Soha nem volt ilyen sok fiatal a pályán, mint ma – állítják a 940 fős merítéssel dolgozó kutatók. Míg negyven éve minden hatodik, egy évtizede pedig minden kilencedik tollforgató volt harminc évnél fiatalabb, ma már ez az arány csak pár százalékkal marad el az egyharmadtól. Negyedszázada 20-25 százalék volt az ötven felettiek aránya, ám mára látványosan megfogyatkozott a derékhad: a kilencvenes évek eleje óta majdnem a felére, 39-ról 21 százalékra zuhant a 41–50 esztendős korosztály tábora, miközben továbbra is tízből hárman tudhatják magukat a harmincasok csapatában. Mindezzel pedig tíz esztendő alatt 44-ről 39 évre zuhant az átlagéletkor.
Bérfejtés
Igék és képzők
Miközben az újságíró-szervezetek zsurnaliszta túltermeléssel riogatnak, oktatási szakemberek szerint a média és kommunikáció szakosok alapvetően nem veszélyeztetik a piac egyensúlyát. Igaz ugyan, hogy a legutóbbi népszámláláson mintegy 6800-an vallották magukat újságírónak, a felsőoktatásból pedig évente mintegy háromezren távoznak e két divatszak valamelyikének diplomájával, ám zömük nem a tömegtájékozta- tásban, hanem cégek marketing- vagy PR-osztályain képzeli el jövőjét. Attól még nem lesz valakiből újságíró, hogy egy ilyen diploma lapul a zsebében – ad egy máik szempontot Belatiny-Kenéz Attila, a budapesti Zsigmond Király Főiskola főtitkára, aki szerint tehetség és egy szakterület beható ismerete nélkül nem sokra mehetnek az újdondászok. Ezért is tartja példamutatónak a rendszerváltás előtti hazai gyakorlatot. Akkor ugyanis csak – a náluk pár éven belül induló – posztgraduális képzésen lehetett újságírói végzettséget szerezni.
Élen járnak online-osok abban is, hogy náluk a legkevesebb az alacsony fizetésű munkatárs: a leghátsó, havi nyolcvanezer forint alatti kategóriába ott csak minden ötvenedik ember tartozik, míg a tévéknél háromszor, a rádióknál négyszer, a nyomtatott kiadványoknál ötször akkora ez az arány. A 80 és 120 ezer forint közötti összeget rejtő „borítékkal” viszont átlagosan minden nyolcadik újságíró számolhat: az egyes csoportokon belül itt a rádiósok az éllovasok, 16 százalékuk tartozik ide, őket szorosan követi a kétheti, illetve a havilapos gárda (15), az online csapat (14) és a napilapok munkatársai (12 százalék).
Csúcsfejek
A legmagasabb, 300 ezer forint feletti fizetési kategóriában tartják pozícióikat a hetilapok: száz munkatársból 18 visz haza havonta 300 ezer forintnál többet, míg az internetes médiumoknál 14, a tévéknél 12, a napilapoknál 11, a rádióknál 10, a periodikáknál pedig 7 százalék büszkélkedhet hasonló mértékben gyarapodó kontóval.
Utóbbiakat részben a munkahelyi körülmények kárpótolják viszonylag alacsonyabb bérükért: ők számoltak be a legjobb szerkesztőségi légkörről és itt a legelégedettebbek a „segéderők” számával, akárcsak kollégáik, főnökeik szakmai felkészültségével és emberi hozzáállásával, valamint a szerkesztőségi demokrácia mértékével. A szakmai rendezvényeken való részvétel lehetőségében csak árnyalattal maradnak le mögöttük az online lapok munkatársai, akik viszont olyan kategóriákban ítélték meg a többiekénél jobban saját helyzetüket, mint az anyagi előrejutás, a külföldi utazások lehetősége vagy éppen a szociális juttatások színvonala.
Mindezek után nem csoda, ha anyagi és szociális viszonyaikkal az intenetes lapok munkatársai a legelégedettebbek (60), maguk mögé utasítva ezzel az országos kereskedelmi tévéknél dolgozókat (58), az országos, valamint a helyi hetilapok munkatársait (56-56), illetve az országos és helyi napilapok gárdáját (52, illetve 51 százalék).
Az sem válthat ki komoly megdöbbenést, hogy a tabella legalját a Magyar Rádió bérelte ki magának a következő kutatásig az alkalmazottak 39 százalékos elégedettségi indexével, a közéjük ékelődött regionális, nonprofit rádiók után pedig a közszolgálati tévék következnek a maguk 42 százalékos mutatójával.
Szabad a bók
Az események értékelésében ma szerényebbnek látják lehetőségeiket az újságírók, mint a Kádár-korszak vége felé – világlik ki az adatsorból: egy ötfokozatú skálán 1981-ben 3,72-ra értékelték mozgásterüket, ma pedig csupán 3,70-ra. Ez ugyan elmozdulás az 1997-ben mért 3,66-os eredmény felől, ám még mindig messze elmarad a rendszerváltás lázrohamában, 1992-ben kimutatott 4,20-os értéktől. Visszafogottabbak a lehetőségek a témaválasztásban is: ez 3,90-os átlagot kapott, amit kilenc év alatt öt-, másfél évtized távlatában pedig 36 százados csökkenést jelent, noha ez még mindig bő fél ponttal jobb az 1982-es eredménynél.
Tízből hat tollforgató praxisában nem fordult még elő, hogy politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlás érte volna, bő egyharmaduk ritkán, de találkozott már ilyesmivel, míg 5-6 százalék azok aránya, akik az „előfordult, gyakran” választ karikázták be a felmérés során. Arra, hogy a szerkesztőséget vagy az újságírót fenyegették-e már meg egy tervezett anyag miatt, „a béke szigetén”, azaz a periodikáknál dolgozók 80 százaléka felelt nemmel, míg az online kiadványoknál és a rádióknál 74-74, a hetilapoknál 65 százalék válaszolt hasonlóan. Gyakorlatilag a középértéket (62 százalék) produkálták a kutatás eredményeinek összegzésében műfajtól függetlenül egy kalap alá vett televíziók is. Az átlagot azonban alaposan lehúzza a napilaposok válasza: közülük csak 42 százalék nyilatkozott úgy, hogy nem találkozott még ilyesmivel. Náluk mondták viszont a legtöbben (41 százalék), hogy egyszer-kétszer találkoztak ilyen határozott presszióval, míg százból 17 azt felelte: többször is történt házuk táján ilyesmi. Az első adat a másfélszerese, a második a kétszerese az összújságírói átlagnak.
Ugyanakkor nem médiaág, hanem politikai beállítottság kérdése, hogy ki miként ítéli meg a hazai média helyzetét, márpedig a magukat (akár bal-, akár jobboldali) liberálisoknak valló sajtómunkásoknak is alig a fele állítja, hogy Magyarországon sajtószabadság van, míg a konzervatívok esetében a balosoknál 24, a jobbosoknál 19 százalék ez az arány. Mindeközben jelenősen változott a tömegtájékoztatásban dolgozók pártpreferenciája is: különösen a fiatalok körében bővült a Fidesz (mostanság 35 százalék körüli) tábora. Tízből hárman az SZDSZ-re, ketten az MSZP-re voksolnának, és tíz százalék fölé kúszott az MDF támogatóinak aránya.
Otthon tágasabb
Mindeközben az újságírók fele gondolja úgy, hogy sokan vannak, akiknek a hangját senki nem képviseli a sajtóban, és hasonló azok aránya, akik szerint túl nagy a médiában a pártbefolyás. Körülbelül ugyanekkora tábora van annak a véleménynek, hogy a kelleténél több hazai lap került külföldi kézbe. Eközben hatból egyetlen újságíró osztja azt az álláspontot, hogy a sajtó ma kifejezi a közvéleményt, illetve képet ad az országban történtekről, de ugyanekkora azok tábora is, akik szerint hazánkban ma nincs megbízató, mértékadó médium.
A tizenöt és a tíz évvel ezelőtti adatokkal összehasonlítva valamiféle kiábrándultság sugárzik a mostani válaszokból: már 1997-ben is leszorította a munka nyújtotta örömöt a dobogó tetejéről a boldog családi élet, ugyanekkor az ötödikről a harmadik helyre rukkolt előre a biztonság és a kiegyensúlyozottság mint elvárás. Kis ingadozással tartja pozícióját a változatos élet igénye, amely most – a széles látókörű, nagy tudású emberré válás mögött – a hatodik lett. Meghökkentő azonban, hogy a kutatások során két-két helyet hátracsúszva immáron csak a hetedik legfontosabb szempont az „átlagújságíró” számára, hogy a szakmájában a lehetőségekhez képest a maximumot nyújtsa, miközben az a megfontolás, hogy „javítson valamit a világ dolgán”, a tízelemű zárt preferenciasor negyedik helyéről előbb az utolsó előttire, majd az utolsóra bucskázott.
