Undok, esős időben érkezem Bálint György házához. Nálam esernyő, és épp nem annyira szeretem ezt a nyálkás napot, miközben ő tempósan és vidáman jön nyitni a kaput, előtte szalad Berci kutya, aki azonnal a szívébe zár és lelkesen körülugrál. Azt hinném, kölyökkutya, de Gyuri bácsi felvilágosít: már 11 éves. Úgy látom, bármi kerül is Bálint gazda közelébe, mind megőrzi a fiatalságát és frissességét.
Utoljára a közösségi kertekről olvastam egy cikkét, aztán kicsit elvesztettem szem elől Bálint Györgyöt. Legközelebb a Facebook-hírfolyamomban bukkant fel egy cikke a rajongói oldaláról. Annyira jó és hasznos dolgokat osztott meg itt, hogy én is lelkes követője lettem. Minden gesztusából az látszik, hogy folyamatosan követi a legújabb trendeket, és nemhogy elfogadja, hanem kiválóan használja a 21. század vívmányait, mindezt egy cél érdekében: hogy népszerűsítse a kertészkedést, és ezzel közelebb hozza egymáshoz az embereket.
– A Facebook-oldalát több mint 250 ezren kedvelik, van saját weboldala, aktívan él online életet. Miért tartja fontosnak, hogy jelen legyen ezeken a felületeken?
– Kicsit engem is meglepett, hogy ennyien követik az oldalamat, de hát persze, hogy szükséges, hogy jelen legyek. A 21. század legjellegzetesebb vonása, hogy az információ áramlása felgyorsult. Az én gyerekkoromban még nagy dolognak számított a falumban, ha valaki megtudta, mi történik a parlamentben. Ma meg már ott is mindenki tudja öt perc múlva, hogy mi történt. Talán négy-öt éve kezdtem el írni a Facebookra is, az anyagot én adom az unokámnak, ahogy eszembe jut, e-mailben vagy egy cetlin.
– Fiai és unokái is viszik tovább Gyuri bácsi hagyományát, és mezőgazdasággal kapcsolatos területeken dolgoznak. Terelgette őket, vagy maguktól választották ezt az utat?
– Sokat gondolkodtam az utóbbi időben azon, hogy nekem nagyon szoros a kötődésem a földhöz, ez átvitt értelemben és objektíve is így van. Gazdálkodó családból származom, földbirtokos volt az apám, ennek következtében nem volt könnyű az életem elég hosszú ideig. Én egy ilyen késői „vakarék” gyerek voltam (nevet) a családban, két sokkal idősebb nővérem mellett.
Nagyon boldogok voltak, hogy későn érkezett még egy fiúgyerek a családba. Akkoriban fontos szempont volt, hogy egy fiúgyerek örökölje a gazdaságot, folytassa az apja mesterségét. Így nem is volt vitatéma, hogy milyen szakmát válasszak, magától értetődő volt, hatodik gimnázium után apám elküldött gyakornoknak a hatvani uradalomba, ahol négy tinó betanítását bízták rám, és nagyon untam magam… (ismét nevet)
Némi túlzással azt lehet mondani, hogy genetikailag is fixált ez a természettel való kapcsolat, a természet szeretete, a termelés, így aztán az is minden vita nélkül és magától értetődően következett be, hogy a fiam is ugyanabban az oktatási intézményben szerezte a diplomáját, mint én. És az unokámat sem kellett rábeszélni, magától jött nála is. A családunk annyira ebben a szakmában él, hogy a feleségem is kertész, az unokám felesége is kertész, a fiam felesége pedig állattenyésztő. Ha a család összeül egy ebédlőasztal körül, akkor rendszerint ezekről a témákról beszélgetünk és néha vitatkozunk is, nagyon keményen.
– Ugyanazt csinálják, de mégis mindenki kicsit más területen…
– Az a különbség hármunk között, hogy én elsősorban a termelésben vagyok járatos, 16 évig voltam egy állami gazdaság főagronómusa, a fiam közgazdász érdeklődésű, az egyetemen 25 évig vezette az üzemgazdaság tanszéket, most ment nyugdíjba éppen. Az unokám informatikus, és szintén mezőgazdasági területen tevékenykedik.
Fotók: Tóth Milán
– Ezzel a szemlélettel, ezzel a lelki beállítottsággal hogyan tud városban élni?
– Nem saját akaratomból élek itt. Az életem egyik fordulópontja az volt, hogy a második világháború után, amikor hazajöttem, egy kifosztott gazdaságot találtam. Házat, aminek nem volt ablaka, ajtaja, istállókat, amelyekben nem volt jószág, szántóföldeket, amelyek nem voltak megművelve. Elkezdtem gazdálkodni, és három év alatt rendbe is tudtam hozni a dolgokat, de akkor megjelent három bőrkabátos ember, azt mondták, választhatok: vagy internálnak, vagy 24 órán belül költözzek el a családommal együtt – akkor már élt a kisfiam, tudja az, aki most ment nyugdíjba… (nevet)
Nem volt más választásunk, feljöttünk Pestre albérletbe. Akkor nagyon nehéz életet éltem, s bár mindenki próbált rajtam valamit segíteni, mindig az lett a vége, hogy valahová felvettek, de néhány hónap múlva kidobtak, mert kuláknak minősítettek.
– Hogyan sikerült továbblépnie?
– Két évig nagyon nehéz volt, de akkor meguntam a dolgot, és úgy döntöttem, vállalok kerteket Pestlőrincen, Pestimrén, Pesterzsébeten. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult. Ezek akkor még falvak voltak, sok megművelésre váró kert volt ott, elvállaltam, hogy megmetszem a gyümölcsfákat, permetezem őket, felásom a kertet. Két évig éltem ebből úgy, hogy el tudtam tartani a családomat. nagyon sokat tanultam. Most is, ha mérleget próbálok csinálni az életem egyes szakaszaiból, akkor az egyik legproduktívabb szakaszának ezt tartom. Amit apámtól meg az egyetemen megtanultam, azt itt ültettem át a gyakorlatba. nemcsak dirigáltam, hanem én csináltam mindent a két kezemmel. Őszintén szólva nagyon sokat tanultam az emberekről is, és ez volt a lényeg a dologban. Megismertem ennek a társadalmi rétegnek – munkás, legfeljebb kistisztviselő – a gondjait, problémáit, ahogy kevesen ismerték akkor. Az én mindenkori társadalmi magatartásomat meghatározta ez a két év.
– A szociális érzékenység nagyon sok helyen jól látszik az életpályáján. Kapott díjat hajléktalanok segítéséért, támogatott nagycsaládosokat és azt is hallottam, hogy mozgáskorlátozottak részére is talált ki speciális eszközöket. A társadalmi érzékenységét köti össze a kertészkedéssel?
– Persze, hogyne! Igen, ez benne van az életcéljaim között. Tényleg sok minden furcsaság van az én életemben, az is egy ilyen furcsa időszak volt, amikor Göncz Kinga szociális minisztersége idején megindult a tarnabodi program a Máltai Szeretetszolgálatnál. Ők vettek rá arra, hogy menjek el, es segítsek nagycsaládos hajléktalanoknak, akiket akkor költöztettek Tarnabodra. A célunk az volt, hogy minél jobban integrálódjanak a falusi körülmények közé, megtanítottuk őket arra, hogyan csinosítsak a házukat, a telkeiket hogyan tartsák rendben. Hogy termeljek meg a kukoricát, abból hizlaljanak disznót, termeljek meg a krumplijukat. Ezeknek a hajléktalanoknak a jelentős része roma volt, akikkel egészen más nyelven kell beszélni. Rendkívül érzékenyek, nagyon nagy vágyuk van a tanulás és felemelkedés iránt. De kicsit másképp kell motiválni őket, ezt tudomásul kell venni. Lehet, hogy az első generációnak meg szorosan kell fogni a kezet, de a második, harmadik generáció mar magától is vinni tudja
a kis gazdaságokat, hiszen látják a mintát.
– Apropó minta… A technikai kütyük egyre jobban jelen vannak az életünkben, már az egészen kicsi gyerekek is kezelik a táblagépet, az okostelefont, a számítógépet. Van arra ötlete, hogyan lehetne kicsit visszatalálnunk a természethez?
– Az utóbbi húsz évben ez az én életemnek a lényege, hogy ennek a szükségességéről próbálom valahogy meggyőzni az embereket. Például próbálom elterjeszteni a „magaságy” ötletét. Mert a kertészkedéstől megváltozik az emberek élete. Elmondok egy történetet: tagja vagyok a Rotary Klubnak, és egy klubban dolgozunk dr. Ribari Ottó egyetemi tanárral, aki a fül-orr-gégészet magyarországi legnevezetesebb orvos-professzora, Kossuth-díjas. Tíz évvel ezelőtt agyvérzést kapott, lebénult, kerekes székben él, és sajnálatos módon még a feleségét is elvesztette. Azon tűnődtünk a rotarys társakkal, hogy mivel lehetne az apátiáját feloldani. Nem lehetett vele beszélgetni, egyszavas válaszokat adott. Valaki azt javasolta, építsünk neki egy magaságyat. Nem volt egyszerű, mert egy első emeleti erkélyre kellett megépítenünk. Kezdetben egyáltalán nem érdekelte a dolog, csak hagyta, hadd csináljuk. Aztán később, ahogy látta, hogy nőnek a növények, egyre jobban megkedvelte. Az ápolónője mondta, hogy a következő tavasszal egyre többször kikerekezett az erkélyre, vetetett magának szerszámokat es elkezdte művelni a kis földjét. Májusban, amikor nála jártam, akkor mondja nekem: „Már megettük az utolsó fejessalátát a magaságyból, ilyen jó salátát még életemben nem ettem! De hozzál nekem paradicsompalántákat, mert paradicsomot szeretnék termelni!”. Teljesen feléledt, ettől a dologtól, elkezdte érdekelni, es így a világ is újra kinyílt számára.
– Jól gondolom, hogy a kertbe mindennap kimegy?
– Igen, csak tudja, a balesetem után már nem tudok annyit dolgozni. De azért csinálgatom, és a feleségem szerencsére nagyon szereti a kertet.
– A feleségét ellátja tanácsokkal, vagy önjáró a kertben?
– Igen, instruálom. Most, hogy nincs itthon, merem ezt mondani (nevet). De azért a gyümölcsfákat én metszem meg, a permetezést is én csinálom. Nagyon szeretek a kertben dolgozni, de egy fél óra munka után már fél órát pihennem kell.
– Láttam több madáretetőt is a kertben. Csak nem a dédunokájának készítette ezeket?
– Nálunk összesen hat apróság van a családban, nekik természetesen mutogatom a kertet. Az ötéves fiú dédunokám például már nagyszerűen ismeri a gombákat, mert a nagyapjával jár gombászni. De jó kapcsolatom van itt egy közeli óvodával is, ahová meg szoktak hívni időnként egy kis mesélésre. Amikor hazajöttem anno a kórházból, lelkileg nagyon rossz állapotban voltam. Ahol betört a homlokom, keletkezett mögötte egy vérömleny (mutatja a sebet, amely végighúzódik a homlokán). Azzal engedtek el az orvosok, ha felszívódik, nincs semmi baj, de ha nem szívódik, akkor lehetnek gondok. Miután hazaértem, pár nap múlva az óvónők elhoztak az óvodából a gyerekeket az ablakom alá, ide, ahova most is kilátunk. És az óvodások elkezdtek énekelni, aztán kiabálni: „Gyuri bácsi, gyógyulj meg!”. És akkor rájöttem arra, hogy hát mégis meg kellene gyógyulni… (És bár az interjú alatt most az egyszer kicsit bepárásodik a tekintete, végül újra csak nevet.)
– Számtalan missziója volt eddig Gyuri bácsinak, mindig van újabb ötletei. Most éppen milyen tervei vannak, mik foglalkoztatják?
– Van nekem egy önéletrajzi könyvem (Keserédes éveim, Minerva, 2002), ami igazából nem is önéletrajz, csak az életem minden évében volt valami esemény vagy valamilyen fontos kapcsolat, és azt írtam meg. Most több kiadó is megkeresett azzal, hogy folytassam. Ezt akkor fejeztem be, amikor 80 éves voltam, de azóta eltelt 15 év! Most mondják, írjak meg még tíz évet. Ez foglalkoztat most, mint munka, de enélkül is elég sokat dolgozom, ide-oda írok és sok előadásra kapok meghívást. Nagyon érdekel az önellátás kérdése, amelynek része a magaságy. Érdekel meg a piac kérdése is. Alaptétel az, hogy ott fogyasszuk el az élelmiszert, ahol előállították. Mostanában ezek a dolgok foglalkoztatnak.
Forrás: Energia Magazin
