A svájci frank a hazai monetáris politikától függetlenül erõsödött meg a forinttal szemben – legalábbis ha a legutóbbi idõket tekintjük.
Csakhogy ennek volt elõzménye, mégpedig a forint tudatos gyengítése 160 Ft/CHF-ról 210 Ft/CHF-ra, illetve 242 Ft/EUR-ról 312 Ft/EUR-ra. Igaz, ez utóbbi késõbb visszament 275 Ft/EUR körüli értékre. Belátható, hogy egészen más dolog 160 Ft/CHF-ról romlani 200 Ft/CHF-ra, mint 210 Ft/CHF-ról 270 Ft/CHF-ra.
Itt lehet megragadni a magyar monetáris politika, illetve általában a hazai gazdaságpolitika csõdjét, amely egyébként kormányzati ciklusokon átívelõ probléma, sõt, az elmúlt három évtizedet jellemzi. A magyar gazdaságpolitikai gondolkodás, de sok tekintetben a hazai közgazdasági szakmai gondolkodás elavult (tisztelet a kevés kivételnek), a régi dogmák foglya.
Friedman „posztulátumai”
A monetaristák (szellemi atyjuk Arthur Cecil Pigou, 1877-1959) elõre megjósolták a keynesiánus költségvetési politikai eszköztár csõdjét, ami az 1960-as évek végén bekövetkezett. A költségvetés bevételi és kiadási oldalai ugyanis politikai okokból merevekké váltak, amit a mostani elementáris munkavállalói tiltakozási hullám is jelez a fejlett nyugati országokban. Ugyanis Nyugat-Európában megint az idejétmúlt keynesiánus politika erõltetésével akarják leküzdeni a válságot.
A monetaristák fõideológusa, a magyar származású Nobel-díjas (1976) Milton Friedman (1912-2006) ezért javasolta a költségvetési politikáról a monetáris politikára való áttérést. Ez meg is valósult az 1980-as évektõl kezdve, és mûködött is 2008-ig, három évtizeden át.
Friedman két fõ „posztulátuma”, pontosabban törvénye:
1. pénzstabilitás (erõs, nem inflálódó nemzeti valuta), valamint
2. a pénzellátás egyenletességének szigorú betartása.
Ha ez a kettõ megvalósul „nagy baj a gazdaságban már nem lehet”. Anélkül, hogy hosszas, bonyolult elméleti fejtegetésekbe kezdenék, arra hívnám föl a figyelmet, hogy a „2. posztulátum” tapasztalati tényekbõl következett: Friedman észrevette, hogy az elmúlt 150 év valamennyi válságát a pénzellátás egyenletessége kritériumának súlyos megsértése elõzte meg, idézte elõ. Például az 1929-33-as válságot sem túltermelési válságnak tartotta, hanem a hibás monetáris politika eredményének: elõször hitelexpanzió (még részvényeket is hitelbõl vett a lakosság.), majd a krach után kapkodó monetáris szûkítés, ami a vásárlóerõ mesterséges korlátozása révén valóban túltermelést idézett elõ.
A 2008 õszén kitört új világválság elõzménye George W. Bush nagyarányú adócsökkentése volt három lépésben 2001-2003 között: 1500 Md $, ami az amerikai GNP 15%-a. Ekkor keletkezett az a pénzügyi luftballon, amely a jelzáloghitel-piacon spekulációs tõkeként mûködve kipukkadt 2008-ban. Ugyanakkor ez az adócsökkentés ugyanilyen mértékû lyukat ütött a költségvetésben. Ne feledjük el, hogy Obama elnök is most ezzel az 1500 Md dolláros lyukkal bajlódik, holott éppen az egészségügyi rendszer átalakításához lenne nagy szüksége erre a bevételre.
Emlékeztetnék az Orbán-kormány adócsökkentésére, amely kb. 800 Md Ft lyukat eredményezett a költségvetésben. Ugyanaz a hatás, ugyanaz a probléma. Bush és Orbán gazdaságpolitikájára illik a voluntarizmus jelzõ. Mindkettõ súlyosan megsértette a friedmani 2. kritériumot. Elõre lehetett látni a következményt. (Természetesen más területen, de a Gyurcsány-kormány gazdaságpolitikája is ugyanígy voluntarista volt, amikor az egyensúlyt felborító felelõtlen autópálya-építési program révén hasonló „eredményt” idézett elõ: 80% fölé emelte a GDP-arányos államadósságot.)
Bush egyben a dollár tudatos gyengítésével Friedman 1. posztulátumát is megsértette, tovább tetézve a bajt. Ugyanez igaz a magyar gazdaságpolitikára is, de ez már évtizedeken átnyúló probléma. Például a Bokros-Surányi csomag 1995-96-ban a forint tudatos leértékelésével, inflációjának felpörgetésével szintén súlyos károkat okozott a Friedman által felismert gazdasági törvény megsértésével.
A lakosság eladósodásának okai
Magyarországon a humán tényezõ jelentõsen alulértékelt, a teljesítményéhez képest is. Az egy fõre jutó GDP terén az EU-27 átlag 62%-át érjük el, míg a reálbérszínvonal az EU-27 átlag 22%-a. (Ma Bukarestben magasabb a reálbérszínvonal, mint Budapesten.) A 2010-es hazai reálbérszínvonal az 1978-as szintnek felel meg. Csak 30 évvel ezelõtt jóval egyenlõbb volt az elosztás.
Ha az okokat taglaljuk, egyértelmûen a hazai gazdaságpolitika voluntarizmusa, sõt – nem erõs a jelzõ! – dilettantizmusa a meghatározó, és nem a külsõ tényezõk. Nálunk elmaradt a világgazdasági korszakváltás, vagyis a tudatos, irányított makroszintû szerkezetváltás, amit bizonyít, hogy exportbevételünk 80-82%-os importtartalommal bír. (Alkatrész, nyersanyag, energia.) Alacsony fokú a magyar gazdaság transzformációs képessége, és így termékeink hozzáadottérték-tartalma. Ez a bajok oka és nem a túlfogyasztás.
A hazai bérekbe nincs beépítve a lakáshoz (autóhoz, stb.) jutás költsége, ezért a lakosság kénytelen eladósodni. A magyar lakosság 88%-ának nincs megtakarítása. Egy normális gazdaságban a középosztály képes megtakarítani, attól középosztály. Magyarországon nincs középosztály. Ez lett a következménye a privatizáció elhibázott módjának: erõsen polarizált tulajdon- és jövedelemszerkezet, ami egy latin-amerikai társadalomszerkezetnek felel meg. Érdekes, hogy az említett Pigou rendkívül károsnak tartotta a túlzott jövedelempolarizációt, amelyet szerinte az államnak kell újraelosztás révén megakadályoznia. (Ugye mennyire más logika ez, mint amit egy mai magyar közgazda a monetarista gazdaságelmélet kapcsán hisz, gondol.)
A kényszerbõl felvett forinthitelek kamatlába a hibás (dilettáns) monetáris politika miatt elviselhetetlenül magas lett. (Remélem érthetõ, hogy miért használok ilyen erõs jelzõt. Friedman 1. posztulátumának súlyos megsértése a forint leértékelgetése, illetve tudatosan alkalmazott inflációs gyengítése. Mindkettõ pl. a Bokros-Surányi csomag lényeges eleme volt.)
Az I. Orbán-kormány (1998-2002) alatt az inflációt sikerült egy számjegyûre csökkenteni, 18%-ról 9,8%-ra, ami nagy eredmény. Ez a tendencia folytatódott a Medgyessy-kormány (2002-2004) alatt: lement a pénzromlás üteme 4%-ra. Mégpedig az Orbán-kormány minimálbér-emelése (19 600 Ft-ról 50 000 Ft-ra), majd a Medgyessy-kormány 50%-os közalkalmazotti béremelése (2002 szept.) után. Kiderült az, amit a Friedmant ismerõ külföldi közgazdák régen tudtak: nincs bérinfláció, de nem is lehet, mert a vásárlóerõ növekedésére a modern, globalizált gazdaság a volumennel és nem az árral reagál. A hazai közgazdaguruk és gazdaságpolitikusok persze Friedmant nem ismerik, ezért riogatnak még ma is bérinflációval…
A két említett béremelés után a hazai reálbér színvonala az EU-27 átlag 40%-ára emelkedett, ami jó kiindulópont lehetett volna. A Medgyessy-kormány az államháztartás hiányát 9,2%-ról 6,4%-ra csökkentette (a béremelések ellenére.), ami bizonyítja, hogy nem a száznapos program volt a késõbbi eladósodási hullám oka. Elnézést, ha megint erõs jelzõt használok: közönséges dilettantizmusként értékelem a száznapos programra való mutogatást. Igaz, a GDP-arányos államadósság a 2001 végi 53%-ról 2004 végére (Medgyessyt 2004 szeptemberében buktatják meg) 59%-ra kúszik, de ennek oka a privatizálható vagyon hiánya. Ugyanis az I. Orbán-kormány, illetve azt megelõzõen a Horn-kormány (1994-98) privatizációs bevételekbõl csökkentette az államadósságot. (Errõl miért nem beszélünk ma?) Tehát az államadósság három év alatti lassú növekedése (2002-2004) sem a száznapos program következménye, egyszerûen a kamatos kamat törvényeibõl adódott, amit nem lehetett privatizációs bevételbõl tovább kompenzálni.
A Gyurcsány kormány alatt (2005-2010) megy föl az államadósság 59%-ról 80% fölé. Közben elkezdõdik újra a reálbérszínvonal drámai csökkenése, a gazdaság dinamikája az 1998-2004 közötti 4-5%-ról 2% alá zuhan, majd csökkenésbe megy át (2009: -6,2%).
Az infláció felpörgése 4%-ról 8%-ra a reálbérszínvonalat oly mértékben rontja, hogy a forinthitelek magas kamata (ami megint a felpörgõ infláció következménye), már elviselhetetlenné válik, azért a lakosság él (kényszerûségbõl és nem tudatlanságból) a felkínált devizahitelezési lehetõséggel. Csak nem számolnak a Gyurcsány-kormány voluntarizmusával, dilettantizmusával és fõként nem a monetáris politika végtelen felelõtlenségével. A magyar közgazda-gondolkodás nem tud megszabadulni ama rég megcáfolt dogmától, miszerint a nemzeti valuta leértékelése javítja a versenyképességet, visszafogja az importot, ösztönzi az exportot. A leértékelés az elavult exportszerkezetet konzerválja csupán, a hazai importot pedig nem fogja vissza, lévén a magyar gazdaság importfüggõsége technikai jellegû.
Mellesleg a 2001-2002-ben végrehajtott béremelések után 2003-ban nem a fogyasztási célú import megugrása miatt romlott átmenetileg a külkereskedelmi mérleg egyenlege, hanem a termelési célú import gyors emelkedése miatt. Sajnos erre megint jött a voluntarista válasz: a forint leértékelése 2003. június 10-én. Medgyessyt erre Surányi György és László Csaba beszélték rá…
Megoldás: erõteljes bérfelzárkóztatás.
Az Orbán-kormánynak most nem Mol-részvények vásárlására, új autópálya- és útépítési programra, a külföld tõkének nyújtott támogatás növelésére kellene a szûkös erõforrásokat fordítania, hanem a humán tényezõre, nevezetesen a bérfelzárkóztatásra. Ott kellene folytatni, ahol Medgyessy Péter abbahagyta. (Illetve ahol õk is abbahagyták 2001-ben. Lásd: minimálbér-emelés. Vagy az egyik béremelés jó, a másik meg rossz? Érdekes logika…)
Mindezt össze kell kötni egy feszes monetáris antiinflációs politikával, meg kell teremteni a forint külsõ és belsõ stabilitását. Egyrészt azért, hogy ne olvadjon el a fizetések és nyugdíjak vásárlóértéke, másrészt azért, hogy a kamatlábak csökkentése útján csökkenteni lehessen a négy nagy adóscsoport, az állam, az önkormányzatok, a (hazai) vállalkozások és a lakosság adósságterheit. A forint erõsítése most a gyengélkedõ euróhoz viszonyítva lenne lehetséges. Sajnos a magyar monetáris politika meg sem próbálja kiaknázni az euró gyengélkedésében rejlõ lehetõségeket.
A pénzstabilitás a nyugati közgazdasági gondolkodásban megelõz minden más célt, így a növekedést, a munkahelyteremtést, az egyensúlyt is. Vajon errõl miért nem tud a hazai gazdaságpolitika és a közgazdász szakma (tisztelet a kivételnek)?
Ha stabil, erõs forint mellett végbemegy az erõteljes reálbér-felzárkóztatás, akkor nõ a vásárlóerõ, élénkül a piac, az állam részére növekszik az szja- és áfabevétel, a tb-járulék. (Ezért nem romlott az egyensúly, pl. az államháztartás egyenlege a 2001-2002 közötti béremelések után.)
A lakosság képes lesz a hiteleket törleszteni, sõt, ha elég nagymértékû ehhez a béremelkedés, akár megtakarítani is. Ilyen egyszerû? Igen, ilyen egyszerû.
Csak ismerni kellene a modern elméleti eredményeket, fõként Milton Friedmant, Theodore W. Schultzot (Nobel-díj a humán tõke elméletért 1979-ben.), vagy akár a magyar Jánossy Ferencet. Közgazdasági karainkon nem is tanítják õket (tisztelet a kivételnek, ami fõként eldugott „mûhelyeket”, választható tárgyakat jelent). Például Friedmannek csak a pénzügytani részét adják le, a monetárszféra és a reálszféra kapcsolatáról a diákok nem hallanak, saját tapasztalatom szerint. És ha eddig hallottak választható tárgy keretében, az a tárgy már rég áldozatul esett a „bolognának”, a magyar közgazdaoktatás dicsõségére…
Van megoldás, de ehhez a gazdaságfilozófia gyökeres átértékelésére lenne szükség. Sajnos ennek a személyi feltételeit sem a gazdaságpolitikában, sem a hazai közgazdasági gondolkodásban nem látom. Marad a vergõdés, a sodródás.
Most például nem közmunkaprogramokra lenne szükség, amelynek keretében éhbérért árokpartot kapirgálnak szerencsétlen emberek, hanem átképzésre, továbbképzésre. Szakmát kellene adni, megtanítani írni-olvasni az analfabétát, általános iskolai bizonyítványt adni, ha az nincs, érettségit, ha az nincs és közben valamilyen új szakmát, és ezért fizetni õket. Nyugati (Franciaország, Anglia) tapasztalataim, hogy a nagy szerkezetváltás idején (1980-as évek) nem is ismerték a munkanélküliség kezelésére a „közmunka” fogalmát. Ezzel szemben óriási összegeket költött az állam át- és továbbképzésre.
Mellesleg súlyos hiba, hogy a kormány megint az egészségügybõl és az oktatásügybõl von el. Mindkét terület a humán tõkébe való befektetés szférája. Meg kellene akadályozni orvosaink tömeges külföldre áramlását, és ehhez is jelentõs béremelés szükségeltetik, a mostani pótcselekvések helyett.
2001-ben a magyarországi egy fõre jutó GDP 1000 euróval meghaladta Szlovákiáét. Ma 2000 euróval elmarad attól. Errõl beszélek én, amikor a dilettantizmus jelzõt használom a hazai gazdaságpolitikával kapcsolatban. De ennek emellett vannak erkölcsi vonzatai is…
