Az Élet és Irodalom legfrissebb számában az egykori rendszerváltó liberális politikus idézi vissza azt a korszakot, amikor Magyarország miniszterelnöke a Liberális Internacionálé megbecsült alelnöke volt. Így vezette az ülést a médiaszabadságról a szabadelvűek kongresszusán, ahol Harasztinak is beszélnie kellett.
Mint írja, együtt sétáltak a holland tengerparton, Nordwijkban, amikor Orbán váratlanul és indulatosan szóba hozta Esterházy róla szóló írását (Orbán Vik – Egy kékharisnya följegyzéseiből, ÉS, 1996. február 9.), amelyben visszavonhatatlanul rácsapta az ajtót Orbánra, egy Magyar Hírlapnak adott interjúja miatt (Mély az árok közöttünk, 1996. február 3.).
Haraszti máig nem érti, Orbán miért neki bizonygatta Esterházy Péter politikai hozzá nem értését, hiszen ő éppen azok közé tartozott, akikről a Magyar Hírlapban azt mondta:
tudom, hogy miféle politikai és szellemi erőknek válthatom ki ellenséges indulatait.
A sejtelmes „mifélét” Esterházy „csurkista” beszédnek nevezte, majd a maga részéről végleg le is zárta a kérdést.
Hogy írhat le Péter olyat, hogy ilyen mondat nincs?
Orbán akkor ott a tengerparton beleállt a vitába a megengedhető és megengedhetetlen nyelvről. Nem védekezett, hanem támadott.
Hogy állíthatja ezt, amikor pedig éppen ezt mondtam? Nem érti, hogy ha ezt mondtam, akkor ez a mondat nagyon is van, éspedig azért van, mert politikai célja van? Nem érti, hogy a politikai beszéd nem beszéd, hanem politika?.
És még.
Akinek a nyelvvel van baja, az széplélek. És épp a nyelvvel moralizál, a politikus fő eszközével! Mármint a szavazatszerzésben, ami pedig a dolga ugyebár.
Haraszti úgy emlékszik, néhány közbevetése, ellenérve dacára a beszélgetés nem volt túl interaktív, Orbán inkább az öninterjú és a monológ közötti keskeny műfaji sávban mozgott és egy idő után – Esterházyval tovább vitatkozva – rátért politikai terveire, annak magyarázatára, miért is beszél úgy mégis „magyar, vagyis európai ember”, ahogy ő.
A ciklus végére, 1998-ra, az enyém lesz a legerősebb ellenzéki frakció.
Ezt mondta Harasztinak, aki úgy emlékszik, Orbán a legszigorúbb egyes szám első személyben beszélt arról, miként kell embereket átültetnie a Fidesz-frakcióba.
Ha le akarom váltani a koalíciót, és ez nem kérdés, akkor nyilvánvalóan úgy kell beszélnem, hogy az ellenzéki pártok választói maguk várják el a saját pártjuktól a hozzám való csatlakozást. Nem is értem, mit kell ezen a beszédmóddolgon magyarázni. Ne is legyen politika?
Orbán nem akart nyerni 1998-ban
Haraszti írásában nemcsak azt idézi vissza, miként alakult át a politikai tér a ciklus végére, hanem azt is, mennyire meglepte, hogy Orbán azt mondta neki, nem akar 1998-ban kormányra kerülni.
A választáson 1998-ban még csak a legerősebb ellenzéki frakcióként akarok fordulni. 2002-ben fizikai okokból így is, úgy is én leszek a miniszterelnök, mert a többiek mind túl öregek. Vagy el is tűnnek addigra, vagy már nagyon fogják őket unni.
És mi van, kérdezte Haraszti, ha megfut a szekér, és a kisgazdákkal együtt megvan a szükséges mandátum? „Hát az szar”, mondta keresetlenül, „akkor csinálni kell”.
Eddig tartott a ’96-os emlék, de Haraszti nem felejti el, hogy tavaly Esterházy Péter egy német lapnak (Der Freitag, 2015. augusztus 8.) azt mondta, semmit sem tudna mondani Orbánnak.
A párbeszédhez közös alap, közös nyelv kellene, az pedig már nincsen közöttünk.
Július 14-én, 66 éves korában meghalt Esterházy Péter Kossuth-díjas író, a kortárs magyar prózairodalom legelismertebb alakja. Orbán Viktor levélben fejezte ki részvétét a családnak, míg Áder János köztársasági elnök azt írta róla, hogy
léte kivételes ajándék volt.
