Már a magánnyugdíj-pénztári rendszer bevezetésekor is tudható volt, hogy annak éri meg ezt a megoldást választani, aki pályakezdőként lép be és minél idősebb korában vált valaki önkéntes tagságra, annál kisebb a döntés „megtérülésének” esélye.
Azután a rendszer bevezetését követően a kormányok sorra olyan intézkedéseket hoztak, amelyek az állami nyugdíjnak kedveztek a magánpénztárakkal szemben. Így például a Medgyessy-kabinet által bevezetett tizenharmadik havi nyugdíj gátolta a tagok számának megnövelését, az Orbán-kormány pedig 6 százalékon befagyasztotta a munkavállaló által fizetett pénztári tagdíjat.
A pénztárak rossz teljesítménye végül az alacsonyabb hozamokban öltött testet, amiért viszont a kockázatkerülő befektetési politika mellett sokan a magas költségeket jelölik meg igazi „felelősként”.
Válasszunk magunknak portfóliót
A fenti gondokat látva bevezették a választható portfoliós rendszert, (2009-től már kötelező jelleggel), amelynek lényege az, hogy a magánnyugdíjpénztárak a jelenlegi egy, minden pénztártagra kiterjedő befektetési portfolió (azaz különböző elemekből álló befektetési csomag) helyett három eltérő kockázatú portfoliót működtethetnek.
Ezek megnevezése a kockázat növekvő sorrendjében: klasszikus, kiegyensúlyozott, valamint növekedési portfolió. A pénztártagokat életkoruk szerint sorolják be az egyes portfoliókba: a nyugdíjkorhatárt 15 év múlva vagy később elérők a növekedési, az 5-15 év múlva elérők a kiegyensúlyozott, az 5 éven belül elérők pedig a klasszikus portfolióba kerülnek.
A választhatóság elve alapján a pénztártag ezt a besorolást saját döntésével felülbírálhatja. A korhatárt 5 éven belül betöltők azonban nem választhatják a legkockázatosabb, növekedési portfoliót.
A pénztárakra vonatkozó szabályozás meghatározza az egyes portfoliók összetételére vonatkozó arányokat is. Eszerint a klasszikus portfolióban a részvényhányad 10 százalék alatti, a kiegyensúlyozottban 10-40 százalék közötti, míg a növekedésiben 40 százalék feletti lehet.
Merjünk kockáztatni?
A fenti rendszer választási lehetőséget biztosít a kockázatosabb, de hosszabb távon nagyobb megtérülést biztosító eszközök (alapvetően részvények) súlyának növelésére. A kérdés az, hogy merjünk-e kockáztatni?
A szakemberek egybehangzó véleménye az, hogy kockáztatnunk kell, hiszen magasabb hozamot állampapírokkal, kötvényekkel „teletűzdelt” befektetési csomaggal nem tudunk elérni. Bíznunk kell abban, hogy a kellően hosszú futamidő alatt – a törvényszerű hullámzások ellenére – a tőzsdék alapvetően emelkedő trendet fognak mutatni, a vagyonkezelést végző szakemberek pedig kellő felkészültséggel fognak rendelkezni és a választott növekedési portfoliót kezelve mindig megfelelő időben és megfelelő termékeket kiválasztva fogják a pénzünket átcsoportosítani.
Fontos előírás, hogy a nyugdíj előtt állók kisebb kockázatú portfolióba kerülnek, így nem következhet be, hogy a felhalmozott megtakarítás a nyugdíjazás előtt – az ellátási szintet “helyrehozhatatlanul” lerontva – értékelődjön le.
Ahhoz, hogy a befizető pénztártagként jól járjon, az elemzők szerint legkevesebb évi 3,2 százalék pénztári reálhozamot kell elérnie. Tehát leegyszerűsítve például 6 százalékos infláció esetén 9-10 százalék az elvárt éves hozam.
dr. Tatár Attila – www.bankweb.hu
