbálkoztam a K2-n. Nagyon szerettem volna felérni, de egyértelmű volt, hogy a rengeteg havazás után az útvonal veszélyessé vált. Ezt még a csúcslázban égve is képes voltam belátni Dáviddal. Ezek az ösztönök nagyban hozzájárulnak a csapatunk működéséhez és a túlélési esélyeinkhez, hosszú távon is.
Pedig Messner pont azt írta, hogy az utolsó métereken az elméje már halott volt, csak a lelke vitte fel. Ez embertelen szenvedés. Nem normálisak, hogy erre vállalkoznak.
Ezzel nem is próbálok vitába szállni. Kell egy adag őrültség ahhoz, hogy mi ezt vágyjuk és szeressük csinálni. Az expedíciós hegymászás részben szenvedésről is szól. A legkeményebb mászókat is fel tudja őrölni az, ami ilyen magasságban fogadja őket. Lényegében összeomlik a testünk. Ijesztő látni, ahogy meglett és erős férfiak lelkileg összezuhannak odafent. A legjobb formánkban indulunk el, és várhatóan a legrosszabban térünk majd haza.
Azt mondják, a szenvedés kell a fejlődéshez. A hegymászás pedig egy személyiségfejlesztő tréning.
Egyetértek, de azt nem javaslom, hogy aki meg akarja ismerni magát, ehhez hasonló kihívásra vállalkozzon. Abban a környezetben, amiben mi mozgunk, elkerülhetetlen, hogy ne szembesüljünk önmagunkkal. A halálzónában tíz körömmel kapaszkodsz az életbe. Levedled minden álarcodat. Nem tudod megjátszani magad, az vagy, aki és ami valójában vagy.
Szólóban megpróbálná?
Az Everestet csakis Dáviddal tudom elképzelni.
Nagy az összhang, jó csapatnak tűnnek.
Sportpszichológushoz is együtt járunk, ami szinte olyan, mint egy párterápia. Nagyon hasonló értékrendet képviselünk. Mindkettőnkben kellő tisztelet és alázat van a hegyek iránt és ugyanazzal a csillapíthatatlan gyermeki örömmel indulunk mindig a hegyekbe. Egy húron pendülünk. Hasonló a vérmérsékletünk, nyugodtak vagyunk. A K2-n nagyon zord időjárási körülmények voltak tavaly, mégis jól tudtuk érezni magunkat.
Magyar mászó már volt fent oxigénpalack segítségével. Ki kell pipálni, hogy Magyarországnak is meglegyen az Everest oxigénpalack nélkül?
Nem ez motivál minket. Azért megyünk, mert mi szeretnénk. Szigorú önvizsgálatot tartottunk, és feltettük magunknak a kérdést: akkor is akarnánk-e, ha kiderülne, hogy az Everest csak a nyolcadik legmagasabb hegy, vagy hogy már több magyar iskoláscsapat is feljutott oxigénpalack nélkül? És a válasz: igen, akarnánk. Ott akarunk lenni, próbára akarjuk tenni magunkat.
Tíz percet tölt a csúcson, delíriumban. Nem fogadja üdvrivalgás, nincs himnusz. Nem közvetíti a tévé és nem ünneplik ezrek az utcán, ha felér. Olimpiai érmeket sem tud mutogatni a fotósoknak a reptéren. Zavarja, hogy a többség csak legyint a hírre, hogy valaki megint megmászott egy nyolcezrest?
A hegymászók fekete báránynak számítanak, mert nem az a kérdés, hogy dobogósok lesznek-e, hanem hogy feljutnak-e a csúcsra. Ráadásul a csúcs még csak félút, onnan vissza is kell térni az életbe. Nem az elért helyezés a kérdés, hanem az életünk. Nem akarom megértetni mással, hogy mit és miért csinálunk, elég, ha elfogadják. Ez egy magányos sport. Egyedül vagy a csúcson. Az üresség fogad fent, még élet sincs. Viszont ha a mostani Everest Expedícióra gondolok, akkor azt látom magam előtt, hogy állok a csúcson, és ott van velem Dávid. Lesz kit megölelni.
