Józsi hegesztő. Itthon minimálbért keres, amit zsebbe nettóban megtoldanak neki, a duplájára. Kevesli. Mikor lehetősége volt rá, néhány hónapra kiment Németországba dolgozni. Ott háromszor annyit kapott ugyanazért a munkáért, mint itthon. Jóskához hasonlóan sokan teszik fel a kérdést: mikor jutunk már el odáig, hogy Magyarországon se keressünk kevesebbet, mintha nyugatabbra reméljük a boldogulást? A megkérdezett szakértők szerint egyhamar nem.
Nem közeledtünk a nyugati bérekhez
Tény, hogy a rendszerváltás után több mint húsz évvel a magyar bérek nem zárkóztak fel a Nyugat-Európában dolgozók fizetéséhez. Sőt, mint a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének (MSZOSZ) bérpolitikai szakértője megállapítja elemzésében: a magyar bérek néhány átmeneti felzárkózási szakasz (2001-2006, 2009-2010) óta folyamatosan távolodnak az európai bérek szintjétől. Vagyis kormányokon átívelő a probléma. Az utóbbi években pedig már lemaradtunk a környező, hasonló fejlettségű és hasonló problémákkal küzdő országokhoz képest is (Csehország, Lengyelország) – írja Hanti Erzsébet az elérhető OECD- és Eurostat-statisztikákra hivatkozva.
Adójóváírás kivezetése és egykulcsos adó
Hanti szerint az utóbbi évek két intézkedése is jelentősen visszavetette a bérfelzárkózást. Az egykulcsos adó bevezetésével a munkavállalók 80 százaléka veszített (az átlag körül vagy alatt keresők). Ugyanakkor a magasabb jövedelmi kategóriák nyertek az egykulcsos adózással: gyakorlatilag többletmunka nélkül jutottak többletjövedelemhez – jegyzi meg.
Az adójóváírás kivezetése pedig a munkaadóknak és a munkavállalóknak sem kedvezett. A munkáltatóknak kellett ugyanis kompenzálniuk a kieső keresetet (már ha ezt megtették), de az érintett dolgozók nettó bére így sem nőtt, legfeljebb szinten maradt. Az infláció miatt azonban egyre kevesebbet ért a keresetük. Akiknél pedig nem kompenzált a munkáltató, azoknál (átlagkereset esetén) évi 50-70 ezer forinttal is csökkenhetett a nettó bér.
Lefelé tartó spirálban
Az MSZOSZ szerint az egészséges bérnövekedés a gazdasági növekedéshez is elengedhetetlen lenne. Hiszen ha nem nőnek (vagy éppen csökkennek) a bérek, akkor nincs fizetőképes kereslet, nincs növekedés, beruházás, nem bővül a foglalkoztatás, és így tovább. Ez egy lefelé tartó spirál – mondta megkeresésünkre Hanti Erzsébet. Úgy véli, nem arról van szó, hogy ne lenne megfelelő teljesítmény a bérek mögött, vagy nem jól értékesítenék a vállalkozások a termékeiket. Úgy véli, nem a gazdaság szereplői miatt állt elő a jelenlegi helyzet, hanem az állami beavatkozások miatt. Szerinte ahhoz, hogy a holtpontról kimozduljunk, a kormány részéről rásegítő és nem akadályozó hozzáállásra lenne szükség. Legalább arra, hogy ne nőjenek tovább az adók.
Kis lépésekben
Magyarországon ma magasak a béreket terhelő közterhek, mert kevés a foglalkoztatott és jellemzően alacsonyak a bérek. Kis lépésekben kellene csökkenteni a közterheket, és ezzel párhuzamosan nőhetnének a bérek illetve a foglalkoztatás – mutatott rá a lehetséges kiútra. A munkahelyvédelmi akciótervről úgy gondolja, jó hogy létezik, de önmagában kevés a foglalkoztatás fellendítéséhez. A közmunka pedig egyáltalán nem megoldás – tette hozzá. Kiszámíthatóbb üzleti környezetre lenne szükség és arra, hogy végre meginduljon vállalati a hitelezés, vagyis hogy a növekedése előtt ne legyen akadály. Ha nem változik a gazdaságpolitika, akkor nemigen számíthatunk arra, hogy felzárkózzanak a bérek a nyugati szinthez – tette hozzá. Hasonló véleményt más is megfogalmazott.
Túl magas az elvonás
A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ) szerint is az az egyik fő gond, hogy túl magasak az elvonások. 2013-ban (kedvezmények nélkül) 100 ezer forint havi bruttó bér munkáltatói költsége 128 500 forint, míg a munkavállaló havi nettó bére 65 500 forint. Vagyis a teljes közteher 63 ezer forint. Hiába alacsony tehát az egységes szja-kulcs (16 százalék), ha az összes elvonás ilyen magas – írta megkeresésünkre Dávid Ferenc főtitkár. A magas közteher pedig önmagában is hátráltatja a bérnövekedést. Ezért az a véleménye, hogy ezen mindenképpen változtatni kellene, azaz a munkához kapcsolódó terheket radikálisan mérsékelni kell(ene). Az adóék mérséklését egyébként az OECD is évek óta sürgeti Magyarországon.
Feláldozták
De hogyan és miként mérsékelhetnék a közterheket? – teszik fel a költői kérdést. Hiszen az államháztartás és a költségvetés hiánya, illetve a kitűzött hiánycél ezt nem engedi meg. Gyakorlatilag a teljes magyar gazdaság jövőjét (növekedése segítését, táplálását, dinamizálását) feláldozták a költségvetési egyensúly oltárán. Hogyan lehetne lefaragni a foglalkoztatást terhelő adókat, amikor az egészségügyi és nyugdíjkassza “alapjáraton” ketyeg? S valahonnan elő kell teremteni majd a hamarosan nyugdíjba vonuló Ratkó-korszak gyermekeinek ellátását is. Pláne, hogy már nincs kötelező magánynyugdíjpénztár. Miből? Persze hogy a vállalkozói és munkavállalói befizetésekből! – adta meg a választ is Dávid Ferenc.
Túlélés mellett lehetetlen a bérfelzárkózás
Hogyan is lehetne a béreket felzárkóztatni, mikor a magyar gazdaság tartósan negatív tartományban teljesít? Nincs bővülés (nincs beruházás), nincs fejlődés, nincs hitelezés, a munkavállalók kétharmadát foglalkoztató hazai kkv-szektor “legatyásodott”, kivérzett, tőkeszegény és hitehagyott. Túlélésre játszik, és nagyon nehezen teljesíti az állammal szembeni kötelezettségeit. Csúnya magyarsággal, “túl van adóztatva”.
Az adók száma nőtt, az elvonás szintje emelkedett, az adminisztrációs terhek nyomasztóak. Dávid Ferenc pedig nemzetgazdasági szinten és vállalati szinten is csak teljesítményfüggő bérekben tud gondolkodni. Mert a bér elsősorban munkapiaci kategória, s csak másodsorban lehet szempont a szociális megközelítés. Talán csak a minimálbér esetében lehet ettől a szigorú szemponttól valamelyest eltérni – tette hozzá. De ez a bértarifa sem válhat szociális juttatássá, azaz teljesítmény kell hozzá, és adózni kell utána – jegyezte meg.
A minimálbér is töredéke a nyugatinak
Dávid szerint nem öröm és nem is büszkeség a havi bruttó 320-330 eurós magyar minimálbér. Főként akkor nem, ha tudjuk, hogy ez a kötelező bértarifaérték Nyugat- Európában jóval magasabb (Luxemburgban például 1874 euró, Belgiumban 1501 euró). De még Görögországban is és a bajban lévő többi mediterrán országban is jelentősen több a havi legkisebb munkabér összege, mint Magyarországon.
Amikor az okokra kérdeztünk, azt válaszolta, hogy szerinte a gazdaság – benne a munkaadók/vállalkozások és (együtt) a magyar dolgozók – nem elég termelékenyek és alacsony a tevékenységek hozzáadott-érték tartalma. Na meg a profitszférának el kell tartania a túlduzzasztott és drága, nem hatékonyan működő állami és önkormányzati apparátust, az összes irracionalitásával.
Mi lehet a megoldás?
Dávid nem hisz a “felülről” indított bérreformban, s szerinte az automatizmusok egy válság kellős közepén nem célravezetők, de nem is életszerűek. Állítja, csak a természetes evolúciós folyamatoknak van jövője. A gazdaság (és az államigazgatás) strukturális váltása, gazdaságpolitikai irányváltás, komplex növekedési program kellene szerinte, ami egy korszerű adó- és járulékreformmal együtt eredményezhet felzárkózást. Az átgondolt, hosszú távú bérstratégia pedig nem függetleníthető az alkalmazott nyugdíjszisztémától vagy a szociális elosztó rendszerektől.
De ehhez is kedvező klíma kell, és nem megy varázsütésre. Hosszú évek stabil fejlődése, kiszámítható és eredményes gazdaságpolitikája hozhat értékelhető előrelépést a béreknél. Addig marad évről évre a gyötrelmes, vállalati-, ágazati és országos béralku, néhány százalék béremelésért – jegyzi meg keserűen.
Belátható időn belül nem lesz felzárkózás
Dávid meggyőződése szerint nem álom, hogy felzárkózzanak a magyar bérek a nyugatiakhoz. De tenni kell érte, célratörően, rendszerszerűen és szakszerűen és persze rendezett munkaügyi kapcsolatok keretében, empatikusan, tisztázva a béren kívüli juttatások funkcióját is. Úgy véli viszont, hogy a jelenlegi helyzetben belátható időn belül nem tudnak “felkapaszkodni” a magyar bérek.
Szerinte egyébként nincs sok értelme a béreket hasonlítgatni. Inkább a beruházási indexeket, a bankadók nagyságát, az offenzív exportpolitikát, a gazdasági diplomáciát, a nagy elosztó rendszerek racionalitását kellene vizsgálni. S ha ezekből az összevetésekből “jól jövünk ki”, csak akkor van értelme és lehet osztozkodni a munkaadóknak és munkavállalóknak a megtermelt profiton.
GDP-oldalról nem indokolt
Pogátsa Zoltán közgazdász egyik nemrégiben az ÉS-ben megjelent, a magyarok életszínvonaláról szóló írásában szintén feszegeti a bérfelzárkózás témáját. Rámutat arra, hogy a bérek növekedése jelentősen elmarad a GDP-növekedéstől.
Megkeresésünkre Mellár Tamás közgazdász is rögtön ezt említette: az egy főre eső magyar GDP ma az EU-s átlag 60 százaléka, a magyar bérek viszont vásárlóerő-paritáson nem érik el az uniós átlag 60 százalékát, csupán 35-40 százalékát. Vagyis ha GDP-oldalról nézzük a dolgot, magasabbak is lehetnének a bérek. Mellár szerint egyébként azért nem érjük el a fizetéseknél az uniós átlag 60 százalékát, mert folyamatosan romlik Magyarországon az eltartó-eltartott arány.
Az árak már felzárkóztak
Pogátsa az árakra is kitér, és megállapítja: ma már az sem igaz, hogy az árak nálunk jóval alacsonyabbak lennének, mint Nyugat-Európában. Vagyis ez sem indokolja az alacsony béreket. S ha egy összeurópai létminimumot nézünk (évi 5-6000 euróra teszi ezt az összeget), akkor megállapítható, hogy Nyugat-Európában senki nem él kevesebből. Keletebbre viszont az emberek harmada ennél kevesebbel kénytelen beérni. S a KSH szerint 4 millió magyar él a létminimum alatt. Pogátsa szerint a bő 20 év elég lehetett volna arra, hogy a magyar gazdaság rendbe jöjjön, hiszen más országoknak ez sikerült ennyi idő alatt. Amiből következik, hogy nem jó felé haladunk, és nem elég türelmesen várni, hogy felzárkózzunk.
Mostanában biztosan nem lesznek itt nyugati bérek
Mellár Tamás is úgy látja, ahhoz, hogy közelítsük a nyugati béreket, növelni kell a termelékenységet és a hatékonyságot is. Tartós 3-4 százalékos gazdasági növekedésre lenne szükség Magyarországon. Vagyis arra, hogy éveken át az uniós növekedési átlag felett 1-2 százalékkal teljesítsen a magyar gazdaság. Ilyenre utoljára a 90-es években volt példa.
Ahhoz, hogy ezt újra elérjük, három fronton kellene markáns változás. Jóval több beruházás kellene. De a beruházások padlón vannak. Nőnie kellene a foglalkoztatásnak. De nem nő. S emelkednie kellene a technológiai fejlesztésre fordított összegeknek is. A mostani 1 helyett legalább a GDP 2 százalékát kellene kutatás-fejlesztésre költeni, és a felsőoktatásból sem kellene kivonni a forrásokat.
Mindez azt jelenti, egy-két éven belül biztosan nem számíthatunk arra, hogy itthon is nyugati béreket kapjunk.
