Üzleti tippek

Friderikusz felcserélte a törvényhozókat

admin
admin

2006. 09. 04. 11:26

A valóság feltárásának mestersége, avagy nézzen szembe a valósággal

Erre szinte naponta nyílik lehetősége a televízónézőnek, ha nyomon követi a népszerű televíziós produkciót, melynek címe: “Friderikusz MOST“.

A műsor címe azt sugallja, hogy a valóság az ember előtt gyakorta rejtve marad. Annak feltárása – szakember dolga. A műsor ebben segít, felébresztve és fokozva a nézőben azt a várakozást, hogy itt és most fülön csípik a valóságot. Szóval aki időt szán a műsorra majd azt érezheti, hogy itt most minden kiderült, még az is, hogy ki volt az, aki eddig rejtegette vagy torzította a valóságot.

Nem kis vállalkozás, de a siker záloga mindig az, ha nehéz feladatot tudunk megoldani.

De maradjunk kicsit a produkció címéből kiolvasható programnál; szóval, hogy itt és most valakinek szembe is kell néznie a valósággal. Ez az ígéret csak tovább fokozza a várakozást, ingerli a kíváncsiságot. Nem mindegy ugyanis, hogy mi fog kiderülni, azaz mi is lesz a valóság; de még ennél is izgalmasabb, hogy kinek kell majd vele szembenézni. Végül az sem lényegtelen, hogy igazságos győzelmet arassunk a valóságot rejtegető, vagy elferdítő felett, kielégítve ezzel az ember igazságszolgáltatásra irányuló igényét.

E dolgozatban három beszélgetés elemzésével teszünk kísérletet arra, hogy megfigyeljük és értékeljük azt az eszköztárat, amellyel ezt a feladatot a műsorvezető megoldotta.

Az elemzéshez felhasznált műsorok- az elhangzásuk sorrendjében:

“Keresztbe feküdtek” (2006. június 08.), (http://www.atv.hu/friderikusz/?q=node/338 )
“Ők mondják meg” (2006. június 09.), (http://www.atv.hu/friderikusz/?q=node/341 )
“Olvadjon máshol?” (2006. július 12.), (http://www.atv.hu/friderikusz/?q=node/400)

Mielőtt azonban ehhez hozzákezdenénk, szenteljünk néhány gondolatot arra, mi is az a “valóság“? Persze, miközben erről gondolkozunk, ne higgyük magunkról, hogy pontos meghatározással szolgálhatunk. Tudnunk kell, hogy a valóság nagyon sokrétű és bonyolult. Tudományos igénnyel aligha közelítette meg jobban bárki is e bonyolultsága ellenére is a rend és a szervezettség jegyeit magán viselő kérdést, mint W. Heisenberg “Ordnung der Wirklichkeit” (“A valóság rendje”) című művében. Elmélyült gondolatainak fontos részét képezi a nyelv elemzése, annak a bonyolult működésnek a vizsgálata, miképpen tölti be a nyelv azt a szerepét, hogy a valóság bonyolult viszonyait tükrözze, kifejezze – az emberek közötti hiteles kapcsolat eszközét képezve ezzel.

De, – a hétköznapi élet szóhasználatánál maradva – segítségül hívhatjuk a magyar nyelv fogalmait értelmező szótárt is, amely azt mondja, hogy a valóság “Az, ami létezik, és ami a létező világban végbemegy”. Elszakadva ezzel a filozofikus elmélyülés igényétől, egy másik szavunkkal “tényeknek” is nevezhetnénk a valóságot. Ne feledjük azonban, hogy a tények között is rengeteg kapcsolat áll fenn. Megintcsak leegyszerűsítve, általában ok-okozati jellegűek és kölcsönösek.

Amikor tehát arra vállalkozunk, hogy szembenézzünk a valósággal, meg kell ragadnunk egy tényt, tudnunk kell, hogy az milyen más tényekkel áll kapcsolatban, és hogy miben áll ezen kapcsolatoknak a lényege. Nem szabad tehát a kapcsolódó tények köréből lényegeseket figyelmen kívül hagyni (1) és hitelesen kell a kapcsolatok lényegét megközelíteni (2).

Mindkét feladat követelményeket állít a valóságot bemutatni szándékozó műsorvezető elé: részint a tárgyi ismeretek vonatkozásában (1), részint pedig az előítélet-mentességet illetően (2).

Nézzük ezután, milyen módszereket használ a műsorvezető az idézett műsorokban.

“Keresztbe feküdtek”

A beszélgetés a budapesti közlekedést komoly mértékben érintő M0-ás körgyűrű továbbépítésével kapcsolatos akadályokról szól. Igen, a középpontban az akadályok állnak, merthogy a civilszervezetek környezetvédelmi megfontolásokkal állnak elő, és ezzel a továbbépítés útjába “keresztbe feküdtek“.

Nos, ez egy állítás. Kérdőjel nélkül olvasható ez a cím a képernyő alján a beszélgetés túlnyomó részében. A kérdés tehát az, hogy a valóság kereséséről van-e itt szó, vagy bizonyítási eljárásról? Az utóbbi esetben ugyanis a cím prekoncepciót (2) takar.

Mivel pedig más módszerek szükségesek a bizonyítási eljáráshoz, mint a megismerni szándékozott valóság kereséséhez, ez a kérdés a beszélgetés vezetése során a prekoncepció irányába dől el.

Fogadjuk el a címet prekoncepció helyett egy jól érthető sugalmazásnak. Ez esetben a néző okvetlenül arra kíváncsi, hogy miért feküdtek keresztbe? De vajon kiderülhet-e ez? Kapott-e erre elegendő lehetőséget, a civilszervezeteket képviselő Lukács András elnök (Levegő Munkacsoport), akit – átvitt értelemben – a címben foglalt állítás elkövetésével a műsor gyanúba kevert. A beszélgetés további résztvevői dr. Láng Erzsébet bíró, a Fővárosi Bíróság Közigazgatási Kollégiumának helyettes vezetője, Vajda Pál, Budapest főpolgármester-helyettese, Golub Athanáz, Pomáz polgármestere, valamint Sárközy Tamás jogász professzor.

A kérdés megválaszolásához most is, és a másik két műsor esetében is egy ismert szociolingvisztikai metodika alapján (Huszár 1993) kezdünk hozzá. Ennek lényege, hogy feltárjuk a párbeszédsorozat legfontosabb mennyiségi jellemzőit, meghatározva a résztvevők által elmondott szavak számát, majd ezek viszonyát a kérdező (műsorvezető) által hozzájuk intézett szavak számához. E viszonyszámokat együttműködési együtthatónak nevezzük. Ennek nagysága rendkívül jellemző a beszélgetésre, a résztvevők közötti hatalmi viszonyra, és sokat elárul a konkrét beszélgetési szituációról.

Az idézett vizsgálatban a 12 pályaválasztási interjúban ez az arány átlagosan 4,81 volt, a 12 terápiás beszélgetésben pedig elérte a 17,5-öt (Huszár 1993). Iránymutatóként tehát kívánatosnak tarthatjuk, ha a beszélgetésben a beszéd mennyisége jelentősen a válaszadó javára billen.

A most vizsgált beszélgetés bevezetőjében és zárásaként a műsorvezető 256 szót mondott, valamint a műsorvezető intenciója alapján készített filmbeszámolóban még 586 szó hangzott el. Ezzel a műsorvezető a többi résztvevőhöz képest némi előnyre tett szert, de ez egy ilyen műsorban természetes dolog.

Vizsgálva azonban a párbeszédes műsorrészt, abban összesen 4957 szó hangzott el, melyből a műsorvezető 2260 szóval, az 5 meghívott vendég pedig összesen 2697 szóval vette ki a részét. Már ebből is látszik, hogy az összesített arány alig éri el az 1,2-t, ez pedig igen alacsonynak mondható.

Még érdekesebbek az egyes résztvevőkre adódó viszonyszámok. Ahol ugyanis ez magasabb, ott a műsorvezető jobban végezte a feladatát: több információt szerzett a beszélgetőtársáról. Ezek a számok tehát még akkor is árulkodnak a műsorvezető információszerző szándékáról, ha a válaszadók beszédkészsége, beszédsebessége nyilvánvalóan eltér egymástól.

A bírónő a civilszervezetek által indított perek lényegéről, eljárási szabályairól, elhúzódásuk okairól nyilatkozott. A műsorvezető 857 szót intézett hozzá, de a kérdezett csak 375 szóval tudott válaszolni. Az arány megdöbbentően rossz: 0,438.

A főpolgármester helyettese 129 szóban kapott kérdéseket, és erre mintegy 393 szóval válaszolhatott. Ez az arány 3,046, ami elfogadható.

Hasonló a helyzet a műsor tanulságait összegző beszédrészben, ahol a műsorvezető193 szavára Sárközy professzor éppen háromszor több szóval felelt.

A beszélgetés két további résztvevője (Lukács András és Golub Athanáz), akiktől pontosan a miértre kellett volna választ kapni, együttesen csak 1350 szót mondhattak, szemben a műsorvezető által mondott 2260 és a másik három résztvevőtől együttesen elhangzott 1347 szóval.

Végül még egyértelműbben látszik, hogy a műsorvezető valójában nem volt kíváncsi Lukács András véleményére, ha számba vesszük, hogy a műsorvezető a hozzá intézett 722 szavára csak 776 szót engedélyezett partnerének.

Ezekben az arányszámokban kifejezésre jut a befolyásolás nélküli információszerzés szándékának mértéke is, mert a kérdések legtöbbnyire akkor hosszúak, ha a kérdező abba a hallani kívánt választ is beleépíti. Ezzel a köznyelv szerint akár megvezeti, esetleg zavarba hozza, vagy saját gondolatmenetéből kizökkenti a kérdezettet.

Az ilyen kérdések egyenes következménye a bizonytalanabb válaszadás, amely aztán alkalmat ad a kérdezőnek az udvariatlan közbevágásra.

Valóban, Lukács András 34 választ adhatott, és ebből a műsorvezető 13-szor vágott közbe, meghiúsítva a válasz kifejtését.

A többi szereplő esetében a közbevágások és a válaszok aránya így alakult:

Dr. Láng Erzsébet: 4/13, – Vajda Pál: 2/7 – Golub Athanáz: 1/8 – Dr. Sárközi Tamás:1/9

A fentiekből látszik, hogy a műsorvezető leginkább abba a partnerébe fojtotta bele a szót, akitől a miértre kaphatott volna választ. Ez pedig azt támasztja alá, hogy a beszélgetés egy koncepció igazolását szolgálta.

Nem célunk a teljesség jegyében minőségileg is analizálni a feltett kérdéseket. Azt azonban a figyelmes néző (vagy a műsor honlapjának olvasója) is érzékelheti, hogy a Lukács Andráshoz intézett kérdések kíváncsi, de semleges érdeklődésnek aligha tekinthetők.

Nem kell túl érzékenynek lenni ahhoz, hogy az alábbi kérdésekben a beszélgetőtárs szakértelmének kétségbevonását (i), a prekoncepciót (ii), esetenként a nehezen értelmezhető (esetleg csak a kérdező indulatával magyarázható), és érdemi válasz helyett inkább indulatokat gerjesztő feltételezéseket (iii), a zavarba hozás szándékát (iv) észrevegyük.

(i)
Mv.: – Mi az önök szakmájuk, például értenek hozzá? Tehát mi ad önöknek például jogosítványt az elhatározáson meg a belső tűzön túl?

Mv.: – Szakértő hogy lesz önöknél valaki? Úgy, hogy jelentkezik, vagy úgy, hogy valamilyen szelekciós eljárásban részt vesz? Tehát mondjuk biztos, hogy a legjobbakat választják-e ki, ez a kérdés?

Mv.: – Soha önkritika tárgyává nem teszik a gondolataikat, tehát önöknek mindig igazuk van?

Mv:- De önöknek mindig igazuk van, ez a kérdésem?

(ii)
Mv.: – Ha jól értem, tulajdonképpen önök szeretnék tervezni ugye egész Budapest közlekedését, mert akkor lenne ez biztos és jó kezekben?

Mv.: – Miért nem veszik át a hatalmat, már demokratikusan úgy értem? Nem megdöntve a főváros vezetését, de miért nem?

Mv.: – Azt miért gondolják egyébként, hogy akár az állam vagy az engedélyeket kiadó szakhatóságok állandóan rontani akarnak az emberek életkörülményein?

Mv.: – És miért nem hagyják békén az embereket az örökös egészségmániájukkal, ha már itt tartunk? Hogyan, szóval én szerintem hadd döntse el mindenki, hogy mi árt neki? Tehát miért véd ön meg engem tőlük?

Mv.: – Mindig ugyanoda kanyarodunk vissza, ott épüljön, ahol önök akarják, ugye ez a lényeg?

(iii)
Mv.: – Na most akkor nagyon jó helyre tévedtünk, a Kommunista Párt, felírtam magamnak is, jobban tudta mindig, hogy mi kell az embereknek, akár csak önök, csak hát ugye közben rendszert váltottunk. Ez feltűnt, miközben ugyanazzal az erőszakos eszközrendszerrel élnek önök is.

Mv.: – Nekem az az érzésem, hogy a jövőért feláldozzák a jelent. Tehát nekem azért kell évek óta szívni, meg még két millió embernek ennek a városnak a levegőjét, például mondjuk 10 év óta az M0-ra utalva, mert önök és az önökön persze általában a zöld szervezeteket értem, ezt nyilvánvalóan ön sem értette félre, mert önök ragaszkodnak az egyébként kérlelhetetlen álláspontjukhoz, a kitűnő szakemberek által megtámogatott kitűnő álláspontjukhoz”.

(iv)
Mv.: – Kérem szépen, arra válaszoljon, amit kérdeztem.

Mv.: – Ön mivel jött most ide a stúdióba?

Mv.: – Igen. Tehát soha nem ül autóba?

A fenti kérdések pergőtüzében nincs esélye a kérdezettnek, hogy a dolog érdeméről nyilatkozzék, már csak azért sem, mert egyik kérdés sem érint szakmai problémát.

Persze a megtépázott partner szavai nem is lényegesek. Van ugyanis egy összegzés, amely végül rendet tesz a témában. Ezúttal erre Sárközy professzor kapott meghívást.

Végül idézünk a műsor honlapján (http://www.atv.hu/friderikusz/?q=node/347) megjelentetett összesen három nézői levél mindegyikéből:

“…El kell mondjam, hogy nem vagyok tagja semmilyen környezetvédő szervezetnek, nem politizálok és az Ön műsorait szívesen nézem. Ezért bánt annyira, hogy a tegnapi téma iránt ön nélkülözött minden objektivitást, sőt előítélettel, illetve prekoncepcióval közelítette meg. Miközben gúnyosan azt firtatta, hogy a környezetvédőknek mindenben igaza van, a másik oldal állításait feltétel nélkül elfogadta objektív igazságnak. Nem vizsgálta egyik oldal állításait, motivációit sem. Ön a közösségi érdek mögé bújva egyértelműen képviselte az egyik oldalt…”
(M. H.)

“…Tudom hogy fárasztó, és macerás, de muszáj lett volna legalább alapjaiban áttekintenie a Levegő MCS tanulmányait. Bármennyire bonyolultak, és röviden szinte megmagyarázhatatlanok, bizony elég alaposak, és meggyőző erejűek. Nemzetközi példákkal, és higgadt, tényszerű levezetéssel…” (K. G.)

“…Ön a mai műsorában meglehetősen inkorrekt módon, helyenként a demagógia eszközeit is használva bánt Lukács Andrással.
A zöld szervezetek nem döntenek, az ő igazságuk súlyát másokéhoz képest nem Ön dönti el. Nekem úgy tűnt, hogy velük ellentétben vagy hozzájuk hasonlóan Ön hiszi (Ön is azt hiszi), hogy csak egy igazság létezik…” (Sz. P.)


Ők mondják meg

Ez a beszélgetés az előbbivel ellentétben egyetlen interjúalannyal (dr. Simon Attila, az ORTT Panaszbizottságának soros elnöke) folyt, de itt is egy szakértő (Gábor György, vallásfilozófus) mondott végszót, a műsorvezetővel dialógusban.

A beszélgetésre az ORTT Panaszbizottságának egy nézői panasz elbírálása kapcsán született “Nyilatkozat”-a adott okot. Ebben az eljáró tanács tagjai egyhangúlag kifejtették, hogy a Budakeszin felállított “Himnusz-szobor” felavatása a médiatörvény szóhasználata szerint “közérdeklődésre számot tartó esemény” volt, amelyről ezért a közszolgálati televízió (MTV) fő hírműsorának be kellett volna számolnia.

Az indoklásban említést tettek arról, hogy – ellentétben az MTV vélekedésével – tartalmában megítélve, ez az esemény nem egyszerűen egy “helyi eseménynek” minősül. Ugyancsak az MTV azon vélekedésével szemben, hogy ezen az eseményen közszereplők nem is vettek részt, kiemelte az eljáró tanács, hogy azon egy köztiszteletben álló Kossuth-díjas személyiség is jelen volt. Mindezeken túl, az eljáró tanács úgy vélte, hogy a nemzeti Himnusz által ihletett szobor avatása – lényegét tekintve minden magyart érintő esemény.

A Panaszbizottság ezen nyilatkozata, amely jogi formáját tekintve véleménynek minősül – és a médiatörvény számos hibájának egyikéből kifolyólag ellene fellebbezésnek helye nincs; – azonnal nagy vihart kavart. (A most elemezett műsort megelőzően a Klub Rádió telefonos interaktív műsora is foglalkozott vele.)

A műsor címét értelmezve arra kell következtetnünk, hogy vannak itt valakik, akik beleszólnak az elektronikus média működésébe: “Ők mondják meg“, hogy mit szabad, mit nem, miről kell és miről nem kell tudósítani.

Friderikusz már a műsor címében felcserélte a törvényhozókat a törvény alkalmazóival. A Panaszbizottság esetenként összeállított háromtagú eljáró tanácsa természetesen csak a médiatörvény alkalmazására jogosult, ők tehát nem mondhatnak meg a törvénytől függetlenül semmit.

Tevékenységük ebben a vonatkozásban a bírói tevékenységgel azonos, és mivel az alkalmazott törvények a konkrétság igényével nem fedhetnek le minden előforduló esetet, a törvényt esetenként értelmezni szükséges. Persze természetes, hogy a törvény értelmezése nemcsak egyféleképpen lehetséges. Emiatt minden alappal hiányolta a műsorvezető ebben a konkrét esetben a jogorvoslati út hiányát. (Ez volt egyébként a beszélgetés egyetlen szakmailag korrekt része.)

E jogi elégtelenség reparálására tett erőfeszítésekről erős nyomással faggatta a Panaszbizottság soros elnökét, aki természetesen e körben szolgálhatott volna több információval is, de – mivel ez jogában állt – a Testületet (ORTT) is érintő kérdésben szűkszavú maradt.

De térjünk most vissza a címből kiolvasható szándékhoz: azaz a felelősségre vonáshoz. Ezt a szándékot igazolja vissza az egész beszélgetés. A felelősségre vonás tárgyára fókuszálva a legfontosabbnak tűnik a szerkesztői szabadság vélelmezett korlátozása.

A műsorvezető ezügyben megfeledkezett arról, hogy a törvény ekként rendelkezik a szerkesztői szabadságról: “A műsorszolgáltató – a törvény keretei között – önállóan határozza meg a műsorszolgáltatás tartalmát, és azért felelősséggel tartozik.

A bepanaszolt Híradó beszámolt a szegedi villamosvezetők gyorsulási versenyéről, sőt szólt a görények törzskönyvezéséről is, de úgy döntött, hogy a Himnusz-szobor felavatásáról nem szól – műsoridő hiányában.

Annak ellenére döntött így, hogy a szerkesztő köztudottan birtokában van annak a tudásnak, hogy egy 20-25 perces műsoron belül akár 30-40 másodpercnyi időt teremtsen, ha valaminek a közlését bármi is indokolja.

Mindezekről a körülményekről a műsorban a kérdező és a kérdezett magatartásából kifolyólag nem esett szó.

Vizsgáljuk meg ismét a műsor nyelvi jellemzőit.

A műsor bevezetőjéhez a műsorvezető összesen 151 szót mondott, majd e műsorban is a műsorvezető intencióit szolgáló film következett. Ebben összesen 589 szó hangzott el.

Ez tetemes (mondhatni tisztességtelen) műsorvezetői előnynek tekinthető, mert a műsor vendége összesen alig kétszer ennyit beszélhetett. A párbeszédes részben ugyanis a műsorvezető 1348 szóban kérdezett, a Panaszbizottság soros elnöke viszont csak néhány szóval mondhatott többet, összesen 1360 szóban válaszolhatott.

Megint fel kell tenni a kérdést, miért ilyen alacsony (1,008) az együttműködési együttható?

A figyelmes elemző észreveszi, hogy a műsorvezető itt tulajdonképpen nyilatkozatra akarja bírni a Panaszbizottság soros elnökét, arra hogy személyesen véleményezze a konkrét panaszügyben hozott döntést. A vendég erre nem vállalkozik, – ez nem is a feladata – és így ennek okát faggatja a műsorvezető, minduntalan visszatérve rá.

Amikor ez nem sikerül, igyekszik a “sorok között olvasva” értelmezni a partnere válaszait, és eldöntendő kérdéseket tesz fel neki. Az újabb sikertelenség miatt ezután viccesen erőfölényt kísérel meg beépíteni a beszélgetésbe. A következő dialógus hangzik el:

“Mv.: Félig viccesen, de félig komolyan is kérdezem, hogy az ORTT panaszbizottságához riportalany miatt nem lehet panaszt benyújtani?

dr. Simon Attila, a panaszbizottság soros elnöke: – Riportalany miatt?

Mv.: – Igen.


A műsorvezető tehát rájött arra, hogy partnerét nehezen tudja irányítani. Ezzel elvileg a beszélgetés véget is érhetett volna, de a műsorvezető ezzel nem érte be. Erről árulkodik a következő részlet:

“Mv.: – Sajnos rossz hírem van, itt ön képviseli az ő véleményüket is, tehát muszáj valahogy egymással párbeszédbe kerülnünk, mert egyébként elbeszélünk egymás mellett.

dr. Simon Attila, a panaszbizottság soros elnöke: – Ez természetes, én próbálok is, csak nem vagyok arra azt gondolom feljogosítva, hogy egy mások által meghozott jogszerű döntést, ami most kiváltotta például azt, hogy erről itt beszélgetünk, azt én minden további nélkül mondjuk támadjam.

Mv.: – Na most ha azt kérdezem öntől, hogy ugye ön a panaszbizottság soros elnöke és azt válaszolja erre, hogy egyébként ezzel a panaszbizottsági ‘eljáró tanács döntéssel’ nem értett egyet, már ami a híradóval kapcsolatos, akkor be is fejeztük a beszélgetést, tehát az előző mondataiból az derül ki nekem vagy számomra, hogy nem értett egyet, azért nem akarja képviselni.”


A beszélgetés folytatásában a műsorvezető először a Panaszbizottság tagjainak szakértelmét vonja kétségbe, még az udvarias fogalmazásról is megfeledkezve:

“Mv.: – Simon úr, de hát akkor a kérdés arra vonatkozik leegyszerűsítve, hogy miért döntenek olyanban, amihez nem értenek?

Mv.: – A jogszabályok mellett a józan eszüket például szokták használni?”


A következőkben a beszélgetés folytatására a műsorvezető úgy tesz kísérletet, hogy a Himnusz-szoborról megállapítja: az legfeljebb egy vitatott esztétikai értékű szobornak minősül. Az erre épülő következő kérdését maga is kötekedésnek érzi, de ezt tagadva így folytatja:

“Mv.: – Már bocsánatot kérek, ne haragudjon, tényleg nem kötekszem, de annyi képtelenséget mond, hogy muszáj, hogy kérdezzek. Milyen alapon döntik el önök, hogy egy szobor az hír vagy nem hír?”

Ebben a megszólalásban már a beszélgetőtársat is megsérti azzal, hogy válaszait képtelenségeknek minősíti.

Van azonban még egy lehetőség a beszélgetőtárs inspirálására:

“Mv.: – Ismer ön ennél hatalmasabb és megkérdőjelezhetetlenebb instanciát a Magyar Köztársaságban, mint az ORTT panaszbizottsága, vagy panaszbizottságai? Érti a kérdést, ugye?”

Ez a kérdés most már a soros elnök által képviselt Panaszbizottságot éppúgy megsérti, mint magát a soros elnököt. A válasz persze csak ez lehet:

dr. Simon Attila, a panaszbizottság soros elnöke: – Értem, értem, kicsit cinikus.

A fogást kereső beszélgetés lényegileg egy utóvágással fejeződik be, amikoris a műsorvezető a soros elnöknek fogadást kínál arról, hogy a beszélgetésre okot adó panaszbizottsági nyilatkozattal politikai döntés született.

A beszélgetésről elég egyértelműen állítható, hogy a műsorvezető megintcsak az igazság birtokosának gondolván magát, a beszélgetőtárssal elvárások mentén beszélgetett.
Nem tisztelte autonóm és kultúrált személyiségként a partnerét: használta egyaránt a leminősítés, a megszégyenítés, a zavarba hozás, a kötekedés, az udvariatlanság minden eszközét, beleértve a gyakori közbevágásokat is. Ezek aránya a feltett kérdésekhez viszonyítva nagyon magas: 10/53.

A műsor szakértő vendégével a Himnusz-szobor esztétikai értékeit minősítették, kétségbe vonva még a nemzeti Himnuszhoz való szimbolikus, eszmei kapcsolódását is. E fejtegetések közben nagy súlyt fektettek a szakrális jellegre, majd ebből általánosítva úgy értelmezték a Panaszbizottság döntését, hogy akkor minden szakrális eseményről tudósítani kell. (Elfeledve persze, hogy a nemzeti himnuszoknak nem a szakrális jelleg a lényege, és hogy nagyon sok nemzet himnusza egyáltalán nem szakrális jellegű. Ezzel persze elterelődött a szó a nemzeti himnuszok általában vett – jól ismert – alapvető funkciójáról.)

Szó esett itt még a szoboravatáson közszereplést vállaló Kossuth-díjas írónővel kapcsolatban az alábbiról:

Szakértő: “Az, hogy köztiszteletben álló, ez egy furcsa fogalom, ugyanis persze, természetesen nagyon sokak számára köztiszteletnek örvend az íróasszony, akár az esztétikai munkásságát tekintve, akár a politikai fellépéseit tekintve. Mások számára szerencsére nem kell ezt kötelező erővel elfogadni.”

De, hogy ne maradjunk adósak a műsor ezen részének mennyiségi értékelésével sem, megadjuk, hogy itt a válaszadó nyugodtan beszélhetett, több, mint a felét annak, amennyit a soros elnök mondhatott, és valamivel több (6,018) mint hatszorosát annak, ami a hozzá intézett kérdések hossza volt.

Felmerül tehát a kérdés, mi volt ennek a műsornak a valódi intenciója?

Olvadjon máshol?

A címből itt a műsorvezető intencióiból viszonylag keveset olvashatunk ki, és ezt a címet akár szellemesnek is érezhetjük.

A beszélgetésre azért került sor, mert Budapest forgalmas közterületein szokatlan műalkotások jelentek meg: színes műanyag tehén-szobrok formájában. Az egyes szobrok elvitathatatlanul különféle gondolati tartalmakat is megcéloztak, felébresztettek.

A mindenesetre szokatlan jelenségekből egy példány a Szent István Bazilikához közel, mondhatni annak “aurájában”, közvetlenül a kozmata burkolatra elhelyezve is megjelent.

A műanyag tehén fejével a földre roskadva, hátsó felével egy olvadó fagylaltot formált. Az ebből kiálló nyalókán a felirat pedig “Don’t lick” (Ne nyalj) volt. A tehén az így megformált hátsó felét a Bazilika homlokzata felé fordítva állt.

Ezt az eseményt a Szent István Bazilika plébánosa, Dr. Szabó Géza kanonok a hely szelleméhez méltatlannak tartotta, hivatkozva a környéken megforduló hívők reakcióira is. Kifogásolta, hogy a szobor felállításáról előzetesen nem is értesült.

A beszélgetés másik résztvevője a szoborcsoport felállításának projektvezetője, Csikós Gergely volt.

Az eseményről élő kapcsolás formájában nyilatkozott Budapest V. kerületének polgármestere, Steiner Pál is. Ő elmondta, hogy a Bazilika és az önkormányzat közötti megállapodás alapján ez a területhasználat nem megengedhető, de ugyanígy eljárást helyezett kilátásba azokkal szemben is, akik a szobrot felháborodásukban önkényesen átszállították a ” Liberálisok Háza” elé.

A műsor végén megint egy szakértő, Szűts Miklós festőművész mondott tartalmi összefoglalót és értékítéletet az eseményről.

A fentiek szerint a konfliktushelyzet valódi főszereplője Dr. Szabó Géza kanonok volt, akinek azzal a “valósággal” kellett szembe néznie, hogy az egész helyzetről talán elavult, idejét múlt nézetei vannak. Friderikusz ezzel a felütéssel indítja a beszélgetést:

“- Plébános úr modern lett a világ ugye változott sokat?”

A kérdések ezután azt firtatták, hogy ha a tehénkollekció más darabjait (pl. politikai tartalmú, vagy pl. a mindörökké nevű szerelmes tehenet) állítják fel ott, akkor azt el tudták volna-e fogadni?
A műsorvezető ezután a méterben kifejezhető kritikus távolságot kezdte firtatni, majd három nagyon udvariatlan kérdéssel állt elő:

“- Önnek szúrt szemet vagy a híveknek?

– Felismerte rögtön?

– Rögtön összefüggést teremtett a kettő között vagy kicsit gondolkodott rajta.”


Az első kérdés elvitatja a saját értékítélet meglétét, a második a felismerőképességet, míg a harmadik kérdés a véleményalkotás elhamarkodottságát próbálta rásütni a beszélgetőtársra.

Ezután a műsorvezető hallani szerette volna, hogy a plébános miféle szándékoltságot lát ebben az eseményben. Erre azonban óvatos válaszokat kapott.

A műsorvezető ezután a római Szent Péter téren álló szobor (Garibaldi lovas szobra) pozíciójával próbálta zavarba hozni a plébánost, de az szellemesen kivágta magát.

A műsorvezető ekkor dicséretben részesítette, és a másik főszereplővel, Csikós Gergely projektvezetővel kezdett egy sokkal tárgyilagosabb hangnemű beszélgetést.

A plébános úr véleményét később még arról szerette volna megtudni, mit gondol arról, miért éppen a Liberálisok Háza elé vitték az önkéntes vallásvédők a tehenet.

A válaszban ő megint szellemesen tért ki, a tehén és a liberálisok egyaránt kék színére hivatkozva.

A konfliktushelyzet vázolásánál Steiner Pál álláspontjára már kitértünk. Ez az álláspont a beszélgetésből egyértelműen kiderült (mivel az együttműködési együttható magas, 5,311 volt.)

A szakértő még ennél is nagyobb együttműködési együtthatóval beszélhetett, és gondosan alátámasztotta a műsorvezetőnek a műsorból egyértelműen kiérzett álláspontját.

A fentiek után adjuk meg ennek a műsornak is a szociolingvisztikai módszerekkel megállapított jellemzőit. Az együttműködési hányadosok értékeit e-vel jelölve zárójelben adjuk meg.

A műsorvezető a bevezetőben és a kapcsolódó film segítségével 701 szó felett rendelkezve kezdte a beszélgetést.
A plébánoshoz 431 szóban tett fel kérdéseket, és 344 szóban kapott választ. (e= 0,798)
A projektvezető 275 szóval kapott kérdést, és 360 szó hosszban válaszolt. (e=1,309)
A polgármester 90 szó kérdésre 478 szóval válaszolt. (e=5,311)
A szakértő 103 szó kérdésre 617 szóból álló választ adott. (e= 5,99)

Ismét érdekes, hogy a beszélgetés főszereplője rendelkezik a legrosszabb, a szakértő pedig a legkedvezőbb (egyébként elfogadható) adatokkal.

Az udvariatlan közbevágások a plébános és a projektvezető válaszit nagyjából azonos mértékben terhelték. Arányuk: 6/23 ill. 4/15.

A polgármester és a szakértő esetében a közbevágások aránya: 2/9 ill. 1/9 volt.

Végül a diagramon a plébánossal folytatott beszélgetés dinamikáját mutatjuk be azáltal, hogy egymás mellett ábrázolt oszlopokkal adjuk meg a beszélgetésben a kérdező és a válaszadó beszédhosszának átlagát. (Az adatokat a következő módon átlagoltuk: az 1. beszédlépéshez az 1., 2., 3. beszédlépés adatait átlagoltuk. A 2. beszédlépéshez a 2., 3., 4. beszédlépésből képeztünk átlagot. stb.)


A beszédlépések száma a mûsorvezetõnél és a beszélgetõtársnál

A diagram két beszédlépésben nagyjából kiegyensúlyozott szószámot mutat, majd a viszonylag rövidebb, de zavarba hozó kérdésekre megnő a válaszadó szószáma (12…14 beszédlépés). A 14. …17. beszédlépés között hangzik el a Garibaldi szoborral kapcsolatos példálózás, mely a kérdezőtől nagyobb szószámot igényel. Erre, és a beszélgetés végén feltett (…mit gondol, miért éppen a liberálisok háza…) – típusú kérdésekre a beszélgetőtárs gyakorlatilag visszavonul, válaszait csak udvariasságból adja.

Összegezés

A vizsgált három műsor nyelvi elemzésével és kommunikációs stílusának vizsgálatával a következők állapíthatók meg:

A fő riportalany dialógusjellemzői nagyon kedvezőtlenek: extrém alacsony az együttműködési együttható, és nagy az udvariatlan közbevágások aránya.

Ezzel ellentétben a műsorok szakértő vendégeinél ezek a mutatók mindig sokszorta jobbak, lényegében normális értékek.

A fő riportalany ritkán kap szakmai irányultságú kérdést. A kérdések jellege inkább zavarba ejtő, elbizonytalanító és udvariatlan, szakértelmet kétségbe vonó, személyeskedő és sok esetben súlyosan sértő.

A fő riportalany esetében feltett kérdések igen gyakran prekoncepciót árulnak el, és ilyenkor a dialógus inkább valamiféle vallatásra hasonlít.

Úgy tűnik, hogy a szakértő szerepe lényegében a műsorvezető véleményének alátámasztása.

Ez a műsorvezetői magatartás a figyelmes és az udvarias társalgás szabályait ismerő nézőkben visszatetszést szül, amelyet aztán vagy nézői levelekben, vagy a médiahatósághoz címzett panasszal fejeznek ki. Az utóbbi esetben a Panaszbizottság nehéz helyzetbe kerül, mert a műsorok a résztvevők körét tekintve kiegyensúlyozottnak tekinthetők. E látszat mögött azonban a megkérdezettek a műsor célkitűzésének megfelelően eltérő bánásmódban részesülnek.

Úgy vélem, csak a riportalany tisztelete, autonóm személyiségének elfogadása, és a műsorvezető által gyakorolt udvarias hangnem vezethet el a gondolatok, ismeretek őszinte és bőséges kibontakozásához, ami pedig minden beszélgetésnek célja és értelme.

Köszönetnyilvánítás és a szerző felelőssége

A szerző érdeklődéssel olvasta Huszár Ágnesnek az Élet és Irodalomban megjelent publicisztikáját és a benne alkalmazott szociolingvisztikai metódust. Mint tudományos kutató, – több évtizedes hazai és külföldi egyetemi oktatói tevékenységgel a háta mögött – kíváncsian alkalmazta ezt a tudományos módszert egy olyan nagy nézettségű televíziós produkcióra, amellyel kapcsolatban jelenleg az ORTT Panaszbizottságának tagjaként nézői panaszokkal találkozott, és a műsor honlapján is kritikai hangvételű nézői leveleket olvasott.

A szerző nem titkolja, hogy az “Ők mondják meg” című beszélgetésre okot adó egyhangú panaszbizottsági döntésnek részese. Az ennek nyomán az elektronikus médiában elindult kritikus hangvételű megszólalások növelték ugyan a szerző kíváncsiságát, de következtetéseit csak az alkalmazott tudományos módszer segítségével és a kultúrált párbeszéd írott és íratlan szabályainak segítségével vonta le.

Munkáját Dr. (habil) Huszár Ágnes, a nyelvtudományok kandidátusa, a szociolingvisztika tanára és kutatója lektorálta, akinek gondosságáért, számos szakmai tanácsáért a szerző köszönettel tartozik.

A produkció három műsorának elemzésével kapott eredményeket semmi esetre sem általánosítjuk a produkció bármely más, nem vizsgált műsorelemére.

Felhasznált szakirodalom

Huszár Ágnes (1993) Sex and Situation Differences in Hungarian. In: Studies in Applied Linguistics. V. 1.,43-54

Huszár Ágnes – Batár Levente (2006) Hogyan fojtsuk bele partnerünkbe a szót, avagy párbeszéd-irányítási stratégiák a közszolgálati televízió egyik szombati műsorában. Élet és Irodalom L/26: 4,8. (2006. június 30.)
vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

2871252 06/13/2016 US soldiers during a stop of the US armed forces in Riga in the course of the Dragoon Ride II of the Saber Strike-2016 international exercise. Taisija Voroncova/Sputnik
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.