Felajzott, vígan politizáló közönség távozott a minap a Katona József Színház A bajnok című előadásáról. Csupán ön tűnt gondterheltnek.
Csak elgondolkodtam. Volt miről. A bajnok gyilkos kórkép. Kíméletlenül önző, célratörő emberek vannak, akiknek az élete kizárólag az érvényesülésről és a pénzszerzésről szól. Zsebre menés van. És ilyen házasságok is vannak. Így élünk. A mű kiváló alap a fantasztikus előadásra, arra, hogy a színészek a lehető legjobb tudásukat mutassák. Háromdimenziós figurákat láttam, a lányom is remekelt, pedig rá végképp kritikus szemmel tekintek. Pintér Béla nagyszerű rendező, a csapat parádés. Lenyűgöztek. Az előadás után viccesen panaszkodtam is Máté Gábor igazgatónak, úgy éreztem magam, mint amikor egy magyar NB I-es csapat edzője megnéz egy Bajnokok Ligája rangadót.
Botrány van az előadásból.
Bevallom, komoly szorongással ültem be a nézőtérre.
A botrány miatt?
Inkább mert nem kedvelem a direkt politikai áthallásokat. A pletykák nem érdekelnek, és kicsit sem akartam azt érezni, hogy na, most jól odapörkölnek egy konkrét politikusnak, de pár perc után eszembe se jutott, hogy lehet a történetnek valóságalapja.
A történet valóságalapja, hogy van egy a városa által hétszer újraválasztott vidéki polgármester, a történet pletykaalapja pedig az, hogy ezt a polgármestert megcsalja a felesége, méghozzá egy olimpiai bajnok sportolónővel.
Pontosan.
A pártok világában a rendszerváltás óta íratlan törvény, hogy politikusi bugyiba, gatyába nem túrunk. Sokak szerint ezt a megállapodást rúgta most fel A bajnok.
Mint mondtam, a pletykákkal nem tudok mit kezdeni. Egyébként a lényeg a megvalósítás színvonala. Azt én is kikérem magamnak, ha rossz színészekkel, gyatra előadásban, öncélúan politizálgat egy színház. De egész más művészi szinten, elemelve, a színház eszközeivel szólni hozzá a társadalmi bajokhoz.
Konkrét bugyiba, gatyába lett nyúlva.
Ezt csak a bulvárlapokból, pletykákból lehet tudni. Ettől még valóban kényes téma egy konkrét politikus magánéletéből kiinduló darabot vinni színpadra, s ha ezt alpári módon csinálják, mondom, az elsők között kifogásolom. De A bajnok parádés, egyebek mellett azért is, mert sikerül elvonatkoztatnia a mendemondáktól.
A darabbéli polgármester néhány paramétere alapján egyértelműen beazonosítható, kiről mintázódott a főszereplő: pont hétszer választotta újra városa, pont négyéves a kisfia, és a tényleg létező pletyka szerint pont egy olimpiai bajnok lett a felesége új szerelme. Ezek után a néző akár ténynek veheti, hogy a szerep a többi jellemzőjében is a valódi polgármestert kopírozza: az igazi polgármester is drogozik, csajozik, nőverő, kampányfőnöke sikálja el kínos ügyeit, satöbbi. Ez korrekt?
Miért kéne készpénznek venni, hogy mindenben kopírozza? Mit szólunk akkor Móricz Rokonokjához? Abban is van polgármester meg bankelnök, ha színpadra visszük, az is szolgál számos áthallással, az is tud a máról szólni. A Rokonokkal is baj van?
A bajnokban miért pont hétszer választják újra a polgármestert? Miért pont négyéves a kisfia? Miért pont olimpiai bajnokkal csalja az asszony? Nem lett volna minimum elegánsabb, teszem azt, négyszeres újjáválasztást, kétéves kisfiút és meteorológus szeretőt írni?
Pintér Béla így tartotta helyesnek.
Ha a polgármestert – elfogadva, hogy minden politikus tetű – nem sajnáljuk is, a gyerekkel, a feleséggel, az olimpikonnal szemben sincs lelkiismeret-furdalásunk?
Pintér Béla így tartotta helyesnek. És én tiszteletben tartom a döntését.
Pintér Béla közvetlenül a bemutató után ezt nyilatkozta a Népszabadságnak: “Amikor elkezdtem írni a darabot, egy barátom szembesített azzal, hogy van egy ilyen pletyka. Valószínűleg abban a pillanatban el kellett volna engednem a történetet, de végig akartam vinni, mert éreztem, hogy mennyire drámai alapanyag.”
Van, hogy megtartani, végigvinni valamit nehezebb, mint elengedni. Ez most ilyen.
Látta a kormánypárti sajtóban megjelent kritikákat?
Nem olvasok olyat.
Hadd idézek hármat is, elég hosszan. Az elsőt Bayer Zsolt blogolta: „Mennyire ocsmány, mennyire ezekről szól, mennyire rothadt, velejéig, milyen undorító és aljas, mennyire nincsen semmi köze sem kultúrához, sem irodalomhoz, sem semmihez, ami kicsit is emberi. Ez maga a feltámadt SZDSZ. És annak politikája, ami újfent megpróbálja művészetnek eladni magát. Vajon eszünkbe jutna-e minekünk valaha, „színpadra állítani” azt a „pletykát”, amely szerint egy befolyásos politikus feleségül veszi a híres tudós lányát, akit aztán a híres tudós fiával, saját sógorával csal? Vagy azt, amely szerint az egykor oly’ befolyásos párt komplett vezetősége fölöttébb érdekes orgiákon múlatja az időt egy határ menti kis falucskában, s ezen orgiákon bizony tizennégy-forma cigány kisfiúk is terítékre kerülnek? Esetleg színpadra valónak tartanánk valaha is, hogy az egykor oly’ befolyásos pártba átigazolt nő, a „hőskorszakban” miként szerette egy másik párt sok-sok férfi tagját, mígnem leszbikus lett, és homoszexualitással vádol meg nyilvánosan bárkit is? Írnánk-e drámát arról, hogy a „pletykák” szerint egy másik kormány egykori tagja egy buziorgia közben, az úgynevezett fojtogatós szex során akasztotta fel magát? Megénekelnénk-e a Nemzeti Színházban azt a „pletykát”, amely szerint van Magyarországon egy olyan kereskedelmi tévé csatorna, ahová egyetlen szempont szerint lehet bekerülni, nevezetesen, hogy „buzi-e vagy”, mert a tisztelt vezetőséget nagyjából semmi más nem érdekli?”
Szörnyű feszültségek, indulatok lappanganak régóta, a sajtó egy része jó ideje keresi a lehetőséget, hogy össztüzet zúdítson a másik oldal művészeire, alkotóira, íróira, és most ürügyet talált.
Ürügyet vagy okot?
Inkább ürügyet.
Össztűz a „másik oldal művészeire”? Van olyan, hogy egyik oldal művésze, meg olyan, hogy másik oldal művésze?
Fogalmazzunk úgy: vannak színházak, színházi vezetők, akik az egyik érában kapnak inkább lehetőséget, s vannak olyanok, akik a másik alatt.
Ön 2003-ban, MSZP-SZDSZ-kormány idején lett a Nemzeti Színház igazgatója. Ezek szerint ön a ballibek művésze?
Nem vagyok egyetlen párt művésze sem, igaz, az egyik csoportosulás által hol őszintén, hol kevésbé őszintén vallott elvek közelebb állnak hozzám, mint a másik csoportosulás által vallottak. Ezzel együtt mindig is konszenzuskereső voltam. Olykor a naivitásig. Amikor még 2008-ban, a Magyar Színházi Társaság elnökeként megneszeltem, hogy Vidnyánszky Attiláék ellenszervezetet gründolnak, könyörögtem nekik, ne tegyék, higgyék el, mindent elkövetek, hogy a jobbra húzó színészek akarata is érvényesüljön, csak ne legyen két társaság, mert onnan vége mindennek ebben a kicsi szakmában! De nem, ők, tudván, hogy hamarosan jön a Fidesz-kormány, megcsinálták a kifejezetten az ő érdekeiket képviselő szervezetet. Azóta áll a bál.
Csitult.
Ha úgy vesszük… A tavalyi Poszton kiállt a Magyar Teátrumi Társaság vezetője, hogy bár eleinte adódtak súrlódások, immár remekül együttműködünk. Mire én: „Volt nekem egy kiskutyám, fél évig nem bírtunk egymással, de ma már, hála az idomításnak, visszahozza a labdát, leül a sarokba, pacsit ad, minden rendben.” Szóval, ha feszes az idomítás, tényleg elülnek a konfliktusok.
Visszatérve A bajnokra hadd olvasom a másik idézetet. A Magyar Időkből való, a szerző nem finomkodott, neveket is közölt, fenyegetőzött: „Mindannak a szennynek, mocsoknak visszatért a szelleme, amelytől 2010-ben végre megszabadultunk… De majd megszabadulunk tőle újra…. nem maradhat következmények nélkül, hogy valaki beviszi a színházba a bulvármocskot és a Kende Péter-i aljasságot… Hogy Máté Gábor méltatlanná vált pozíciójára, az csak az ügy egyik fele… A baloldal könnyen olyan móriczi hőssé válhat, akiben úgy horgad fel az igazságérzet, hogy a végén fejbe lövi magát egy vadászpuskával… A magánélet boncolgatása, ha valakiknek nem tenne jót, akkor azok a baloldali politikusok. Az elmúlt évek politikai botrányai csak karistolták a privát szféra felszínét. Nem rendelkezünk sok információval a nőfaló Kovács László EU-biztos történetéről, vagy Hiller Mucuska-ügyéről, keveset tudunk a szocialista politikusok Club Brothers-beli bulijairól, vagy a volt SZDSZ szexuális mocsaráról, de jobb is ez így. Szerencséjük van, hogy nekünk jobb így… Országszerte tartja magát egy másik „színpadra kívánkozó” pletyka egy vidéki polgármesterről, aki látszatházasságban él, szabadidejében fiatal srácokkal randizik, vagy férfiszeretőjének politikai karrierjét egyengeti. A kiegyensúlyozottság jegyében Máté Gábor megírathatja ezt a drámát is, lenne abban is kraft.”
Aki ilyet leír, arra nem hat a művészet, nem ért hozzá, nem érti, milyen zseniális ötlet operaformába csomagolni, nem értékeli az olyan bravúrokat, ahogyan a rendezés kezeli a világítást, nem sorolom. Az ilyen ember kizárólag pártszemüvegen át látja a világot. Szerintem be se ült megnézni az előadást.
A bajnokról amúgy pozitív kritikát megfogalmazó nemzetes Pető Tibor írja: „Hogy érdemes-e a valóságra emlékeztető történetet alapul venni, amelyet élelmes zsurnaliszták pillanatok alatt felderítenek, az már kérdéses… maga a darab lényege veszhet el: fontosabb lesz a pletyka, mint az előadás lényege, vagy a pellengérre tűzött visszásság. Zárójelbe kerül a hiteles közeg, az erkölcsi tanulság pedig az ujjal mutogatás gesztusára szűkül le.”
Na, ugye, hogy nem kell veszett ellenzékinek lenni, hogy értékelje az ember a művészi megvalósítást!
Pető is kifogásolja a konkrét politikus és családja körberajzolását.
Mert vannak a művészetet értő emberek között is olyanok, akik érzékenyebbek a politikai áthallásokra. De szeretném hangsúlyozni, hogy most mi is pletykákról beszélgetünk.
Ha ön rendezte volna az előadást, átírja a szövegkönyvben a számokat?
Igyekeztem volna elkerülni, hogy a polgármester személye beazonosítható legyen. Miközben meggyőződésem, hogy a közönség zömének sejtése sincs arról, hogy konkrét személy a minta, egész egyszerűen látott egy történetet, amit igaznak, jellemzőnek talált.
Ebben, azt hiszem, téved.
Ha a jobboldali sajtó nem kezd el kiabálni, az emberek nem is emlékeznének arra a pár évvel ezelőtti bulvárpletykára. Bárhogy is: az ilyen asszociációk pár hónap alatt elillannak, és marad a remek előadás.
Ön nyilván tudja, ki az a polgármester.
Miután valaki felvilágosított.
Nyilvánosan miért nem mondja ki se ön, se senki, hogy az a polgármester nem más, mint XXX?
Mert mint mondtam, nem foglalkozom pletykákkal. A színházban sem tudok mit kezdeni azzal, amikor egyik munkatársam odajön, és úgy kezdi a mondatot, hogy: azt mondják… Ki mondja? Ott volt, aki mondja?
Ráadásul per is lehetne a nevesítésből, mi is jobban járunk, ha kiikszelem. Az előadásból nem lehet per?
Mi is lenne a per tárgya? Ki perel? A Magyar Idők? Az előadásban nincs szó a Magyar Időkről. Mi a vád?
Becsületsértés. A sokak számára beazonosítható XXX, ezt is ikszelhetem ki, sérelmezhetné egyebek mellett azt, hogy drogosnak mutatja be őt az előadás. És a felesége is sérelmezhetne sok mindent. Meg egy olimpiai bajnok is. Tán még a sajtófőnök is.
Attól, hogy XXX sokak számára beazonosítható, még nincs kimondva a neve! Perelni öngól, azzal ő maga állítja, hogy igen, én vagyok az az alak.
Erről beszélünk.
Nem egyszerű, az biztos.
A mostani kurzus minden korábbi hatalomnál lendületesebben foglal el mindent, a földtől a gazdaságon át az oktatásig és a kultúráig. Akár indokolható is a nem fideszes színházi emberek kormányváltó indulata, de ha samukalapáccsal verjük egymás körme alá a százas szöget, nemcsak színházi társaságból lesz kettő, hanem mindenből, míg az írmagja is ki nem vész az egyik vagy mindkét oldalnak. Nem gondolja?
Ne hozzon kényelmetlen helyzetbe. Míg színházigazgató vagyok, politikailag nem foglalhatok állást, hiszen nem önmagam képviselem, hanem egy intézményt, a szombathelyi Weöres Sándor Színházat, amit az állam, az önkormányzat tart el, amelynek különböző világnézetű művészei, dolgozói működnek csodálatosan együtt, és nézőink sem egyforma értékek mentén látják a világot. Persze van az a helyzet, amikor már nem lehet csöndben maradni.
Ez most nem az? Már ha átnézünk A bajnok válla fölött.
Most, ha közeledik is ez az állapot, még nem érkezett el.
Közeledik?
Ha közeledik.
Kár, hogy nem beszédesebb.
Intézményvezető vagyok. Nagyon-nagyon másként beszélnék, ha tisztán magánember lennék. Ezt beleírhatja. Úgyis tudják.
Van egy olyan olvasata ennek az egésznek, hogy két leszerepelt politikai-gazdasági érdekcsoport napalmozza egymást, miközben – Háy János kifejezésével élve – köz-Magyarország megy a levesbe, elvész az álom, amit önök is álmodtak a rendszerváltás idején Kaposváron, a Csiky Gergelyben.
Mindennel nagyon nagy a baj. Mélységesen elkeserít minden, főleg az, hogy nincs alternatíva. De pont ezért hadd koncentráljak Szombathelyre, ahol egyre jobb szezonok vannak mögöttünk, és a jövő évad még ígéretesebbnek mutatkozik: az én hívásomra jön rendezni Alföldi, Zsótér, Mohácsi, Valló, Lukács Andor, Réthly, Béres. Szombathely sziget, menekülés számomra. És ezt a boldog menekülést egyre kevésbé akarom elrontani azzal, hogy a közállapotokon egyem magam.
A bajnokot átvihetné vendégjátékra a szombathelyi színházba?
Igen, de nem biztos, hogy újra igazgató lennék. Budapesten él egy réteg, ami vevő rá, akinek akkor is fontos A bajnok, ha hörög az egész jobboldal. Akinek nem ízlése szerint való, más színházba fog járni. Szombathelyen viszont ez az egyetlen színház, korábban nem is volt, most szoktatjuk hozzá a nézőket. A bajnokot talán nemcsak a várost vezető politikusok egy része nem tudná elfogadni, hanem a közönség egy része sem.
A városi politika békén hagyja a színházat?
Azt hiszem, nem óvatoskodunk annyira, amennyire elvárnák tőlünk.
Kik?
A hatalom. A polgármester, a képviselők.
Ők milyen színházat képzelnek?
Valószínűleg azt gondolják, a színház feladata könnyed szórakoztatással oldani a gondokkal terhes hétköznapok monotóniáját.
Ez az operett meg a hetvenes évek Mikroszkóp Színpadjának missziója.
Az. De értékelik a rengeteg szakmai díjat, azt, hogy országosan is a rangos színházak közé tartozunk, szóval kiegyensúlyozott a viszonyunk. Az, hogy Zsótért merek odavinni, jelzi, haladunk. A hetvenhatezres városban előttünk körülbelül ezer ember látott színházat, ma nyolc-kilencezernél tartunk, és a visszatérők egyre inkább elvárják a progresszívebb produkciókat is.
Még 2008-ban balos polgármester kérte fel színházat alapítani, aztán 2010-ben a fideszes Puskás Tivadar került a város élére. Hogyhogy nem rúgta ki önt?
Puskás Tivadar mindig is értékelte az általam vezetett színház eredményeit és szerencsére voltak támogatóim a másik oldalon is, akiknek a szakmai szempontok számítottak. Ez szerencse. Ezenkívül a génjeimben van a képesség megérteni a másikat. Amikor elkezdtük szervezni a színházat, azt magyarázta az önkormányzat folyosóján az egyik testületi tag, hogy „adósságban úszik a város, képtelenség bevállalni még egy pénznyelő intézményt, évi kétszázmillió, hát nem lesz fizetés, éhen fogtok dögleni”. Álltam előtte, és mélységesen megértettem őt. Az járt a fejemben, ha az eredeti szakmámnak megfelelően mérnök lennék, s Szombathelyen élnék, és még teodolitra sem lenne pénze a városnak, bizony tajtékoznék a színház ellen.
És?
És ma ez az ember a színházunk egyik legnagyobb barátja.
Hogy volt?
Elkezdett előadásokra járni, beült, megnézte, megint beült, sokszor beült, aztán elhívtuk bankettekre, vitatkoztunk, és megértette, mi az a színház. Varázslatos hely.
Puskás polgármesterrel kijön?
Persze, normális ember, mentőorvos, a politizálása előttről ismerem, jókat beszélgettünk, aztán polgármester lett, s maradt a jó viszony. A fiam focista, most tizenkilenc, a szombathelyi Illés Akadémia neveltje. Puskás tán három éve érdeklődött, mi van Benedekkel, mondom, minden rendben, mire azt kérdi: „Tudod te, micsoda nagy nap lesz holnap?” „Na?!” „Jön!” „Ki?” „Hát a Viktor! Jön Szombathelyre, és meglátogatja az akadémiánkat is.” Mire én: „Tivadar, tudod mi a különbség közted és az én Benedek fiam között?” „Mi?” „Hát hogy Benedek ki tudja cselezni az Orbánt, te meg nem.” Mire ő: „De én nem is akarom!”
Nem kell csel, Szombathelyen anélkül is szép új stadion épül.
Így igaz.
Örül neki, hogy erre megy a közpénz?
Meggyőződésem, hogy míg például az egészségügy olyan helyzetben van, amilyenben, bűn stadionra költeni.
Az egészségügyhöz képest színházra is bűn költeni.
Színház kell.
Nemcsak a színház varázslat. A sport is tud az lenni.
Szombathelyen jó, ha háromezren járnak meccsre. Most tizennyolcezres stadion épül. Minek? Arányérzék. Előbb kéne értelmes struktúra, színvonalas utánpótlásképzés, addig ráér az építkezés. A legnagyobb baj a szemlélet: a nyugati csapatokban már hatéves korban minden idegszálukkal arra koncentrálnak a gyerekek, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki magukból. Ha hét-nullra vezet a csapat, és három perc van hátra, akkor is be kell csúszni, akkor is oda kell tegyed magad, mert legközelebb marad a kispad. Ez a hozzáállás hiányzik a magyar pályákon.
És a magyar színházakban?
Ott is hiányzik. Hát hogyne hiányozna! Kaposváron, ha Ascher éjjel kettőkor kitalálta, hogy ezt vagy azt a jelenetet csináljuk meg még egyszer, nekiálltunk, mindenki természetesnek vette. Mindent alárendeltünk a színháznak. Ma elvétve, egy-két fiatalnál látok ilyet. A Csiky Gergely Színházban elképesztő előadásokat produkáltunk. Jut eszembe, köztük volt a Marat, melyben Máté Gábor, kezében egy téglával elsiratta a forradalmat, de esze ágába nem jutott a színháznak, nekünk színészeknek különösen nem, hogy mi most aláássuk a kommunista rendszert. Csak az számított, hogy nagyon magas színvonalon csináljuk meg az előadást.
Milyen ma a magyar színház?
Kicsit szégyellem, de ritkán van időm színházba járni, így nincs is jogom véleményt mondani az általános állapotokról. Próbálok és játszom Szombathelyen, emellett rengeteg előadásom van Budapesten, a Radnótiban játszom kettőt, a Rózsavölgyiben ötöt, nincsenek szabadnapjaim. Csoda, hogy A bajnokot meg tudtam nézni, Adélnak még így is két előadással tartozom.
Milyen az ideális színház?
Álmaim színháza?
Az.
Az úgysem jön létre soha.
Álmodunk. Álmodott akkor is, amikor 2003-ban megkapta a Nemzeti Színház igazgatói posztját.
Pedig azt eleinte nagyon nem akartam. Aztán arra gondoltam, ha beépítenénk a Duna felőli oldalon a szabadtéri színpadot, elférne ott százhatvan néző, mint korábban a Merlinben, plusz ha a műhelyházat, ami hatalmas csarnok, leszigeteljük, lehet hozni eseményeket, work shopokat, lehet filmezni, külföldi együtteseket felléptetni, fiatal színészeket beengedni kísérletezni. Ez mind nemzeti színházi dolog. Szellemi fellegvárat csináltam volna! De a balos kormánynak nem volt bátorsága rákölteni még háromszázmilliót arra a politikai csatározások miatt elátkozottnak ítélt helyre. Hogy milyen lenne álmaim színháza? Álmaim színháza közösségi tér, ahová előadáson kívül is bejárnak az emberek, mert tudják, ismerősökkel találkozhatnak, beszélgethetnek, és ott még az is érvényes kérdés, hogy „gyerekek, ki tud egy jó vízvezeték-szerelőt?”.
Tóth Gyula bádogos!
És vízvezeték-szerelő?
Csakis.
Hát az tényleg álomszínház volna. Az éjszaka csodája. Javítaná az emberek mentális állapotát, közérzetét. Hiszen erre való a színház.
