Az elmúlt hetekben ismét elöntötték az internetet a Nyugat és Oroszország közötti katonai erőfitogtatásról szóló hírek. Ha az ember nem figyel, könnyen azt hiheti, hogy a biztonság Kelet és Nyugat között gyors ütemben romlik és a nyári szópárbajok után most már a katonai fázis közelében vagyunk.
Orosz részről az elmúlt hónapban új, nukleáris robbanófejek hordozására is alkalmas, Iskander-M rendszerű taktikai ballisztikus rakétákat telepítettek a Kalinyingrádi enklávéba, amely az orosz balti tengeri jelenlét “elsüllyeszthetetlen anyahajója”, és amelyet az elmúlt években fokozatosan “erődített” meg Moszkva. Az sem tett jót az együttműködésnek, hogy Oroszország nemrég felmondta azt a megállapodást az USA-val, amely a nukleáris fegyverek megsemmisítéséből visszamaradt plutónium kölcsönös megsemmisítését rendezte. Maga a lépés inkább csak barátságtalannak számít, sokkal inkább fontos, hogy a közvélemény számára miként értelmezik ezt a politikusok és a szakértők. Napokkal ezelőtt érkezett hír, hogy megjelentek az első képek a legnagyobb teherbírású orosz nukleáris hordozórakétáról, amelynek 10-16 robbanófeje – orosz vélemények szerint – képes lesz kijátszani bármilyen (értsd amerikai) rakétaelhárító rendszert.
Mindezek tetejébe az elmúlt napok leglátványosabb híre az Admiral Kuznyecov helikopterhordozó vezette flottakötelék útja Murmanszkból a szíriai partokhoz. Mivel a hajócsoport végig a NATO-tagországok partjai előtt hajózik végig, az impresszív látványt keltő haditechnikai felvonulás végig a sajtó vezető hírei között szerepel. Előbb a norvég fjordoknál, majd a Csatorna szűk szorosánál, legutóbb pedig a Gibraltári-szorosnál és a spanyol partoknál bukkant fel a helikopterhordozó és az őt követő tengeralattjáró és felszíni hajóegységek.
Első blikkre akár gondolhatnánk azt is, hogy a mostani hírek a NATO-tagországok erőfitogtatásáról, a már említett kontingensek a Baltikumban vagy a amerikai és brit vadászbombázók a Fekete-tenger felett az elmúlt hónapok eseményeire adott válasz.
“Nem hagyunk magatokra”
De nem. A mostani lépésekről már akkor döntés született, amikor az orosz katonai lépések még meg sem születtek. Egyrészt az ukrajnai orosz invázió óta folyik a gondolkodás és a tervezés a válaszlépésekről a NATO-ban. Ennek már megvoltak az első nyomai 2014-ben, amikor a NATO-tagországok vezetői a walesi csúcson megfogalmazták első elképzeléseiket. 2014 és 2016 között megtörtént néhány gyakorlati lépés és a fenti terveknek a pontosítása, összehangolása.
Ez nem volt egyszerű, mert a NATO-nak 28 tagja van, a döntéseket teljes egyetértésben, konszenzussal kell hozni, és az érdekek és félelmek nagyon eltérőek tudnak lenni. Például a balti országokat az orosz fenyegetés aggasztja, de nem probléma számukra a migráció vagy az Iszlám Állam fenyegetése. Olaszország vagy Spanyolország számára viszont pont fordítva van, ráadásul kiváló kapcsolatokat ápolnak Moszkvával is. 2016 nyarán a NATO állam- és kormányfői megint találkoztak, hogy jóváhagyják ezeket a terveket, kiegyensúlyozzák az igényeket és döntsenek a további lépésekről.
Amiért most lett hír a brit katonákból, a balti országokba települő dandárokról, a Fekete-tengerre induló vadászbombázókról, azért történt, mert csütörtökön és pénteken a NATO-tagországok védelmi miniszterei éves tanácskozásukat tartották/tartják (évente kétszer üléseznek ezen a szinten) és – a média igényeinek megfelelően – ekkor kommunikálták és kommunikálják az előző találkozó óta történt fontos lépéseket. A média figyelme korlátozott, ha csak csöpögtetjük a híreket, nem fogják átütni a hírverseny hangzavarát. Egy NATO hadügyminiszteri találkozón mégis ott van a NATO-főtitkár, az amerikai védelmi miniszter, így ilyenkor a legerősebb a láthatóság.
A varsói NATO-csúcs eredményeiről én is részletesen írtam 2016 nyarán, így könnyű visszanézni, hogy amit most jelentenek be a katonai szövetség részéről, az a nyáron hozott döntések megvalósítása, nem pedig az azóta tett orosz lépések lereagálása. A 800 fős brit kontingens például annak a zászlóaljnak a magja, amelynek Észtországba küldéséről Varsóban határoztak. A másik két balti állam és Lengyelország is “kap” egy-egy ilyen egységet, hogy a NATO többi tagja így biztosítsa őket, “nem hagyunk magatokra” és ugyanezt jelezze Moszkvának is.
Ezek a zászlóaljak hat havonta cserélődni fognak, még nem tudjuk, vagy inkább nem nyilvános, hogy kik lesznek a következő országok, (itt egy térkép a mostaniról), de mivel a rendszer logikája ugyanaz, mint amit a hidegháború utáni NATO-missziók kapcsán láttunk már, biztosak lehetünk, hogy ezek a félévente cserélődő kontingensek mindig egy-egy nagyobb nemzet köré fognak szerveződni, több kisebb NATO-tagország támogatása mellett (jelenleg Nagy-Britannia, Németország, Kanada és USA adja ezeket kontingenseket).
Az alkalmazkodás változással jár, ami konfliktusokat szülhet
A folyamatoknak megvan a saját lendülete, 2014 után kardcsörtetés kezdődött. Az oroszok ukrajnai lépései a Nyugatot az eddigi biztonsági rendszerének újragondolására késztette, az adaptálódás elkezdődött, ennek elemeit látjuk most a balti országokba és Lengyelországba települt kontingensekkel, a megnövekedett közös hadgyakorlatokkal (Magyarországon is), a NATO látványosabb fekete-tengeri jelenlétével. A már említett déli államok kedvéért – ez az érdekek kiegyensúlyozása – a NATO missziót indított már a Földközi- és a Égei-tengeren is az illegális migráció elleni küzdelem támogatására és valószínűleg dönteni fognak arról is, hogy Irak számára is adnak kiképzési támogatást az Iszlám Állam elleni harc érdekében.
De a kardcsörtetés mellett elindult a párbeszéd is Oroszországgal. Nyár óta született pár megállapodás, amely megakadályozza, hogy a két fél ne provokálja a másik erőit a nemzetközi vizeken és légtérben. Folytatódnak például a “Nyitott Égbolt” egyezmény keretében a berepülések egymás területére, amikor a szemben álló felek a levegőből győződhetnek meg, a másik fél erőinek méretérő, állásairól.
A szembenállás, az erők újratervezése még tart, de szerencsére párhuzamosan ezzel megvan a párbeszéd lehetősége is. Az oroszok ukrajnai belépése felborította a korábbi erőegyensúlyt és a geostratégiai logikát. Most az adaptálódás folyamata van, és ez még el fog tartani pár évig, hiszen senki sem hiszi, hogy Oroszország valaha kivonul majd a Krím-félszigetről és a kelet-ukrajnai tervei is beláthatatlanok. Az adaptálódás változással jár, ez pedig mindig konfliktusokat termel. Egy ponton túl azonban sem Moszkva, sem az USA, sem a NATO nem érdekelt abban, hogy ezek a konfliktusok tovább erősödjenek és akár nyílt és közvetlen szemben állássá fajuljanak.
