Több cikk, Magyarországon élő elemzők és neves külföldön élő tudós is foglalkozott mostanában azzal, hogy valóban államcsődre játszik-e Orbán Viktor. Valóban ez lenne az a kohéziós elem, amely összetartja az elmúlt másfél év, amúgy sokszor zavarosnak tetsző gazdaságpolitikai intézkedéseit? Ha egy gazdaságpolitika nem következetes, ha az intézkedések piackonformitásában amolyan húzd meg–ereszd meg jelleg uralkodik, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy kifejezetten a negatív végkifejlet a cél.
Természetesen a fent említett elemzésekben az irányított államcsődre játszást azért nem úgy szokták kezelni, mintha ez kifejezetten a legrosszabb végkifejlet tudatos keresése lenne, hanem valamilyen vélt hosszabb távú jó, a fenntarthatatlan adósságválság legyőzésének egy eszközeként. Nos, az FN24.hu olyan tényeket, szempontokat gyűjtött össze, amelyek azt hívatottak alátámasztani, hogy erről egyáltalán nincsen szó.
Lehetne persze az értékelést azzal kezdeni, hogy folyamatosan nagy vehemenciával bizonygatja a kormányzó politikai erő minden tagja, hogy Magyarország esetében erről nincsen szó, de természetesen az irányított államcsődöt valóban nem szokás már előre nagydobra verni, elképzelhetőnek tűnik, hogy ez a kevés beavatott szupertitkos terve. Igaz, azért hozzá kell tenni, hogy a magabiztos és megnyugtatásra szánt antiállamcsőd kommunikációja ellene hatna és drágítaná a titkos tervet.
Ha arról értekeznénk, hogy egy felelős államférfi nem kockáztathatja népe vagyonát, vállalkozásainak biztonságát, hazája pénznemét, alighanem pusztán egy rajongó hitvallásának tűnne az írás. Mással kísérleteznénk. Három olyan érvet sorakoztatunk fel a tudatos államcsődelmélet hitelessége ellen, amely éppen nem a felelős államférfi erényeiből indítja a gondolatokat, hanem az Orbán Viktornak leggyakrabban felrótt hibákból igyekszik levezetni a menedzselt államcsőd lehetetlenségét. Egyrészt kiindulási pontként kezelnénk a politikától nem kellően elválasztott gazdasági hátország érdekeit, másrészt a miniszterelnök nagyravágyását, hatalomféltését, harmadrészt azt a bizonyos mindenen átgázoló unortodox gazdaságpolitikát.
A gazdasági hátország
Magyarországon lassan húsz éve kezelhetetlen probléma, hogy fejétől bűzlik a hal, hogy a politikai pártok finanszírozása egy kifejezetten álságos, nem átlátható gazdasági terület. A sajtó mindkét politikai oldalon kóstolgatja a politikai erőkhöz köthető gazdasági érdekcsoportok legfőbb képviselőit és működését. Az ilyen cikkek mindig kész tényként kezelik, hogy a jobboldalon Simicska Lajos, Orbán Viktor miniszterelnök bizalmasa, egykori kollégiumi szobatársa a legfontosabb játékos.
Anélkül, hogy a két ember jelenlegi viszonyát mélyebben elemeznénk, az biztosan kijelenthető, hogy a gazdasági hátország átláthatatlan működésének a felszámolása addig biztosan csak jelszó marad, amíg a fő haszonélvező a miniszterelnök egykori kollégiumi szobatársa. Ha elfogadjuk, hogy a gazdasági érdekszférának a mai napig nagy befolyása van a politikára, valamint elfogadjuk, hogy ezen szférának igencsak van vesztenivalója az államcsőddel, akkor aligha lehet cél az államcsőd. Akinek sok forintpozíciója van, megrendelések, magyar cégek, forinteszközök, az rengeteget bukhat egy államcsődön. Ez ugyanis azonnal ma még elképzelhetetlen forintösszeomlást jelentene, ahogy jelentett mindenhol, ahol államcsőd volt az elmúlt másfél évtizedben (elsősorban Oroszország és Argentína lehet példa). Miképpen az unióval megromló viszony, az esetleges problémák a támogatásokkal is fájna annak a körnek, amely a fejlesztési forrásokból részesülhet, például vasútépítési projektek révén. A ma sikeres és politikai háttértámogatással egyre sikeresebb gazdasági hátországnak semmiképpen sem érdeke az államcsőd.
Az államférfi
Nézzünk egy másik aspektust, a hatalom szeretetét. Az államcsőd biztosan sokáig bekerülne a politikai emlékiratokba, a történelemkönyvekbe. Vannak ugyan olyan értekezések, amelyek arról szólnak, hogy az említett argentin és orosz államcsőd, vagy a lengyel adósság vissza nem fizetése azt bizonyítja, hogy az államcsőd nem is olyan vészes dolog. Argentína igen gyorsan növekedett a csőd után, a nyersanyagban gazdag Oroszország egy évtizeddel a csődje után már az egyik legnagyobb devizatartalékkal rendelkező ország volt, ma is tele van pénzzel, Lengyelországnak ugyan kicsit több idő kellett, de két évtized elmúltával a régió büszkesége, nagy növekedési potenciállal bíró egészséges középhatalom.
Mindez igaz, de a csőd idején regnáló miniszterelnökök mindenhol pillanatok alatt megbuktak és elkullogtak a politika színteréről. A nemzetközi porondon teljességgel vállalhatatlanokká váltak, de a belpolitikában sem folytatódott a karrierjük. Orbán Viktor személyiségével nem igazán fér össze egy ilyen nagy nyilvánosságot kapó bukás. a nagy többséggel uralkodó politikai elitnek nem érdeke, hogy nagy kő repüljön az állóvízbe. Hiszen a zavaros víz sokféleképpen nyugodhat meg, a kétharmados támogatottság miatt akár benne lehetne a pakliban valamiképpen a folytatás, de egy minden korábban felvázolt politikai menetrendnél csúfosabb bukás is.
Kép: Korányi Miklós – Magyar rulett (részlet)
Ezért konfrontálódtak?
Nézzünk még egy sokat támadott Orbán-vétket, a magánnyugdíjrendszer államosítását! 2700-3000 milliárd forint magyar megtakarításra az állam rátette, illetve éppen ráteszi a kezét, hogy annak zöméből államadósságot finanszírozzon. Eközben nem kevés szavazat elúszhatott, összevissza kommunikáció zajlott, a kormány magára haragította a kínos hangnemben kriminalizált vagyonkezelői szakmát, csupa jól képzett, környezetére bizonyára nagy hatással levő adófizetőt. Ahogyan pedig több körben változott, hogy végül is ki veszített nagyobbat, az, aki rögtön ment vissza az állami rendszerbe, vagy az, aki maradt (jelenleg épp úgy tűnik az, aki visszament), biztosan átverve érezte magát mindig valaki. Abban vajon milyen ráció van, hogy egy ilyen, egészen kemény és sok negatívummal járó eszközrendszert is bevetve államadósságot csökkentünk, majd utána mesterségesen a csőd felé visszük az országot? Hát, éppen semmi.
Nem ez a játék
Három szempontot említettünk, és persze, aki az állami vezetők nyilatkozatait komolyan veszi, az kiindulhat a legújabb nyilatkozatokból is. Röviden a képlet, az IMF és az EU látszólag sokat kért Magyarországtól, de valójában nem, és a magyar kormány akár mindent teljesíthet is. Vannak ugyan egzaktabb pontok is, például a jegybanktörvény, a sarkalatos adórögzítés, de Orbán Viktor könnyedén vállalhatja ezek visszaszippantását. Van benne tekintélycsökkentő elem, de a témák jellegéből adódóan úgy a választók 5-10 százaléka követheti ezen törvények tétjeit.
Az olyan feltételek pedig teljesen lágyak, hogy Magyarország felhagy az ad hoc (ötletszerű) gazdaságpolitikával. Vélhetően postafordultával mehet a válasz, igen, felhagyunk. Aztán persze a későbbiekben el lehet majd merengeni, hogy mit is tetszettek ad hocnak gondolni?
Meg lehet és meg kell egyezni, ez most a kormány legfőbb gondolata a válságról, ahogyan továbbra is az a szándék,hogy a megállapodás után is, az akár sokkal drágább piacról történjen Magyarország finanszírozása.
A forintmegtakarításokkal rendelkező befektetőknek, a magyarországi egzisztenciával rendelkező állampolgároknak és családoknak csak az lehet a reménye, hogy az ország vezetése nem gondolkodik irányított államcsődben. Higgyünk benne, hogy magyar államcsődöt nem akar senki a magyar politikában és nem akar senki az IMF és az EU vezetésében sem. Márpedig ha ez így van, akkor nem is fog bekövetkezni.
