Az intézmények kialakulásának és a jólétre gyakorolt hatásának tanulmányozásáért Daron Acemoglu és két brit munkatársa, Simon Johnson és James Robinson kapta idén a közgazdaságtudományi Nobel-emlékdíjat. Az indoklás szerint Acemogluék innovatív kutatást végeztek arról, hogy mi befolyásolja hosszú távon az országok gazdasági jólétét, betekintést adnak az intézmények jólétre gyakorolt befolyására, amellyel
Acemoglut évek óta emlegették Nobel-esélyesként. A Törökországban örményként született, Angliában tanult, és Amerikában, a massachusettsi műszaki egyetemen, az MIT-n tanítva világhírre jutott közgazdásznak már az egyik tanára, Douglas North is kapott Nobelt. Ezért várható volt, hogy a North elméletét továbbfejlesztő és rendszerbe foglaló tudós is megkapja a világ legnagyobb presztízsű tudományos díját. North és Acemoglu az úgynevezett intézményi közgazdaságtan képviselői, ami egyfajta matematizált gazdaságtörténet-írásnak és politikatudománynak is felfogható.
Acemoglu, Johnson és Robinson alaptézise az, hogy a befogadó intézményeken alapuló szisztémák hosszabb távon egy ország nagyobb jólétéhez vezetnek, mint a diktatórikus vagy tekintélyelvű rendszerek, amelyeket általában kizárólagosságra hajlamos, zárt elitek, egyeduralkodók kormányoznak.
Acemoglu és Robinson a magyarul 2013-ban megjelent Miért buknak el nemzetek? című munkájukban részletesen leírják, hogy mik is azok a befogadó intézmények. Példaként az USA-t említik, ahol ezek az intézmények „lehetővé teszik, sőt ösztönzik, hogy az emberek minél nagyobb arányban vegyenek részt olyan gazdasági tevékenységekben, amelyekkel a legjobban hasznosítják tehetségüket és képességeiket, és amelyek lehetővé teszik, hogy saját kedvük szerint hozhassanak döntéseket”.
Hogy mit jelent ez a gyakorlatban, azt jól illusztrálja a magyar soros EU-elnökség strasbourgi vitájában néhány napja Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének bírálata Orbán Viktor gazdaságpolitikájáról. Von der Leyen a magyar miniszterelnök európai versenyképesség javítására vonatkozó terveit úgy kommentálta, hogy
egy tagállam éppen az ellenkező irányba hajt, és elsodródik a közös piactól, európai vállalatokat diszkriminál, jobban adóztatja őket, miközben egy kisebb kedvezményezetti kört támogat és ezzel aláássa a befektetői bizalmat.
Acemogluék pontosan az orbáni gazdaságpolitika ellenkezőjéről írtak 2013-as művükben. Szerintük egy gazdasági intézményrendszer akkor lesz befogadó, ha
- prioritást kap a magántulajdon biztonsága (érdemes felidézni, hogy mi történt a 3000 milliárd forintot kitevő magánnyugdíjpénztári megtakarításokkal).
- Szintén fontos a jogrendszer pártatlansága (elég, ha csak arra utalunk, hogy milyen vitákat folytat az Orbán-kormány az Európai Unióval a jogállamiság kérdéséről).
- A közszolgáltatások ellátását is kiemelik (ennek kapcsán emlékeztethetünk a magyar egészségügy, az oktatás és a közlekedés problémáira).
- És felhívják a figyelmet arra is, hogy ezek teljesülése után azonos feltételeket kell teremteni az embereknek a csere- és szerződéses ügyletek lebonyolítására.
Acemogluék ezen túl hangsúlyozzák, hogy egy befogadó intézményrendszernek lehetővé kell tennie, hogy új vállalkozások léphessenek be a piacra, és az emberek maguk választhassák meg a pályájukat. Ezek után kijelentik: „A befogadó gazdasági intézmények fokozzák a gazdasági aktivitást, a termelékenységet és a jólétet.”
Mintha csak a 2020-as évek magyar ágazati különadókkal szembeni kritikákat fogalmazta volna meg Acemoglu és Robinson – a magyar extraadók bevezetése előtt sok évvel –, amikor már 2012-ben ezt írták:
Ha egy üzletembernek azzal kell számolnia, hogy munkájának eredményét ellopják, kisajátítják, vagy tevékenységét mindenféle adókkal teljesen ellehetetlenítik, úgy aligha lesz motivációja arra, hogy dolgozzon, nem is beszélve arról, hogy befektetésbe vagy innovációba fogjon.
