Spéci magyar populizmus

Honi viszonyainkra a külső szemlélő érzékenyebben reagál. „Furcsa ország a tiétek!” – mondja a korábban Magyarországon is élt, világlátott külföldi ismerősöm. És valóban: nálunk mintha minden másképpen működne. Vegyük például a politikát! A kormányzó baloldalon már-már úgy tűnt, hogy csaknem húsz évvel a rendszerváltás után a liberális nagytőke és a progresszív baloldal győzelmet arat a nosztalgikus-államközpontú kádári politika felett – aztán mégsem dőlt el ez a meccs. Eközben az elvileg (és a nyugati országokban) inkább piac- és tőkebarát jobboldal idehaza (igaz, ma már nem egy szólamban) etatista húrokat penget.

Más ez a demagógia

Hódít nálunk a populizmus, amire persze lehet azt mondani, hogy máshol is fogékonyak az emberek a demagógiára, ez lenne a politika – úgymond – velejárója, de a mi populizmusunk azért más. Abba nem fér bele, hogy a közbeszédben értelmes és árnyalt viták legyenek szakkérdésekről, olyanokról, mint a nagy állami rendszerek (egyszerűbben: az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatás) hatékonyabbá, igazságosabbá – és nem utolsósorban jobb minőségűvé – tétele, az adórendszer versenyképes átalakítása, az ország szerepe az Európai Unióban. Tőlünk nyugatabbra ezeknek az „unalmas” témáknak jóval nagyobb a súlyuk, nem egyszer választásokat döntenek el. A mi populizmusunk továbbá (egyes felmérések szerint sajnos egyre inkább) fogékony a fajgyűlöletre.

Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője

Az augusztus 21-dikei számban az Obama-jelenség elemzéséhez kapcsolt Szonda Ipsos-felmérés ezt lesújtó adatokkal támasztja alá: a magyarok 57 százaléka nem választana roma politikust az ország élére, csaknem fele nem szavazna olyan (miniszter)elnökre, aki rendelkezik nem magyar felmenőkkel is, és 36 százalék nem látna szívesen zsidó származású politikust az ország első számú posztján. Hátborzongató statisztikák, amelyek mutatják, hogy a politikai emancipáció tekintetében egyelőre fényévnyire vagyunk – például – az Egyesült Államoktól (ahol a színes bőrű Obama elnökjelölt tudott lenni), vagy Franciaországtól (ahol a magyar/görög/zsidó gyökerű Sarkozyt elnökké választották).

A mi populizmusunkat három dolog hatja át: az etatizmus (mennyit „ad” az állam, vagy akár az EU, e szempontból egyre megy), a befelé forduló, a világ iránt érdektelenséget mutató bulváros és nemegyszer rasszista provincializmus, valamint a történelmi reflexeken alapuló zsigeri szekértábor-szemlélet. Nyilván más az értékrendje (és az érdeke is) az ugyanarra a pártra szavazó kádári kispolgárnak és nagytőkésnek, vagy a szélsőjobb fantáziákat magáévá tevő vesztes rendszerváltónak és a „nyugatos” konzervatívnak – de a törzsi politizálás (copyright anno Tamás Gáspár Miklós) irracionális mederbe tereli a közéletet. A mi populizmusunkban így nemzeti helyett „fél-országos” érdek van, a mi populizmusunk a vitát nem nagyon tűri, mert minden szakmai álláspontot felülír benne a kétpárti megosztottság.

A mi populizmusunk terméke az a költségvetési osztogatás is, amelybe a magyar gazdaságpolitika irányítói 2001-től (de különösen a 2002-es választások után) belelavírozták az országot. E fiskális ámokfutás adatokkal alátámaszthatóan tartósan lerontotta az ország pozícióit. A 2006-os, több mint 9 százalékos GDP-arányos államháztartási hiány a mi populizmusunk gazdaságtörténetileg is feljegyzésre méltó következménye.

Ez már a múlt, két éve jó pályán van az ország – érvel a kormányzati kommunikáció, ám az ország hangulatára ma is rányomja a bélyegét az elmúlt évek kudarcos gazdaságpolitikája miatt terjedő pesszimizmus. A makrohelyzet még mindig legalábbis felemás: önmagunkhoz képest kétségtelenül jövünk kifelé a gödörből, ám a régió országaihoz viszonyítva alaposan lemaradtunk. Utóbbi szempontból 2007 végén, 2008 elején értük el a mélypontot, akkor lényegében minden meghatározó makromutatóban az utolsó helyen álltunk a térség államaival való összehasonlításban. Azóta némiképp javult a helyzetünk, hiszen nálunk a növekedés az 1 százalékos uniós negatív rekordot követően valamelyest gyorsul, az infláció, ha lassan is, de mérséklődik, az államháztartási hiány pedig nagymértékben csökkent. Számos új uniós tagállamban viszont rosszabbodott a helyzet; elsődlegesen a külső egyensúlyi pozíciók romlottak. Mindez mára ugyan kibillentette az országot a térségbeli sereghajtó szerepből, de továbbra se látszanak a magyar gazdaságot mozgásba hozó növekedési tartalékok.

Arról, hogy a populizmus miként intézményesülhetett Magyarországon, két narratíva kering a hazai közbeszédben, s ezt tükrözte a Figyelőben lezajlott reformvita is. Az egyik szerint mindez a politikai osztály bűne, amely, kiszolgálva az inkább vélt, mint valós (populista) lakossági igényeket, továbbra is állami emlőkön tartja az országot, s nem volt bátorsága belekezdeni a közgazdaságilag szükségszerű rendszerátalakító reformokba. A költségvetési újraelosztás az egyik legmagasabb Európában, s mindez alacsony hatásfokú és gyenge teljesítményű közszférával párosul. Ezen értelmezés szerint „a magyar nép jobbat érdemelne”, olyan politikusokat, akikben megvan a szakértelem, a bátorság, és persze a kellő hitelesség ahhoz, hogy hosszabb távra szóló, az államgazdaságot hatékonyabbá tévő, és a növekedést gyorsító átalakításokat hajtsanak végre.

Értékválság

A másik interpretáció úgy szól, hogy a bajok gyökere a társadalmi tudatban keresendő; minden ország olyan – és annyira populista – elitet kap, illetve választ magának, amilyent megérdemel. Ha egy országban értékválság van, rossz az adófizetési, vagy éppen a közlekedési morál, alacsony az emberek közötti kooperációs készség, s történelmileg úgy alakult, hogy nem bízunk sem az államban, sem egymásban, akkor ne csodálkozzunk, hogy politikusaink is ennek a népigénynek (igénytelenségnek) kívánnak megfelelni. Ez a megközelítés, ha nem is menti fel a politikai elitet, de mindenképpen relativizálja annak bűneit.

Nem véletlen, hogy az utóbbi időben nálunk is egyre népszerűbb a közgazdaságtan új növekedéselmélete, amely az intézmények helyett az emberi attitűdöknek tulajdonítja a legnagyobb szerepet a versenyképességben, illetve a GDP bővülésében. A 2006-ban közgazdasági Nobel-díjjal elismert Edmund Phelps például úgy tartja, az adórendszerrel vagy a bérszinttel szemben egy ország versenyképességét és növekedési kilátásait inkább befolyásolják az emberi attitűdök, főleg a felelősségvállalás, a csapatmunkára való képesség és a kockázatvállalás. Olyan mentalitásformák, amelyek Magyarországon nem kurrensek.

Nem jó hír ez nekünk, mert ezek szerint, ha meg is történne mondjuk az adórendszer igencsak sürgető, radikális átszabása, vagy épp a svéddel holtversenyben Európa-rekorder élőmunka-terhek nagyon régóta esedékes csökkentése, meglehet, e lépések sem orvosolnák érdemben a problémákat. Az összefüggés fordítva is igaz: éppen azért nehézkes átalakítani az adórendszert, mert a visszahúzó magatartásformák tartós továbbélésére kell számítani. Varázsütésre aligha változik az emberek mentalitása.

Nagy a tanácstalanság. Nem véletlen, hogy a reformvitában közzétett több mint egy tucat írás közül nagyon kevés volt, amely a helyzet – többnyire igen pesszimista – leírásán túlmenően megoldási javaslatokkal is előállt. A mai magyar közbeszédet a diagnoszták uralják. A politikát a kérlelhetetlen szembenállás, a hitelvesztettség és a kiérlelt koncepciók hiánya bénítja. Azok a szakmai műhelyek és szakemberek pedig, amelyek/akik átfogó javaslatokkal állnak elő (ilyennek tekinthető az Oriens kvázi kormányprogramja, Bokros Lajos hasonló igényű szakírásai, vagy az adótanácsadók propozíciói), egyelőre politikai hátország nélkül maradnak.

Nagyobb jóstehetség nélkül előrevetíthető, hogy a következő választásokig a kisebbségi Gyurcsány-kormány már semmilyen érdemi reformot nem fog véghezvinni. Kormányzati körökben régóta az a vélemény uralkodik, hogy a változásellenes társadalom már az eddigi reformokat sem tolerálja, a további átalakításokat tehát hiba lenne erőltetni. Már jóval a márciusi népszavazás előtt lehetett olyan hangokat hallani, hogy a baloldalnak az EU-pénzekből folyó fejlesztéseket kell a zászlajára tűzni, hogy csökkenteni lehessen a tetemes népszerűségi különbséget a szocialista párt és a Fidesz között. A szociálisnak hívott, valójában populista referendum aztán megpecsételte ezt a gondolkodásmódot. A kormányzó elit és maga a miniszterelnök is azt a következtetést vonta le a fiaskóból, hogy a reformokat ad acta kell tenni.

Pedig – a látszat ellenére – nincs tapasztalatunk arról, miként viselné a magyar társadalom, ha egy választásokon egyértelmű felhatalmazást kapna a kormányzat a változások véghezvitelére. Nem tudjuk, hogy egy hiteles (mert a kampányban azt ígérő, amit aztán megvalósító), kidolgozott programmal rendelkező (2006-ban nem láttuk azt a sok-sok törvényjavaslatot, amit Gyurcsány Ferenc a kampányban ígért) és a változásokat jól elmagyarázni képes kormány lépéseire miként reagálnának az emberek.

Véleményem szerint a „felvilágosult abszolutista”, erőből keresztülhajszolt modernizációnak nincs jövője Magyarországon. A Gyurcsány-érának talán ez az egyik legnagyobb tanulsága. Stratégiát és stílust kell váltani – akárki is alakíthat kormányt a következő választások után, 2010-ben vagy korábban. Mindegy, hogy társadalmi szerződésnek, kiegyezésnek, vagy egyszerűen csak együttműködésnek nevezzük, de meg kell honosítani a felhatalmazás, a megosztott felelősségvállalás és a tárgyalás kultúráját. Nehezíti persze a helyzetet, hogy a civil társadalom (ideértve a munkáltatók és a munkavállalók szervezeteit is) gyenge és/vagy politikailag megosztott, ami nemegyszer előhívja a destruktív, „betartó” reflexeket. Még sincs más út, csak a világos célkijelölés és példamutatás a politikai elit részéről, és utána párbeszéd és megegyezés minden szinten a gazdaság és a társadalom legkülönfélébb szereplőivel.

Beteljesedik?

Ha ez nem történik meg, és folytatódik a kiszorítósdi, akkor végképp beteljesedik a populizmusunk, és igaza lesz Demján Sándornak, aki az év elején lapunknak azt mondta: 10–15 évig az unió legszegényebb országa leszünk. Ne legyünk!