Cégvezetők, bankárok, politikusok. A közös bennük, hogy negyven körüliek, s a rendszerváltás nyomán kerültek igazán helyzetbe. Ki friss diplomás volt, ki parkolópályán álldogált, ki meg a második vonalban, esetleg az „ifiben focizott”, amikor egyik napról a másikra megváltozott minden. Pozícióik jelentőségét mi sem illusztrálja jobban, mint a mostani parlamenti választás. Immár ezt a versenypályát is elfoglalták, s a négy évvel ezelőtti, nemzedékek közti küzdelmet nemzedéki párbajjá változtatták.
Persze, az üzletembernemzedék-társak „maguk között”, némi kajánsággal azért azt is megjegyezik, hogy mind Orbán, mind Gyurcsány kicsit „öregecske” szervezettel dolgozik – ráadásul nem túl hatékonyan. Igaz, az egyikük ezt megörökölte, a másik meg kiépítette magának… De hagyjuk az országvezetőket. Beszélgetőtársaink között vannak csúcsmenedzserek – egyikük céget vezet, másikuk bankot – és cégtulajdonosok, s persze olyan is akad, aki fiatalkora ellenére „túl van már mindenen”…
Haza és kalandvágy
Dr. László Géza
1999: Antenna Hungária Rt., vezérigazgató
1996: Matáv Rt., stratégiai és üzletfejlesztési igazgató
1993: Investel Rt., vezető közgazdásza
1992: Budapest Bank Rt., főmunkatárs
1991: The World Bank, tanácsadó
– Valóban, a nyolcvanas évek végén váratlanul sok lehetőség nyílt meg az egyetemről kilépő emberek előtt. Korábban elképzelhetetlen számban jelentek meg külföldi ösztöndíj-lehetőségek. Az is fontos volt sokunk számára, hogy ezek megszerzése normális – értsd: nem extrém – szakmai, nyelvi feltételekhez kötődött, és nem volt szükség semmi „egyébre”. A gazdaság és a politika szférája egyszerre változott hatalmasat, és így a friss külföldi ismeretek és a masszívabb szaktudás megszerzése nagyon felértékelődött. Olyan szakmák jelentek meg, amelyek korábban csak csírájukban léteztek Magyarországon, ezekben a huszonéves generáció pillanatok alatt felső- vagy középvezetői pozíciókba léphetett. A banki, pénzügyi világ kínálja erre talán a legjobb példát. De a privatizációban megjelenő nemzetközi cégek is nagyon sok fiatalt szívtak fel. A közgazdászok, jogászok, villamosmérnökök voltak talán a legkeresettebbek, részben a rendszer átalakulása, részben a „telekommunikációs forradalom” miatt. Maga a közgazdász szakma is megváltozott, hiszen míg korábban jóformán csak néhány nagy kutatóintézeti „guru” szólalt meg például gazdaságpolitikai kérdésekben, addig a kilencvenes évektől huszonéves elemzők magyarázták a tévében, hogyan látja a – Krugmant idézve – „fel-le közgazdaságtan” a napi történéseket.
– Nem merült fel Önben a külföldi karrier lehetősége?
– Sokan voltunk, akik annyira izgalmasnak találtuk a kilencvenes évek Magyarországát, hogy bár nem várt lehetőséget kaptunk külföldi karrierre, mégis visszajöttünk előbb vagy utóbb, mert sokkal több lehetőséget láttunk a hazai terepen, mint kint. Igaz, akik később jöttek vissza, azt is elmondták, hogy mennyire nehéz áttörni bizonyos láthatatlan, elsősorban szociológiailag értelmezhető falakat például az Egyesült Államokban egy innen indult fiatalnak. Sokan pedig nem voltak képesek beszorítani magukat a kinti sztenderdekbe.
Hullámvölgyben segítség
– Milyen hátrányai lehetnek annak, hogy a rendszerváltás éveiben fiatal emberek kerültek olyan vezető posztokra, ahová akkor Nyugat-Európában, s ma Magyarországon mondjuk csak az ötvenesek „juthatnak fel”? Éreztették Önnel, hogy korán jött a siker?
– Természetesen az itthoni, hamar jött sikereknek voltak hátulütői – mondja dr. László Géza –, hiszen a sok munka egy amúgy is átalakuló társadalomban hamar kitermeli azokat a modernizációs társadalmi problémákat, amelyek Nyugat-Európában jól ismertek. Családi és mentális problémák, a korai kiégettség érzése egyre nagyobb számban jelentkezik. Ugyanakkor a mostani negyvenes vezető generáció élvezi annak előnyeit, hogy egy akkoriban már viszonylag nyitott egyetemi rendszerben sokat olvashatott, jó filmeket látott, kicsit talán jobban „el tudja magát helyezni a térképen”, mint a követő generáció tagjai. Számomra időnként sokkoló a mai diákok általam érzékelt pragmatizmusa, tudatos karrierépítése és egyre szűkebb érdeklődése egészen fiatal korban. Nem vagyok biztos abban, hogy bizonyos kulturális és szociális élmények nélkül könnyű lesz elviselni a későbbi hullámvölgyeket.
– Azóta eltelt, mondjuk, bő másfél vagy szűk két évtized. A vállalati szervezetek és a vezetői életpályák szempontjából vizsgálva ma milyen hatása van annak, illetőleg milyen alternatívákat kínál az a helyzet, hogy komoly bankokat, nagy cégeket 40 körüli, vagyis erejük teljében lévő sikeres vezetők irányítanak?
– A mai harmincasok számára valóban gondokat okoz, hogy a negyvenesek széles körben „fogják a pozíciókat”. Ugyanakkor ez nem általános. A közgazdász szakmában a mai harmincasok valószínűleg jóval nagyobb eredményekre lesznek képesek például a tudomány területén, hiszen ők az első olyan generáció, amelyik itthon, de elsősorban külföldön nagy számban teljes körű, magas színvonalú szakmai képzésben részesül. Lesznek más olyan szakterületek is, ahol a komolyabb, nem a részben munka mellett tanuló fiatal szakemberek hamar le fogják cserélni elődjeiket, de az is igaz, hogy ott, ahol a változó környezetben szerzett, széles körű gyakorlati tapasztalatok fontosak, sok esetben nehéz lesz átvenniük a stafétát.
Hirtelen a „felső hatban”
Karvalits Ferenc
2005-: FHB Rt., az Igazgatóság elnöke
2002: CIB Közép-Európai Nemzetközi Bank Rt., vezérigazgató
2001: Wallis Rt., vezérigazgató-helyettes
1998: Magyar Nemzeti Bank, ügyvezető igazgató
1996: Magyar Nemzeti Bank Bankfőosztály-vezető
1994: Magyar Hitelbank Rt., igazgató
– Amennyire emlékszem, ebben az időben a Fidesz egyik gazdaságpolitikai tanácsadója is volt.
– Igen, az akkori parlament legérdekesebb, legimpulzívabb társaságával lehetett együtt dolgozni gazdaságpolitikai kérdésekben, ez óriási lehetőséget kínált, s legalább annyit tanultunk, mint amennyit mi tudtunk hozzátenni az aktuális ügyekhez. Közben adódott egy másfél éves amerikai ösztöndíj, gazdaságirányítást tanultam a Columbián, de mire hazaértem, már nem találtam azt a liberális pártot, amelynek dolgozni lett volna kedvem. Újra az MHB következett, egy új banki stratégia megalkotásában és a pénzintézet privatizációra való felkészítésében játszhattam kulcsszerepet. Ekkor már az ügyvezető testület tagja lehettem. 1996-ban a Jegybank elnöke meghívott, legyek az MNB bankfelügyeleti területeinek irányítója.
– Mai szemmel elképesztő időszak lehetett…
– Volt egy vákuum, hirtelen rengeteg feladat adódott a pénzügyi szférában, miközben részben hiányzott ehhez a technikai tudás, s a nyitottság, az ambíció is jól jött.
– Nem okozott ez konfliktust az idősebbekkel?
– Természetesen a történet nem volt feszültségmentes, de sok volt a feladat, jutott mindenkinek. Ráadásul mi csapatostul érkeztünk, így segítettük is egymást. Fontos megemlíteni, járt előttünk egy generáció, a 80-as évek fiatal technokrata elitje, akkor szívesen támaszkodtak, építettek ránk. Magam sok lehetőséget kaptam elsősorban Surányi Györgytől, az MHB-s időkben pedig Járai Zsigmondtól. Ezért hálás is vagyok nekik. Intenzív együttmunkálkodás volt ez, amelyből én rengeteget tanultam. Később aztán természetes módon eljött az az időszak is, amikor az egymást követő nemzedékek a munkaerőpiacon egymás versenytársává is váltak.
– Hogyan látja az önök után jövőket?
– Azokat ismerem jobban, akik utánunk 5–8 évvel végeztek. Ők nem élték át a rendszerváltást. Gyakorlatilag az egyetemi éveik már a mostani viszonyok közé estek. Azt tartom érdekesnek, hogy míg nálunk általános volt, hogy valamilyen hierarchikus szervezetben fussunk be karriert, addig az utánunk jövők többsége inkább vállalkozó lett. Érzékelhetően több lett a saját cég, akik mégis a nagy cégek kínálta pályákat választották, jobbára külföldön próbálkoztak. Ennek persze „mi” is lehettünk az oka, hisz ott ülünk a „székeken”.
– Miben látja nemzedéke jelentőségét, vagy ha úgy jobban tetszik, a „hasznát”?
– Azt hiszem, sok újat hoztunk. De nem pusztán valamiféle innovációra gondolok, sokkal inkább arra, hogy a feladatok sokrétűsége okán nem voltunk féltékenyek egymásra. Mai szemmel zavarba ejtő szabadsággal jártunk-keltünk az egyes szakmai területek és a hierarchia különféle szintjei között. Szemtelenül fiatalok voltunk. Nekünk minden esemény az ESEMÉNY volt, ez hihetetlen lendületet adott. Veszítenivaló híján pedig bátran nyúltunk a dolgokhoz, rugalmasan kezeltük a problémákat. És persze, korunk okán is, nem voltak vezetői allűrjeink. Mi abban hittünk, hogy egy cégnél a teljesítmény és a lojalitás önmagában elegendő…
Minden hátszél nélkül
Kalmár Péter
Szervezetfejlesztési tanácsadó, vezető tréner, a Manmore Consulting és a Flow Csoport alapító tagja, ügyvezető igazgatója. Szakterületei: a vezetési és szervezeti kultúra fejlesztése, vezetőképző programok összeállítása és irányítása, az ügyfelek stratégiai és operatív tervezési folyamatainak támogatása, változásmenedzsment-tanácsadás.
– Mivel már akkoriban is nagyon vonzódtam a szervezet- és vezetésfejlesztés felé, és szerettem emberekkel dolgozni, a külföldi gyakorlatok után tréner-tanácsadóként kezdtem a pályámat, lényegében az első pillanattól kezdve saját vállalkozás keretében – meséli Kalmár Péter. – Sok évfolyamtársammal ellentétben tehát nem léptem be egy nagy multinacionális céghez, de első ügyfeleink szinte kizárólag ebből a körből kerültek ki, így mégis sokat tanultam tőlük.
– Szerencsés korosztálynak tartja a nemzedékét?
– Meggyőződésem, hogy a 80-as évek utolsó éveiben és a 90-es évek első felében mi, fiatal, tehetséges, lelkes és ambíciózus pályakezdők több lehetőséget kaptunk, mint előttünk bármelyik generáció, s jóval többet, mint például a velünk egy időben végzett nyugat-európai barátaink. A helyzet, az átalakulás, a megnyíló piacok és a beáramló tőke egyszerűen felszippantotta a tehetséget, pozícióba hozott bennünket, s ezzel egy időben támogatott is abban, hogy magunkból nagyon rövid idő alatt hozzuk ki a legtöbbet. Én személy szerint kétszer fél évet dolgozhattam a számomra vonzó emberi erőforrás területen Dániában és Ecuadorban, s pályám első néhány évében rengeteget tanulhattam akkoriban itt dolgozó külföldi trénerektől, tanácsadóktól és vezetőktől is. Az akkori helyzetet talán jól jellemzi, hogy amikor például az egyik nagy hazai üdítőital-gyártó cég privatizációja után az új befektető trénereket keresett munkatársaik átképzéséhez, a kiválasztáskor szinte egyáltalán nem számított a szakmai tudás vagy épp az iparági tapasztalat. A multik ugyanis pontosan tudták, mit akarnak megtanítani és meghonosítani nálunk, s ehhez keresték azokat, akik gyorsan tanulnak, és aztán képesek a megszerzett tudás hatékony átadására, megosztására.
Mediterrán álom
– Nem okoz nehézséget, hogy egy egész generáció igen hamar nagyon magasra jutott?
– Generációnk valóban hamar jutott magas pozícióba, s ez egyes szervezetekben időnként okozhat nehézségeket. Én személy szerint folyamatos fejlődésként és változásként éltem meg az utolsó 15 évet, s ma egy 50 fős piacvezető tanácsadói csoport egyik vezetőjeként és tulajdonosaként sem érzem azt, hogy „toporognék”. Munkám során persze láttam, ma is látok olyan szituációkat, ahol hiányzik az érettség, az élettapasztalat, a bölcsesség. Ezzel egy időben viszont a mai napig érzem a 40-es éveik első felében járók lendületét, dinamikáját és hozzáadott értékét. Egyelőre csak ritkán találkozom a kiégés jeleivel, még tart a lendület, megy a hajó…
– …és az Önök mögött jövők?
– Azt hiszem, a legnehezebb helyzetben a mögöttünk menetelő generációk vannak, mivel a hazai szervezetekben ma fiatal emberek ülnek felettük a vezető pozíciókban. Az ő előrejutásuk valóban nem látszik egyszerűnek, de én hiszek abban, hogy még ma is nyitott a kapu a tehetséges emberek előtt. Egyrészt a gazdaság növekedése ma is töretlen, a lehetőségek száma nem csökken, épp ellenkezőleg, napról napra nő. Ugyanakkor az erősödő verseny mára kirostálta azokat, akik csupán a helyzeti előnyükre építették karrierjüket. Ma is nyílnak tehát pozíciók és lehetőségek, csak meg kell ragadni őket, élni kell velük.
– Hogyan tovább? Mik lehetnek még az alternatívák? További
terjeszkedés? Kiszállás az üzletből? Átnyergelés a politikára?
– Az utat, amelyen elindultam, nem tervezem elhagyni. Szeretem és élvezem, amit csinálok. Számomra a politika például semmiképp sem vonzó alternatíva. Szívesen építem viszont tovább azt a tanácsadói csoportot, amelyben ma is dolgozom, és kiválóan el tudom magam képzelni nemzetközi környezetben is. A kérdésére válaszolva: szívesen költöznék külföldre, és nevelném a három lányomat néhány évig valamelyik mediterrán országban, s nagyon bízom abban, hogy mindez ma már több mint álom.
Megrészegültek a sikertől
Szarvas László
2001: Café PR Kft., stratégiai igazgató, társtulajdonos
1998: TV2, műsorvezető-szerkesztő
1992: Renault Hungária Kft., kommunikációs igazgató
Ausztriától Spanyolországig mindenütt 10–15 évvel idősebbek voltak – folytatja –, nemcsak a kommunikációs igazgatók, hanem még a közvetlen beosztottjaik is. Pályakezdő voltam, ráadásul a vasfüggöny mögül jöttem, ez így együtt az első időkben szinte „sokkolta” őket. Engem meg inspirált, mert úgy éreztem, kétszeresen kell bizonyítanom. Azzal persze végig tisztában voltam, hogy ez a gyors karrier nem kizárólag a személyemnek szól, sokkal inkább a nemzedékemnek. Nem mindenki tudta az akkori helyzetet feldolgozni az ismeretségi körömből. Voltak, akik teljesen elszálltak attól, hogy hirtelen többszörösét keresték annak, mint a szüleik, vagy akár a volt évfolyamtársaik.
– Eltelt 15 év, s mára gyökeresen megváltozott a helyzet.
– Már korábban. Ott van, mondjuk, az öcsém, öt évvel fiatalabb nálam. Azt látom, hogy már az ő korosztályának jóval nehezebb előrejutnia, leginkább azért, mert a fölöttük vagy előttük lévők túl fiatalok. De mondhatom a saját példámat is. A mostani cégemnél mi vagyunk a „nagy öregek”. Idén töltöm be a 40-et. Bár azt gondolom erről, hogy talán a munkatársainknak ez kihívás is. Azt látják, hogy negyvenévesen cégcsoportot vezetünk és tulajdonolunk. Ugyanakkor remélem, nem töri meg a húsz–huszonöt évesek lendületét, hogy a kisfőnökök is csak harmincévesek.
– Miben látja a hátrányát ennek a helyzetnek?
– Talán a szükségtelen frusztrációban, amit a generációk összetorlódása okozhat egy szervezetben. Ezt egyébként nemcsak a beosztottak részéről lehet rosszul megélni, hanem a mi részünkről is. Nyilván nem jó naponta szembesülni esetleg az irigységgel. De előnye is lehet a vezetők relatív fiatalságának. És itt nemcsak a lendületességre gondolok, hanem például a váltás képességére. Ezért is lehet tapasztalni annyi mozgást az iparágak között. Megint a magam példájára visszatérve, én a vállalati kommunikáció mindhárom oldalán megfordultam. Hiszen voltam kommunikációs igazgató, televíziós újságíró és pr-tanácsadó is. De van olyan pályatársam, aki szinte velem egy időben került az autóiparba, hasonló beosztásban, s máig az iparági ranglétrát járja. Más szóval: nincs recept. Tesszük a dolgunkat, ahogy és ahol tudjuk.
Időben kell kiszállni
Küllői Péter
A londoni CA IB Investmentbank volt pénzügyi igazgatója, a krónikusan beteg, fogyatékos, illetve nem megfelelő szociális, egészségügyi és oktatási feltételek között élő gyermekeket támogató Mosoly Alapítvány alapító tagja, 40 évesen feladta pénzügyi karrierjét, hogy hazatérve jótékonykodással foglalkozzon.
– Két élményem van, mindkettő pozitív, kapcsolódik a rendszerváltás időszakához – meséli Küllői Péter. – Ehhez tudni kell, hogy amikor a lehetőségek kinyíltak, 30 éves voltam. Valamennyire értettem a kinti üzleti nyelvet, s a lassan átalakuló hazai közgazdasági nyelvet is. Ez nagy előnyt jelentett, mert olyan „kapuk” is megnyíltak előttem, a „kezdő” előtt, amelyek általában zárva vannak. Ezeken a későbbiekben aztán már jóval nehezebb volt bemenni. De akkor a nagy londoni befektetési bankok vezetői is szóba álltak velem. A másik élmény, vagy ha úgy jobban tetszik, előny, hogy a korai kezdésnek köszönhetően hamarabb értek a sikerek, a vártnál korábban lettem „fontos ember”, s ennek köszönhetően azt is időben felismertem, hogy a gazdagság és a vele járó hatalom nem igazán fontos, hogy a csak ezt szem előtt tartó élet üres és valójában céltalan. Ugyanakkor a rendszerváltás nyomán megnyílt lehetőségek nemcsak azt jelentették, hogy hamarabb elértem a „céljaimat”, hanem azt is, hogy még időben össze tudtam gyűjteni annyi pénzt, hogy kiszálljak…
