Itt állunk megrendülten az Álomi Reményfűző Intézet szerkezeti rendjének a hatvanas évek végén készült sematikus ábrája előtt. Szép.
Ugye!
Tele bátor politikai utalással.
Tizenkilenc éves koromban, amikor az Álomi Reményfűző Intézetet lerajzoltam, és fe Lugossy Lacával addig ismeretlen foglalkozásokat találtunk ki a fiktív szervezetbe, nem gondoltam arra, hogy ezek bátor politikai utalások lennének. Inkább az járt a fejemben, hogy ami ismeretlen, szokatlan, az nem ad bizonyosságot, ezért tágan értelmezhető; ilyen értelemben valóban felfogható politikai utalásnak. Legalábbis bele lehet képzelni. A fontos művészeti gesztusok lényege nem más, mint amit beleképzelünk. Ebben az időszakban mindketten készítettünk egypéldányos könyveket, melyek valójában belső naplók voltak. Az egyik ilyen belső naplóm címe Üzenet a huszonegyedik századból volt, vázlatok, versek, képek szerepelnek benne. Ennek egyik oldala az Álomi Reményfűző Intézet, melyet mostani kiállításom kurátora, Kopin Katalin fedezett fel, megtetszett neki, felnagyíttatta, kiállította.
Hogyan kell poptrét készíteni?
A poptré a pop és a portré ötvözése. Ha odaadod néhány tárgyadat, kulcscsomódat, régi bérletedet vagy bármidet, én készítek belőle egy kollázst, és az vagy te. Dadaista megközelítés. A ripopterképző már csak üres szójáték. Laca is hozzátett az Álomi Reményfűző Intézethez, az ő találmánya a Madarakat Lehallgató Készülékek gyára, de van itt Hit Büfé, Furulyaszó Konzervgyár, Igazságátértékelő Üzemrész, és az Igazságátértékelő Üzemrészt Átértékelő Igazságátértékelő Üzem.
És középen? Az az?
Középen a szex van. A természetes teremtő erő, mely áthatja a világegyetemet. A központ a Láthatatlan Mag Libidólebegő terme mellett, közvetlenül a Képvers-irónia strandnál fürdik.
Mit szólt az ilyenekhez negyvensok éve a szentendrei párttitkár?
A rendszer nem értette, amit csinálunk, ezért nagy ellenállónak tartott minket, pedig sose álltunk ellen semminek.
Radikális naivként csak a saját dolgaimmal foglalkoztam, és azok társaságát kedveltem akik hasonlóan gondolkoztak.
Ahhoz képest, hogy nem álltál ellen senkinek, 1970-ben „akarategységben elkövetett garázdasággal” vádolva hat hónapot töltöttél előzetesben, egy részét elmegyógyintézetben.
„Egy eszme zárt osztályra vonulása” címmel szerveztem happeninget a szentendrei Fő térre, amikor hírét vettem, hogy a katonaságot megúszni próbáló Lacát a sorozásról egyenesen az elmemegfigyelőbe vitték. A happeningen felolvastunk pár verset, zenéltünk, egy rendőr igazoltatott bennünket, egy másik meg csak azt látta, hogy a kollégáját hosszú hajú hippik veszik körül, erősítést kért, és mindenkit letartóztattak. Azt hittem egy napra csuknak be, de fél év lett belőle.
Már a letartóztatásod előtt, ’68-tól minden évben a várdomb falára lógattatok ki képeket, először abból is botrány lett.
Amikor a kecskeméti tartózkodásom alatt megismerkedtem fe Lugossy Lászlóval, sok minden vette kezdetét. Ő mesélte nekem, hogy Szegeden rendeztek egy utcatárlatot. Rögtön mondtam, hogy csináljunk Szentendrén is, tudok egy nagyon jó helyszínt, a várdomb falán főleg ősszel különleges surlófények érik a köveket, ott nagyon jól néznének ki a képek. Az első tárlatot négyen hoztuk össze, rengetegen látták, nagyon bevált, úgyhogy elhatároztuk, hogy minden év október első vasárnapján szabadtéri tárlatot rendezünk. A következő évben már hatvan kiállító vett részt az eseményen, az esti tévéhíradóba is bekerültünk, a város vezetése onnan értesült a kiállításról.
Kértünk egy pincét, adtak, lényegében ők szponzorálták a Vajda Stúdió létrejöttét, működését. Lett egy saját galériánk, mi voltunk a királyok, az összes betiltott pesti avantgárd művész nálunk állított ki, szinte bármit csinálhattunk. A tárlatok előtti zsűrizéshez ugyan küldtek két bácsit a népművelési intézetből, de ők sosem zsűriztek ki semmit.
Hogyan keveredtél a művészethez?
Így jutottunk el a szerb egyházi múzeum raktárába is, ötszáz éves ikonok, felbecsülhetetlen értékek közé. Annyira tetszettek a veretes könyvek, ékszerek, aranyozott kegytárgyak, hogy többször visszamentünk. Elkezdtem régiséget gyártani, barnás csomagolópapírt mártogatós tollal teleírtam szerelmes verssel, persze nem voltam szerelmes, a széleit meggyújtottam, eloltottam, aztán elástam, locsolgattam, kivettem, lepucoltam, és felraktam a polcra, azzal az elégedettségérzéssel, hogy de jó kis régiségem van. Lényegében ez az első képzőművészeti alkotásom. Apám, anyám vallásos volt, minden vasárnap templomba jártunk, a szentmisék alatt a barokk templom freskóit bámultam, és beleszerettem. A kézművesség is hatni kezdett rám.
Hagytak nonkonformistáskodni?
Bár apukám nem örült annyira a dolgaimnak, alapvetően elnézően bántak velem. Anyám tanítónő volt a városban, apám eredetileg pék, aztán amikor nyolcéves koromban Szentendrére költöztünk, a tanácsnál lett sofőr, a rendszerváltás után meg maszek taxis. Nem gondoltam magam nonkonformistának, csak mert ragaszkodtam ahhoz, amit szerettem csinálni.
Melyik a dadább világ, a hetvenes évek vagy a mostani?
Dada mindkettő.
Talán annyi a változás, hogy ma a hetvenes évekhez képest rafináltabb a rabszolgatartás. A múlt rendszer működését, ha volt türelmed kitanulni, sok mindent el lehetett érni.
Nem vagy egy haragos csávó.
Nem vagyok haragos, sokszor az ellenségemet is megértem. Ha visszabutítom magam, még azonosulni is tudok velük.
Régen sokat akcióztál, hol akváriummal a fejeden, hol óriás papírhallal az öledben jelentél meg Szentendre főterén. Akciózhatnál most is valami dadásat a fröcsögőkre reagálva.
Nincs több dadaista akció. Visszavonultam. Fellépést és kiállításmegnyitót is alig vállalok.
Miért?
Már nem szeretek gondolkodni. És túl sok tennivaló, például a régi dokumentumok átnézése vár rám. Évek óta iszonyúan nyomaszt, ha meghalok, mind elveszik. Fogy az idő, szelektálnom kell.
Pedig tele lenne veled a sajtó, ha, mondjuk, ma köröznél akváriummal a fejeden a Parlamentnél. Meghekkelhetnéd ezt a csupavélemény világot.
Meg. Talán.
Bár a mostani dadában tán az a legtutibb viselkedés, ha a művész távol tartja magát a napi politikától, politikusoktól. És végül is egy személyes Miles Davis-sztori többet ér bármilyen helyi kiskirályos történetnél.
Ismered a Miles Davis-sztorit?
Naná.
Jó mi?
Nem tudok úgy autóba ülni, hogy nekem is el ne meséld.
Szóval úgy volt, hogy 1991 márciusában Pesten koncertezett a Miles Davis. Pár nappal korábban Stockholmból felhívott Konkoly Gyula festőművész barátom, a legendás Iparterv csoport tagja, hogy festményt vásárolna tőlem a Miles Davis. Azt hittem hülyéskedik. Kiderült, hogy Miles az európai turnéja kezdetén Stockholmba utazott látogatóba az ott élő, a vietnami háború elől elmenekült zenész barátaihoz. Egy elhagyott gyár területén jött létre a művészkolónia, Konkoly Gyula műterme is ott volt, a művészek bejáratosak voltak hozzá. Így keveredett a Miles Davis is Konkoly Gyula műtermébe, ahol az asztalon hevert az én müncheni kiállításom katalógusa, kérdezte, ki ez, mondták, egy magyar művész, mire mondta, hogy remek, úgyis megyünk holnap magyarba, ezt meg ezt a képét szeretném megvásárolni. Ekkor telefonált Konkoly Gyula. Megvolt a budapesti koncert, amúgy is készültem rá, nagy rajongója vagyok a Miles Davisnek, de így kaptunk két tiszteletjegyet, megnéztük, utána találkoztunk a menedzserével. Előkapta a müncheni katalógusomat, és mutatta, hogy ezt meg ezt meg ezt a festményemet választotta a Miles Davis, be kéne hozni a hoteljébe a műveket.
A Föld speciális sugárzású helye Szentendre. Feltételesen megbeszéltük a másnapot, és mivel telefonom nem volt, abban maradtunk, hogy háromig odacsörögnek a főtéri galériába. Fél háromkor leküldtem a barátnőmet a galériába, mi hír a Miles Davistől, és szinte rögtön lélekszakadva rohant vissza, hogy „itt vannak, itt vannak! itt a Miles Davis egy csoporttal!”.
Nem fogtam fel, de azt mondtam magamban, hogy ilyen az élet, és megbarátkoztam a szituval. Volt egy kisméretű képem, az volt a címe, hogy A végtelen trombitaszó, tizennyolc éves koromban festettem, amikor beállított hozzám egy haverom, kezében egy Polimer magnószalag, hogy ezt hallgasd, Öcsikém, mondtam, tedd fel, épp festettem a padlón, ott szoktam, feltette, iszonyúan tetszett, na, akkor hallottam először Miles Davist, kész voltam tőle. Akkor készítettem az említett képet. Negyvenöt évvel később meg ott áll a szobámban a Miles Davis, gondoltam, mekkora poén, ha azt a képet ajándékozom neki, amit akkor készítettem, amikor először hallottam a trombitajátékát.
És?
Nem találtam meg a képet. Mondjuk anélkül is volt választék. Két festményre bökött rá, az elsőt ajándékba adtam, először nem is értette, a másikért múzeumi árat kértem. Körülbelül egy órát volt nálam, beszélgettünk, meséltem, hogy nekünk is van zenekarunk, a Happy Dead Band, mosolygott rajta. Aztán szólt a fekete testőr, aki egyébként graffitiművész volt, hogy menni kell, elbúcsúztunk, nekem meg csak az ajtóban jutott eszembe, hogy vendéglátással is készültem, minimálszinten, tudniillik készítettem pár gulyáskrémes szendvicset, mert én azt szerettem a legjobban, megkérdeztem gyorsan, kérnek-e pár falatot, kértek.
Aztán tényleg mennie kellett, de annyira ízlett neki a gulyáskrémes szendvics, hogy cserébe elhívott magához a hotelba. Beültünk velük az autóba, irány Pest, a hotelszobája, nézzem meg a festményeit. Kiderült, turné közben is fest, méghozzá ő is a földön, mondom, én is ott szoktam, kérdi, mit szólok a művekhez, mondom, baromi jók, teljesen professzionálisak, örült.
Miket festett?
Absztrakt, maszkszerű, mexikói, aztékos, stilizált, szögletes arcokat, pár lemezborítóját is maga tervezte. Azt mondta, igazából nem tud festeni, de szeretne tanulni, tetszenek neki a melóim, és ha úgy alakul, taníthatnám egy ideig. Én meg előálltam a régi ötletemmel, hogy szervezzük meg a képzőművész zenészek és zenész képzőművészek világkiállítását, kapásból benne volt, ígérte, küld képet, örültem nagyon, hogy micsoda referenciánk lesz a szervezéshez. A végén elővette a vázlatkönyvét, ami tele volt a rajzaival, kérdezte, melyik tetszik, rámutattam párra, kitépte az oldalakat, és dedikálta, hogy Istvánnak. Bekereteztem, otthon, a zeneszobában őrzöm, a villanyfényt se nagyon oltom föl rá, mert filctollal írta, félek, idővel eltűnik… Azt még tudni kell, hogy gyerekkorom óta látcsőmániás vagyok.
Szóval szeretem a látcsöveket, és kiderült, hogy a Miles Davis is szereti, mert ahogy búcsúzkodtunk, előkapott egy látcsövet, kiállt az erkélyre. Távoztunkban még odaköszöntünk, hogy „hello Miles!”, de ő akkor már a távcsőben a budai várat nézte, úgy intett hátra, mi meg kijöttünk, ennyi volt.
Nem lett zenész–képzőművész világkiállítás.
Nem lett, pedig elkezdtem szervezni, Szentendrében gondolkodtam, de szeptemberben egyik este bemondta a tévé, hogy meghalt a Miles Davis.
És még nincs vége a történetnek! Eltelt kábé tíz év, amikor egyszer az éjszakában találkozom a karthagós Takács Tamással, mondja, Öcsikém, de jó kis képedet láttam egy irodában, koporsó van rajta meg napsugár, mondom, ne hülyéskedj, hát azt vette meg tőlem a Miles Davis! Tudni kell, hogy annak idején egy iroda szervezte a Miles Davis budapesti fellépését, és kiderült, hogy mire utánaküldték volna a képeimet, meghalt, és az örökösök lemondtak a kép tulajdonjogáról. Eltelt még egy pár év, amikor az utcáról benézve látom a főtéri Műhely Galériában az ajándékba adott festményt, sőt bent áll az is, amit vásárolt, eladni hozták be mindkettőt. Felhívtam a tulajt, és mondtam neki, én vagyok a festő, emlék fűz a képhez, szeretném megvásárolni, de csak részletekben tudok fizetni. Belement. Hát így vettem vissza azt a képet, amit a Miles Davis vásárolt tőlem.
A képzőművészet mellett a zenében is dadáztál, dadázol, az AE Bizottság a nyolcvanas évek kötelező irodalma. Melyik a legfontosabb Bizottság-dal?
Nekem a kamikaze tetszik a legjobban. Lacának ezt a szövegét remekműnek tekintem. „Nézem a felhőket, olyan szépek ezek a felhők / Sejtelmesek, ártalmatlanok és természethűek / Én is természethű vagyok / Li Taj-po szavai csengnek a fülemben…”
„Én vagyok Li Taj-po….”
„Én vagyok Li Taj-po!”
„Sajnos…”
„Sajnos nem értek saját kínaiul…” Sosem szoktam meghatódni, de a minap szinte meghatódtam. A régi Gödör-klubos Maróti Daniék szerveztek egy turnét: az Ági és a fiúk régi Kontroll-számokat, az ef Zámbó Happy Dead Band meg régi Bizottság-számokat játszott nagyjából telt házak előtt. Debrecenben szokatlan ujjongás fogadta, amikor bemondtam, hogy következik a kedvencem, a Kamikaze, és egy emberként mondták a Laca szövegét. Rendkívüli volt! Gondoltam, ha Laca ezt látná, milyen jólesne neki.
Állati jó szöveg.
Az.
Miről szól?
…
Miről?
Hát… Ezt kutatjuk egész életünkben… A szabadságról mindenféleképp. Szerintem. Meg az iróniáról is. Dadaista mű nincs irónia nélkül.
Sose kérdezted fe Lugossytól, mit jelentenek a Kamikaze sorai?
Sose kérdeztem, mert mindig úgy éreztem, hogy tudom. Vannak dolgok, amik többet jelentenek, mint amit tartalmaznak, és vannak dolgok, amik többet tartalmaznak, mint amit jelentenek. Laca tulajdonképpen egy szövegbankár, mindig volt nála csomó iszonyú jó szöveg. A próbák úgy zajlottak, hogy besöröztünk a próbaterem melletti kocsmában, közben megkérdeztük, „ma milyen szöveged van, Laca?”, elővett egyet, felolvasta, aztán mondjuk a Wahornnak jött egy dallamötlete, én ráraktam egy-két dolgot, és akár tíz-húsz perc alatt kész is volt a szám. „Milyen szöveg van még?” Belekotort a táskájába, volt ott még vagy negyven papír, ad hoc kiemelt egyet, és abból is számot csináltunk.
Mi pedig aszerint követtük.
A Happy Dead Band miket játszik a Bizottságtól? Már a Kamikazén túl. Szerelem?
Sok mindent nem játszunk, így a Szerelem című számot sem. A HDB-ben nincs frontember, aki olyan vehemenciával tudná előadni azt, mint a szerző Wahorn András, vagy mint ahogy nemrég hallottam, Péterfy Bori. Inkább olyan számokat dolgoztunk fel, amik az eddig megjelent lemezeken nincsenek rajta, kevésbé ismertek, főleg kalózkazettákon terjedtek. Ilyen például a Máriabenzin, a Heringesdobozi kékek, a Piff-Pöff és a Jó reggelt Halott. Meg persze olyanokat is, mint a Ne hülyéskedj, a Nem bírom a gyűrődés, Kecskés Krisztától a Már megint ez a depresszió és a Bad Schandau.
Szabad valami személyeset? Tán nyolcvanhétben, kölökként utaztunk NDK-ba, hajnalban értünk a határra, Bad Schandauhoz, és alig vártuk, hogy láthassuk a vámőr szemét. Szerintem minden szerelvényen voltak páran, akik ezt lesték.
„Olyan a bőröd, mint Bad Schandaunál a vámőr szemében tükröződő hajnali álmos vízfelszín.”
Ennek mi a sztorija?
Autóstoppal jöttem haza az NDK-ból, hajnalra értem Bad Schandau nem túl forgalmas határátkelőjéhez, ahol a vámőr az enyémnél is álmosabb tekintettel ellenőrizte az útlevelemet.
Persze ebben benne volt a képzelet is. Évekkel később ezt az emléket építettem bele egy testet dicsőítő szerelmes dalba.
Konkrétan kinek volt olyan a szeme, mint egy kispárna?
Mindenkinek olyan a szeme, mint egy kispárna, ha eléggé mély benne a puhaság, vagy elég puhán süllyedékeny a mélység, és ezt az illető adott helyzetben észre is veszi. Egyébként volt ott egy csinos német lány, talán az egyik dolgozó rokona lehetett, akivel pár perc alatt leéltem egy életet, miközben a nálam lévő diplomatatáskám tartalmát nézegették az őrök, nem kis csodálkozással, tudniillik tengeri kagylókkal és egy törött gitártesttel volt tele.
Póló, farmer, dorkó, dipótáska?
Pontosan. Tinédzserkor. Kemény. Jó volt. Meg ez is jó.
