Kevés olyan pontja van a Gazdasági Versenyképességi Kerekasztal keretében adórendszerünk megjavításáról másfél éve folyó vitasorozatnak, amely körül széles körű egyetértés mutatkozott volna. Ahol pedig mégis, azok sajnos általánosságok. Olyanok, mint „alacsonyabb adóterhelés kell”, „javítani kell a magyar gazdaság adó-versenyképességét”, „követni kell a szlovák és a balti példákat”, vagy egyszerűen „egyszerűsíteni kell az adórendszert”. Mindezt együtt nem lehet megvalósítani, de még értelmezni sem könnyű az általános, és látszólag valóban rokonszenves bölcsességeket.
Sokan és lelkesen ugrottak neki 2007 elején az újabb magyar adóreform előkészítésének, és az év végére ki is alakult néhány javaslat. Ezek különböző műhelyekben születtek, s noha voltak közös elemeik, többnyire ellentétes megoldásokat tartalmaztak. Igaz, mind megoldást nyújtottak volna abban az értelemben, hogy elmozdulást ígértek a tehetetlenségből.
Végül mindegyik javaslat a fiókban végezte azzal együtt, hogy legalább megismerte őket a közvélemény, és számon kérhette az ingatlanadót az egyiken, az egykulcsos adórendszert a másikon, a nagyvonalú adócsökkentést a harmadikon. Sajnos az első látásra rokonszenves adóreformötletek sem mindig használhatóak a magyar gazdaság több szempontból eltorzult viszonyai között. Az egyik nagy szakmai visszhangot keltett javaslatot, az ingatlanadót vizsgáljuk meg részletesebben is.
Sarcoljuk meg a villákat?
A szerző az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, a Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal elnöke
Magyarországnál fejlettebb és jól működő adórendszerű országokban gyakran az adórendszer fontos eleme a vagyonadóztatás, benne kiemelten az ingatlanadó. Ezt többnyire a lakóingatlanokra vetik ki, aminek azonban Magyarországon – hasonlóan a cégautók esetéhez – hátránya lehetne a magán- és a cégvagyon használatának gyakori összekeveredése.
Az ingatlanadóztatás funkciója többféle. Nemcsak a munkajövedelmeket tehermentesítheti valamelyest a lakossági adóterhelésen belül, s ezzel csökkentheti a munkaerő implicit költségét a munkaadók számára, hanem új helyi forrásokat teremthet az önkormányzatok finanszírozására is. Sok szakértő azért is érvel az ingatlanadó mellett, mert így az eredetileg esetleg nem legális forrásból felhalmozott, de már láthatóvá vált vagyonelemek is bekerülhetnek a közteherviselési rendszerbe.
Érvek az ingatlanadó ellen
Az ötlet számos elvi előnye mellett három nagyon komoly gyakorlati ellenérv is van vele szemben. Az első, hogy a magyar lakóingatlan-állomány teljes körű központi felmérése költséges, hosszadalmas lenne, ráadásul megbízhatatlan is, hiszen az ingatlanállomány nem csekély része – például a nagy munkanélküliségtől sújtott volt szocialista iparvárosok panellakásai – valójában forgalomképtelen. A második ellenérv szerint a lakosság jelentős részének általános jövedelmi-vagyoni helyzete és ingatlantulajdona ellentmondásban van egymással.
Ennek egyik oka a tanácsi bérlakások kilencvenes évekbeli tömeges és kedvezményes eladása; ezen ingatlanok tetemes része kis jövedelmű nyugdíjasok tulajdonába került. Emiatt pedig komoly szociális kivételeket kellene beépíteni a rendszerbe, amelyet így megint csak össze kellene kapcsolni a szociálpolitikával.
A harmadik ellenérv pedig a korrekt adózókra hívja fel a figyelmet: az adózott jövedelemből létrehozott ingatlanvagyonnak az eltitkolt jövedelmekre hivatkozó megadóztatása erkölcsi és gazdasági károkat okozhat, és meg is zavarhatja az ingatlanpiac kiegyensúlyozott működését. Ezt az ellenérvet részben semlegesíteni lehetne azzal, ha az ingatlanadó minden évben beszámítható lenne az SZJA-ba, mert így a magas befizetés kiválthatná az ingatlanadó terhét.
Nem lehet mindent egyszerre
Az ingatlanadó példája jól mutatja, hogy a hangzatos adóreform-ötletek vonzereje rögtön csökken, ha szembesítjük azokat a fejlett piacgazdaságokétól még sokban különböző magyar viszonyokkal. Az sem árt, ha valóban pontosan tudjuk, mit akarunk: igazságosabb, transzparensebb, több bevételt hozó, olcsóbban működő vagy versenyképességet javító adórendszert. Ez az öt kritérium sajnos részben csak egymás rovására teljesíthető, súlyozásukhoz pedig politikai döntés kell.
A magyar adórendszer komolyabb átalakításának 2008 nyarán nagyon kicsi az esélye, mert szinte egyik elem sorsát illetően sincs szakmai konszenzus. Legalább három tényező – illetve befolyásos helyeken megfogalmazott markáns ellenvélemény – pedig szinte teljesen ellehetetleníti a komolyabb változásokat. Ezek közül nem is a politika áll az első helyen.
Az EU és a nemzetközi szervezetek figyelnek
A gyors magyar stabilizációt szorgalmazó nemzetközi gazdasági szervezetek nem támogatnak semmilyen adócsökkentést addig, amíg nem teljesen biztosak abban, hogy ez rövid távon sem veszélyezteti a konvergenciaprogram célkitűzéseit a költségvetés bevételi oldalának feltételezhető csökkenése miatt. A hosszabb távú versenyképesség-javulás ígéretét nyilván örömmel fogadják, de ebben az ügyben aligha engednek a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” szigorú elvéből.
Hogyan igazítsák hozzá a szociális rendszert?
Magyar szakmai berkekben erős ellenállás van az adó-vagy járulékcsökkentési elképzelésekkel szemben, amelyeket a vállalkozói csoportok hangosan támogatnak, és a legtöbb nagypolitikai szereplő is – szavakban mindenképpen – kiáll mellettük. Az óvatosabb szakértők azonban nemcsak a szociális rendszerek (egyesek szerint a „koraérett jóléti államra” jellemző) túlfinanszírozásának csökkenését képzelik el, hanem éppenséggel a jóléti rendszerek ellehetetlenülésétől tartanak egy komolyabb járulékcsökkentés nyomán.
Fő érvük, hogy – akárcsak a skandináv országokban – magas termelékenységű munkaerőhöz nagyvonalú szociális ellátórendszer szükséges. De vajon mennyire erős ez az összefüggés fordított irányban? Tehát tudja-e javítani a munkaerő minőségét a költséges és nagyvonalú szociális rendszer, vagy pedig csak annyit mondhatunk, hogy a magas termelékenységű munkaerő majd megtermeli az igényes szociális rendszer magasabb költségeit? A két feltevés azért nem egyenértékű, mert az első esetben megelőlegeznénk a munkaerő minőségének a javulását, a másodikban viszont éppen erre a minőségi javulásra építenénk.
Politikai bomba
A politika az arányok művészete, főleg megfelelő támogatással és hosszabb távú gondolkodás alapján. Alapos adóreformra ne vállalkozzon olyan kormány, amely erősen tart attól, hogy több ellenséget, mint szövetségest szerezhet vele magának. Az adósságcsapda szorításában megkísérelt adóreform ugyanis rövid távon a gazdaság számos szereplőjét terheli meg, de hozzájuk képest kevés szereplő helyzetét javítja.
Később persze már sokkal többen részesednek az adóreform nyomán felgyorsuló gazdasági növekedés gyümölcseiből, de ehhez előbb éppen velük szemben kell a reformot végrehajtania a kormányzatnak. A néhány éve Nobel-díj esélyesként elhunyt amerikai közgazdász, Mancur Olson által frappánsan ábrázolt úgynevezett elosztási koalíciók pedig gyorsan kialakulhatnak az adóreformmal szemben.
Nullszaldós szemlélettel
A 2009-re tervezett magyar adóreform nemcsak elsődleges politikai okok, a kormánykoalíció felbomlása miatt szenvedett hajótörést szinte már a vízrebocsátás pillanatában. Sokkal fontosabbak voltak a másodlagosnak tekinthető politikai tényezők. Az egyes adóreform-elképzeléseket – például a Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal vagy a GKI Zrt. koncepcióit – szerzőik eleve úgy terjesztették elő, hogy egységes csomagokban gondolkodtak.
Az adóterhek egyes területeken való csökkentését más pontokon terhek növelésével vagy kedvezmények megvonásával kívánták ellensúlyozni nullszaldós szemléletben. Az adóreform tervezett lépéseit úgy próbálták összehangolni, hogy ettől ne romoljon a költségvetés egyensúlya. Kiinduló feltétel volt ugyanis, hogy az adóreform-koncepciók nem foglalkoznak a fiskális politika egészével, kivált pedig nem a kiadási oldallal. Ez utóbbit eleve politikai kérdésnek tekintették, amelybe a szakmának csak kevés beleszólása lehetett.
Hamarosan kiderült azonban, hogy politikai kérdés a bevételi oldal szerkezeti átalakítása is. Sok szakmai és politikai szereplő eleve nem fogadja el a járulékcsökkentés és a munkahelyteremtés között közszájon forgó összefüggést. A 2008. tavaszi népszavazás és az utána megváltozott kormányzati felállás miatt pedig a kormányerők már kifejezetten tartanak a társadalmilag népszerűtlen reformoktól, különösen azoktól, amelyek nyomán gyengülhetne egyes befolyásos csoportok vagy szektorok (gazdák, különféle jövedelmi helyzetű családok, külföldi befektetők, építőipar, pénzintézeti rendszer és még sokan) újraelosztási pozíciója.
Sokan lehetnek ellene
Valójában ezek felsorolása nagyon hosszú lenne, s elosztási koalíciók igen színes képét tárhatná elénk. A magyar adórendszer bármilyen elképzelhető komolyabb átalakítása a legkülönbözőbb társadalmi csoportok érdekeit sértheti. Már mégoly vonzó ígéretekért cserébe sem vállal senki szívesen többletterheket Magyarországon. Az adószakértő-könyvvizsgáló szakmán belül és az állami fiskális apparátusban pedig bőven vannak olyanok, akik az adórendszer szinte bármilyen megváltoztatását destabilizálódásnak tekintenék, és az egyszerűsítési törekvéseket saját szakmájukra nézve sem tartanák előnyösnek.
A közszolgáltatások következetes leépítése a kiadási oldal rendbetételének egyik olyan iránya, amelyben néhányan csodaszert látnak. Ez a törekvés csak olyan kelet-európai környezetben indokolható, ahol eleve fel kell (lehet) tételezni a közszolgáltató intézmények egy részének rossz és felelőtlen (esetleg akár korrupt) működését. Ha azonban a működésüket új alapokra lehet helyezni, és az oktatás, az egészségügy vagy akár az igazságszolgáltatás valóban ki tudja elégíteni a tényleges társadalmi igényeket, akkor joggal elképzelhetjük, hogy a társadalom szívesen költene többet is rájuk, miként teszi azt a skandináv országokban.
Nem tartható sokáig, hogy a szakmai többség hangosan adóreformot követel, ennek közös minimumáról azonban képtelen megállapodni. Közben a nagypolitika egyik fele a reformlépések politikai akadályait fejtegeti, másik fele pedig hol korszerűnek ható, de nem mindig átgondolt, hol kifejezetten kalandos adórendszeri ötletekkel próbálja emelni a tétet. A hangzavar pedig folytatódik.
