Ha akarta, sem időzíthette volna jobban az oroszországi nagyvállalatokat rangsoroló legutóbbi felmérése közzétételét a moszkvai VCIOM közvélemény-kutató intézet. Még november végén kérdezték meg ugyanis az ország 1600 lakosától, hogy ha a legnagyobb cégek valamelyike munkát ajánlana nekik, melyiket választanák – ám az eredményt csak december 10-én hozták nyilvánosságra. Vagyis éppen azon a napon, amikor Vlagyimir Putyin államfő megnevezte kiszemelt utódját, Dmitrij Medvegyev első miniszterelnök-helyettest, nem mellesleg a Gazprom gázipari óriásmonopólium elnökét. Így épphogy elhangzott a neve, Medvegyev máris besöpörhette első győzelmét: a megkérdezettek 44 százaléka felelt úgy, hogy ha választhatna, legszívesebben a Gazpromnál dolgozna. A sorban a második és harmadik Rosznyefty, illetve Lukoil olajtársaságra 23 százalék voksolt, míg az ország legnagyobb bankját, az orosz takarékpénztár Szberbankot éppen feleannyi, mindössze 22 százaléknyi megkérdezett jelölte meg. A többiek, mondhatni, látótávolságba sem kerültek a Gazpromhoz, ráadásul elemzők valószínűsítik, hogy utóbbi előnye csak tovább nőtt, miután a Kreml jelenlegi ura elnökjelöltjének „kente fel” a társaság első emberét.
Ez a vállalati „szépségverseny” akár a március 2-án esedékes elnökválasztás afféle előfutamának is tekinthető. Van azonban egy lényeges különbség. Azt a megmérettetést Dmitrij Medvegyev előreláthatólag ennél is jóval lehengerlőbb fölénnyel nyeri majd. Legalábbis a Levada-központ által december 21-25. között végzett felmérésből az derült ki, hogy ha az óév utolsó vasárnapján tartották volna a voksolást, az ország választóinak a 79 százaléka (!) adta volna a Kreml jelöltjére a szavazatát. Azaz nagyobb a támogatottsága, mint amekkora fölénnyel 2004-ben Vlagyimir Putyin elnyerte második mandátumát: a régi-új államfőt akkor a választók „alig” 71,3 százaléka támogatta. Tény, miniszterelnök-helyettesként Dmitrij Medvegyev felel azokért a „nemzeti projektekért”, amelyek az oktatástól az egészségügyön át az infrastrukturális beruházásokig számos területet felölelnek, és amelyekre „az ország fejlesztése érdekében” szinte számolatlanul költhette a magas világpiaci energiaáraknak köszönhetően rendelkezésre álló költségvetési milliárdokat. Ebben a pozícióban pedig nem nehéz kivívni az emberek rokonszenvét. Mindazonáltal az említett előny sokkal inkább szól Putyin mára végképp megkérdőjelezhetetlenné vált népszerűségéről, mint Medvegyev személyéről, hiszen alig két héttel korábban még jóval kevesebben, 63 százaléknyian voltak készek őt Oroszország elnökévé választani. Esélyei megugrásához tehát nagyon is szükség volt az államfői elnökjelöltté avatásra.
MEGKÖNNYEBBÜLT NYUGAT. A nyugati elemzők többsége szerint Dmitrij Medvegyev a „tökéletes választás” – abban ugyanis senki sem kételkedik, hogy három hónap múlva ő költözhet be a Kreml elnöki irodájába -, hiszen a mindössze 42 éves első miniszterelnök-helyettest mind gazdasági, mind politikai nézeteit alapján liberálisként és Nyugat-barátként tartják számon. Ha a Putyin által szeptemberben meglepetésre kormányfővé kinevezett, s ezáltal nyomban potenciális elnökjelöltté előlépett Viktor Zubkovval vagy a szintén első miniszterelnök-helyettes egykori KGB-s Szergej Ivanovval hasonlítják össze, akkor a megállapítás tagadhatatlanul igaz is. Ám ez máris rámutat, milyen találó a londoni The Economist megállapítása, amely örömteli fogadtatás helyett a „sokkal rosszabb is lehetett volna” megkönnyebbülését véli felfedezni a Medvegyev kiválasztását méltató kommentárokban.
Hasonlóan vélekedik Andrej Illarionov, Vlagyimir Putyin egykori gazdasági tanácsadója, s ma egyik legfőbb kritikusa is, aki szerint egyszerűen nevetséges, hogy Medvegyevet liberálisként könyvelik el. „Nem liberális, csak civil” – érzékelteti egyetlen mondattal, hogy a külvilág valójában csupán azért örül Oroszország leendő elnökének, mert nem az erőszakszervezetekből jön, azaz nem tagja a „szilovikok” csapatának, legalábbis semmiféle hivatalos nyoma nincs annak, hogy valaha is köze lett volna a KGB-hez, illetve annak bármely utódszervezetéhez. Putyinhoz hasonlóan Medvegyev is a leningrádi egyetemen szerzett jogász végzettséget – igaz, 12 esztendővel később -, ám azt követően az egyetemi katedrán, az üzleti életben, illetve a szentpétervári, majd az országos politikában állt helyt, szemben mostani mentorával, aki a nyolcvanas években drezdai hírszerző tiszt, majd a kilencvenes évek végén a KGB-utódszervezet Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) első embere volt.
 |
GÁZÓRIÁS DIÓHÉJBAN
Nem csupán egy óriásvállalat, szerteágazó érdekeltségei révén a Gazprom afféle állam az államban. Mondhatni, Dmitrij Medvegyevnek volt alkalma felkészülni az államfői teendőkre.
● A társaság 51 százalékban állami tulajdonban van, a kisebbségi részvénycsomag a moszkvai tőzsdén forog.
● Bizonyított földgázkészlete 29 ezer milliárd köbméter, amelyből 2006-ban 556 milliárd köbmétert termeltek ki.
● A cégnek 2006-ban összesen 432 ezer alkalmazottja volt.
● A Fortune 500 globális vállalati ranglistáján 174 milliárd dollárt meghaladó kapitalizációjával és 81 milliárd dollár feletti, 2006-os árbevételével tavaly az 52. helyen szerepelt.
● A Gazprom tulajdonában van többek között az NTV orosz televíziós csatorna, illetve az Izvesztyija című napilap. Emellett saját bankja is van – a Gazprombank -, továbbá az élelmiszeriparban, az agrárszektorban és a kiskereskedelemben is érdekelt. |
|
|
|
Mennyire liberális gondolkodású valójában Dmitrij Medvegyev? Tény, 2003-ban nem átallotta bírálni Mihail Hodorkovszkijnak, a Yukos olajtársaság egykori elnökének a letartóztatását. Mi több, rendszeresen kiáll amellett, hogy a hatóságoknak támogatniuk kell az ország feltörekvő kis- és középvállalkozásait. Azzal sem ért egyet, hogy létezne egy speciális orosz demokráciamodell, nevezetesen a Kreml keményvonalasai által emlegetett „szuverén demokrácia”. Véleménye szerint csak igazi vagy nem igazi demokrácia van, amelynek a leírásához nem szükségesek holmi minősítő jelzők.
Mindezekkel együtt súlyos hiba lenne túlértékelni az elnök és közte mutatkozó nézetkülönbségeket. Dmitrij Medvegyev az elmúlt tizenhét évben gyakorlatilag mindvégig Vlagyimir Putyin közvetlen – és a visszaemlékezések szerint a végletekig lojális – beosztottja volt. Előbb a szentpétervári polgármesteri hivatalban – ahol sokan nem is tanácsadónak, hanem Putyin afféle személyi titkárának tekintették -, majd immár Moszkvában, a Kremlben. Egész politikai karrierjét a leköszönő elnöknek köszönheti, már csak ezért is odaadó és feltétlenül engedelmes híve, de kritikus elemzők szerint a személyiségében is benne van egyfajta hajlam egy erős példakép melletti alárendelt szerep eljátszására. Ennek megfelelően az elnökkel való személyes viszonyát sokan afféle apa-fiú kapcsolatként írják le.
Mindezek után nem csoda, hogy elnökjelöltté nyilvánítása után Medvegyev első dolga volt, hogy Putyint arra kérje, 2008. márciusi megválasztása után legyen kormánya miniszterelnöke. Igaz, ez utóbbi lépés már október óta sejthető, hiszen a Kreml jelenlegi ura már akkor jelezte: ha az őt támogató Egységes Oroszország párt meggyőző fölénnyel megnyeri a december eleji parlamenti választásokat, illetve ha olyan ember kerül az államfői székbe, aki „tisztességes, tehetséges és modern gondolkodású, és akivel lehetséges az együttműködés”, akkor megfontolja a kormányfői poszt elfogadását. Nos, a decemberi győzelmet bebiztosította azzal, hogy az Egységes Oroszország listavezetőjének állt, utóbbi feltételnek pedig Medvegyev nyilván minden tekintetben tökéletesen megfelel.
PUTYIN MEGY, DE MARAD. Az eddigiekből logikusan következik, hogy Vlagyimir Putyinnak esze ágában sincs távozni a hatalomból. Az elmúlt évek minden taktikázása – Medvegyev kijelölésével bezárólag – éppen arról szólt, hogyan őrizhetné meg töretlenül elnökként élvezett befolyását az ország élén. Akár annak árán is, hogy az éppen általa felépített erős államfői szerepkört a parlamenti szavazógépezettel saját maga romboltatja le, előtérbe tolva a moszkvai hatalmi hierarchiában a miniszterelnököt. Ha pedig ezt esetleg nem akarja, utódját nyilván könnyen irányíthatja majd, annál is inkább, mert a most hoppon maradt, s alighanem revansvágytól fűtött „szilovikokat” Oroszországban ma egyedül ő képes kordában tartani, azaz Medvegyevnek már csak ezért is változatlanul égető szüksége lesz eddigi pártfogójára.
Így Putyin akár a kormányfői székben is kivárhatja a következő négy esztendőt, de ha úgy látja, hogy az utód nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, bármikor elérheti a távozását, s akár már a 2012-ben esedékes következő elnökválasztás előtt visszatérhet a Kremlbe. Mindez csak rajta áll, márpedig a rezzenéstelen arcú volt KGB-tiszt gondolataiba eddig sem tudott senki belelátni. Egy a lényeg, ahogyan a moszkvai Gazeta című napilap is fogalmaz: „Medvegyev megszabadítja Putyint a legfontosabbtól – attól, hogy itt és most döntést kelljen hoznia. Azaz attól menti meg, amitől az elnök a leginkább fél, legkevésbé tud, és a legkevésbé szeret.”
FARKAS BÁRÁNYBŐRBEN. Szó sincs persze arról, hogy Dmitrij Medvegyev holmi marionettfigura lenne a mentora kezében. A rendre csak halk szavú jogászként emlegetett kormányfő-helyettes és Gazprom-elnök az utóbbi időben egyre inkább megtalálja a saját hangját, s a megnyilatkozásaiból egyértelműen kirajzolódik, hogy a Kreml élén ugyanazt az elkötelezett patrióta vonalat fogja követni, amelyre elődje az elmúlt nyolc évben Oroszországot ráállította. „Putyin egy farkas, és mindig is élvezte, hogy annak látszik. Medvegyev, jóllehet báránybőrbe bújik, minden bizonnyal ugyanolyan fenyegetést jelent majd az erdő többi lakójára nézve” – hoz érzékletes hasonlatot az amerikai Time magazin arra, miféle váltás is várható márciustól a moszkvai politikában. A lap nem is állja meg, hogy ne tegyen egy oldalvágást a Medvegyev megnevezését lelkesen az elsők között üdvözlő, éppen ezért máris „könnyű prédának” ígérkező Angela Merkel német kancellár felé: „Mikor tanulják meg végre Németország politikusai, hogy az effajta kirobbanó lelkesedésért cserébe nem kapnak olcsóbb importenergiát?”
S valóban: ha valahol, Dmitrij Medvegyev a Gazprom élén az elmúlt években rendre bizonyította, hogy minden helyzetben kész könyörtelenül érvényesíteni az orosz érdekeket. (Elnökjelöltté avatásának hírére a cég részvényárfolyama szinte percek alatt 3 százalékkal emelkedett is, sőt, a lelkesedés olyan nagy volt, hogy a bejelentést követően alig 15 perc alatt nem kevesebb mint 23 millió Gazprom-részvény talált gazdára.) A társaság elnökévé 2000 nyarán kinevezett, s azt egyetlen kisebb megszakítással azóta irányító leendő orosz államfő – pozíciójából fakadóan aligha meglepő módon – elkötelezett híve a gázkitermelés állami monopóliumának, az energiaforrások feletti állami ellenőrzésnek, illetve annak az elvnek, hogy Oroszország jólétének biztosítása az állam és az üzleti élet közös feladata. A Gazprom elnökeként egyértelműen ő irányította azt a „hadjáratot”, amellyel az orosz hatóságok kiszorították a Royal Dutch/Shellt a Szahalin-II. gázmezőről, illetve a BP-t a szintén busás hozamot ígérő Kovikta mezőről. Tőle származik a következő mondat is: „Nem lesz többé ingyen gáz senkinek sem.”
Az új esztendő máris ennek a szigornak a jegyében indult, hiszen a szovjet utódállamoknak a Gazprom január elsejétől immár visszavonhatatlanul piaci áron adja a földgázt. Pontosabban egy kivétel akad: Belarusz. A moszkvai tervek eredetileg ez esetben is mintegy 160-165 dollárról szóltak ezer köbméterenként, Minszk azonban addig könyörgött és zsarolt – válaszul kilátásba helyezte, hogy ilyen áremelés esetén maga is megdrágítja a területén áthaladó orosz földgáz tranzitdíját -, míg végül sikerült 119 dollárra lealkudnia a 2008-ban rá nézve érvényes vételárat. A Gazprom engedékenységében egyes elemzők szerint alkalmasint az is közrejátszhatott, hogy ha Putyinnak úgy hozza a kedve, akár az orosz-belarusz államszövetség évekkel ezelőtt félretett ötletét is leporolhatja, s egy ilyen formáció elnökeként térhet vissza a hatalomba. Ukrajnának azonban nincs ilyen ütőkártya a kezében, így számára mostantól 179,5 dollárba kerül ezer köbméter földgáz, holott tavaly még csupán 130 dollárt kellett fizetnie. Ez az áremelkedés mindazonáltal nem csupán az orosz félnek köszönhető, hanem annak is, hogy a Gazprom is drágábban veszi a földgázt Türkmenisztántól – az eddigi 100 dollár helyett az év első felében 130, júliustól pedig 150 dollárért -, márpedig az orosz cég 2007-ben még éppen az olcsó türkmén gázt a sajátjához keverve tudta viszonylag kedvezményes áron ellátni az ukrán piacot.
Európa számára egy pozitív üzenet mindazonáltal feltétlenül van a Gazprom és az utódállamok között időben létrejött áregyezségnek. A megállapodásnak köszönhetően az idén egy percig sem fenyegetett annak a réme, hogy megismétlődik a 2006. január eleji ukrán-orosz földgázválság, amely a kontinens nyugati felének az ellátását is veszélybe sodorta, mégpedig éppen a fűtési szezon kellős közepén.
Már ezt a néhány napos krízist megelőzően is terítéken volt Európában a gázellátás diverzifikálásának szükségessége, az utóbbi két évben pedig ez a kontinens országainak egyik legfőbb célkitűzésévé vált. A megoldás azonban nem egyszerű, s ezt a Gazprom vezetése pontosan tudja is, nem hiába képes a gázellátási szerződések megkötését külpolitikai fegyverként, mi több, akár az Európai Uniót is megosztó eszközként felhasználni. Ráadásul a társaság az unió diverzifikációs törekvéseire válaszul egyre határozottabb európai terjeszkedésbe is kezdett. Majdnem minden európai országban van egy gázkereskedelmi vegyes vállalata, amely az adott országba történő szállításokat bonyolítja le. Magyarországon ez a cég Panrusgaz Zrt., amelyet a Gazprom eredetileg a Mollal közösen alapított, de a magyar olajtársaság tulajdonrésze a gázüzletág eladásakor a német E.ON-hoz került.
OROSZ LÉPÉSELŐNY. A függőség mindazonáltal valamelyest kölcsönös az európai felhasználók és Moszkva között, az orosz állami költségvetésnek ugyanis mintegy a 25-30 százalékát az energiahordozó-exportból származó adóbevétel adja. Csakhogy a Gazprom van lépéselőnyben, miután az európai országoknak több évbe, temérdek pénzbe és hatalmas erőfeszítésbe kerülne kiváltani az orosz gázimport akár csak egy részét is. A Nabucco-projekt például több mint egy évtizede fekszik az unió asztalán: a 3300 kilométeres földgázvezeték, amely Törökországon át kötné össze az európai piacokat a közép-ázsiai és közel-keleti gázmezőkkel, a jelenlegi tervek szerint 4,6 milliárd euróba kerülne. A másik lehetőség a cseppfolyós földgáz (LNG) piaci részesedésének bővítése. Ilyenkor a földgázt magas nyomáson cseppfolyósítják, hogy tartályhajókon lehessen szállítani. A franciák és a britek már ma is jelentős mennyiségben képesek az effajta importra. Németország is fejleszt ehhez szükséges tengeri terminálokat, és a horvát partoknál az OMV is dolgozik egy ilyen kialakításán. Utóbbi Magyarország számára is elérhetővé teheti ezt az energiabeszerzési módot (amely mellesleg lényegesen drágább a csővezetéki importnál).
A Gazprom maga is LNG-előállító kapacitás kiépítésébe fogott, a Szahalin szigetén kialakítandó létesítmény azonban az Egyesült Államok piacára fog termelni – ha majd egyszer elkészül. A moszkvai tervek mindenesetre ambiciózusak. Alekszandr Medvegyev, a Gazprom alelnöke, egyben a Gazprom-Export elnöke (Dmitrij Medvegyevvel csupán névazonosság áll fenn, nem rokonok) december elején az Egyesült Államokban járva a washingtoni Georgetown Universityn tartott előadásában egyenesen arról beszélt, hogy az orosz cég a következő ötéves időszak végére összes exportja legalább 7 százalékát Amerikával szeretné lebonyolítani. (Ez előreláthatólag 7,5 millió tonna cseppfolyós földgáz tengerentúli szállítását jelenti majd.) Egyben azt is jelezte, hogy a Gazprom saját diverzifikációja jegyében hamarosan keleti terjeszkedésbe kezd, és várhatóan belép a kínai, esetleg a japán piacra.
Európa viszont az Egyesült Államoktól eltérően nem tankhajókon, hanem vezetéken kapja az orosz földgázt, s azzal szemben a függősége nemhogy csökkenne, ellenkezőleg, évről évre tovább nő. A legkiszolgáltatottabb helyzetben Magyarország van, hiszen míg az uniós országokban általában 25-27 százalékos az orosz import részesedése, az évi 14 milliárd köbméteres hazai gázfogyasztásból mintegy 10 milliárd köbmétert szállít a Gazprom (az európai országok orosz gázimport adatait lásd a táblázatban).
A Gazprom kezében komoly ütőkártya van: a társaság ellenőrzi a világ ismert földgázkészletének 17 százalékát. Ráadásul ezt növelni szándékozik. December utolsó napjaiban például bejelentette, hogy 2008-ban 43 százalékkal (!) növeli beruházásait, amelyek volumene így az idén eléri a 20 milliárd dollárt. A társaság a pénzt az Északi-tenger környéki mezők fejlesztésére, valamint a vezetékhálózat bővítésére akarja fordítani. Ám ha csupán a már feltárt készleteket nézzük, akkor is elmondható, hogy egyetlen más társaságnak sincs ekkora gázvagyona. Ez magyarázza, hogy az európai piac meghatározó energiaipari vállalatai igyekeznek a lehető legjobb kapcsolatot ápolni a Gazprommal (lásd külön). A német E.ON Ruhrgas például minden jel szerint kész beengedni az orosz gázóriást több európai leányvállalatába is annak érdekében, hogy közvetlenül hozzáférjen az igen ígéretes – s december közepén egyelőre a Gazprom, valamint a szintén német BASF konszern által megnyitott – északnyugat-szibériai Juzsno-Russzkoje gázmezőhöz. Az üzlet amúgy érintheti az E.ON magyarországi leányvállalatait is, hiszen az eredeti elképzelés szerint a Gazprom az üzlet fejében az E.ON Hungária Zrt.-ben is 25 százalék plusz egy, a Moltól 2005-ben megvásárolt földgázellátó, illetve földgáztároló társaságokban pedig 50 százalék mínusz egy szavazatnyi részesedést szerezne. Az orosz fél azonban időközben emelte a tétet, már 50 százalék fölötti részesedést szeretne, ezért a tárgyalások elhúzódnak.
Bár a Gazprom egyelőre egyetlen jelentősebb európai energiaipari társaságot sem vásárolt fel, igazgatósága nemrégiben úgy döntött, hogy a beruházások fokozása mellett a külföldi akvizíciókra szánt összeget is megduplázzák. A Gazpromnál azzal magyarázzák a terjeszkedést, hogy a kitermelés növeléséhez szükségük van garanciákra. „Nem lehet elvárni, hogy jelentős, nagy kockázatú befektetéseket hajtson végre egy cég, miközben a piacait igyekeznek elvenni” – mutat rá egy, az orosz társasághoz közel álló magyar illetékes, miként is látják Moszkvában az európai diverzifikációs erőfeszítéseket. Ám miközben Moszkva szabad bejárást követel az orosz tőke számára az európai piacokra, nem garantálja ugyanezt az európai befektetők számára Oroszországban, mint azt a Shell és a BP példája is híven mutatja.
|
Magyarországi áramlatok
Határozott ígéretet tett Viktor Zubkov orosz miniszterelnök december 7-én Budapesten, hogy a Déli Áramlat nevet viselő földgázvezeték északi ága eléri majd Magyarországot – számoltak be magyar kormánykörök az aznapi magyar-orosz kormányközi konzultáción elhangzottakról. Persze minden nézőpont kérdése. A kétoldalú kapcsolatok történetében első alkalommal megrendezett eseményen – az oroszországi sajtópaletta viszonylag független szereplőjének számító Gazeta című napilap megfogalmazása szerint – „Magyarország beleegyezett, hogy csatlakozik a Déli Áramlat orosz gázvezeték projekthez”. A történteket mindenesetre Gyurcsány Ferenc kormányfő úgy kommentálta, hogy Magyarországot ma egyetlen szállító egyetlen vezetéken keresztül látja el földgázzal, ami roppant veszélyes, s az alternatív megoldások sorában éppen úgy szóba jöhet az Európai Unió által tervezett Nabucco vezeték, ahogyan a Déli Áramlat is. A bökkenő csak az, hogy utóbbi ugyan szükség esetén valóban pótolhatná az Ukrajna felől hazánkba érkező Testvériséget, a gázt azonban azon keresztül is ugyanúgy a Gazpromtól kapnánk, mint jelenleg. Valós alternatívának legföljebb a közép-ázsiai földgáz szállításával számoló Nabucco bizonyulhat – ha egyszer megépül, s ha addig a Gazprom valamilyen úton-módon nem „furakszik be” abba a projektbe is. Az orosz társaság geopolitikai manővereit látva ugyanis ez utóbbi fordulat sem zárható ki.
Egy biztos, Magyarország komoly dorgálást kapott a tavasszal az Európai Uniótól – sőt, Washingtontól is -, amiért a Gyurcsány-kormány Brüsszelnek kis híján hátat fordítva az orosz gázbeszerzési csatorna (akkor még a Kék Áramlat csővezeték) mellett tette le a voksát. Most a Déli Áramlat és a Nabucco magyar részről párhuzamosan futó projektek, amit a Gazeta úgy kommentál, hogy a két lovat egyszerre megülni próbáló Magyarország így igyekszik keresztbiztosítani jövőbeni gázellátását. Majd a lap szakértők egybehangzó véleményére hivatkozva hozzáteszi: „Magyarország bejelentése, miszerint részt vesz a Déli Áramlat projektben, az orosz fél egyértelmű – még ha nem is végleges – győzelme.”
A kérdés csak az, mit nyer Magyarország a döntés elodázásával, még inkább az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok ellentmondásos kezelésével. Ráadásul a magyar külpolitikának ma szinte ez az egyetlen olyan hangsúlyos területe, ahonnan a parlamenti pártok konszenzusa is hiányzik. Az ellenzék sokkal távolságtartóbb Moszkva-politikát sürget. Ennek alapja pedig véleményük szerint – miként azt például Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke a Népszabadságban múlt héten megjelent cikkében kifejtette -, mindenekelőtt a nagyobb következetesség lehetne. Az ellenzéki honatya a következőképpen teszi fel a kérdést: „Nem lehetséges, hogy egy kevésbé pragmatikus, elvibb, kiszámíthatóbb külpolitikával Moszkvában is eredményesebben lehet képviselni a magyar érdekeket mindkét fél megelégedésére?” |
|
|
|
