Erre futja

Bevallom, eleddig jóval szelídebbnek bizonyult a magyar külkapcsolati stratégia sajtóvitája, mint azt előzetesen vártam. A 2006 végén megindult stratégiaalkotási folyamat végeredményét, a Külügyminisztérium által szövegezett tervezet hasznosságát és főbb tételeit, még az olykor pikírt címmel megjelenő és néhány „mostjólodamondok” típusú megjegyzést elsütő hozzászólások sem kérdőjelezték meg. Persze, mint ilyenkor mindig, mindenkinek van néhány ponton hiányérzete, kritikai megjegyzése, javaslata, de igazán komolyan senki sem próbálta elhitetni az olvasókkal, hogy jobb stratégiatervezetet tudott volna az asztalra tenni. Ez pedig – különösen, hogy a rendszerváltás utáni első magyar külkapcsolati stratégiatervezetről van szó – mindenképpen biztató és örvendetes.

SZAKÉRTŐI HÁTTÉR. Örvendetes az is, hogy stratégiaalkotás első fázisában – nem mellesleg: a rendszerváltás óta ugyancsak először – egy meglehetősen széles szakértői gárda is letehette és letette a külkapcsolatok részterületeire és -problémáira vonatkozó javaslatait, ezzel önmagában is igen komoly szellemi muníciót halmozva fel a külkapcsolatokkal foglalkozó hivatalok és hivatalnokok számára. Azt is természetesnek tartom, hogy a külkapcsolati stratégia tervezetét végül a diplomácia és a politika nyelvét a szakértőknél sokkal jobban ismerő külügyi apparátus foglalta végső formába. A világban általában így szokott történni a politikai dokumentumnak számító stratégiákkal, bár kétségtelen, hogy a nálunk szerencsésebb országokban jóval nagyobb az átjárás a háttérintézmények és külügyi apparátus között, s ez önmagában jócskán megkönnyíti, hogy a szakértői gárda és az apparátus közel azonos nyelven beszéljen.

Kevésbé látom megtérülni ugyanakkor a stratégia háttéranyagairól és tervezetéről megrendezett társadalmi vitát, amely nem titkoltan a civil külpolitika fontosságát hivatott hangsúlyozni. Továbbá azt a tételt, hogy a civil külpolitika demokratikusabbá teszi a külkapcsolatokat, mert ezen keresztül lehetővé válik a nem állami szereplők bekapcsolódása is a külpolitika formálásába. Nos, a külkapcsolatok néhány területén minden bizonnyal így is van. A szélesebb értelemben vett magyar közvélemény azonban ma általában és alapvetően képzetlen és inkompetens a külpolitikai kérdések terén. Így amíg nem alakítja ki e területen is a maga „VEKE”-it, s nem talál rá a civil külpolitika „vitézydávidjaira”, alighanem szerencsésebb, ha távol tartja magát a diplomáciától.

Paradox módon, a Külügyminisztérium stratégiatervezetét eleddig elsősorban óvatoskodó, kilúgozott, túl általános és politikailag talán túlságosan korrekt szövegezése, pontosabban – hiszen döntően ez az oka az előbbieknek – politikai konszenzuskereső szándéka miatt éri a legtöbb kritika a hozzászólók részéről. Bár magánemberként én is szívesen olvasnék bátrabb szöveget, szakmai szempontból e kritikusoknál azért jóval megengedőbb vagyok. Egyrészt mert a külkapcsolati stratégiák mindenütt a nemzetközi diplomácia hivatalos nyelvén íródnak, így már műfajukból fakadóan is többnyire unalmas és konzervatív politikai szövegek. Másrészt, mert úgy gondolom, hogy egy ország külkapcsolati stratégiájának a külkapcsolatokat befolyásolni képes politikai elit konszenzusát kell kifejeznie és tükröznie, még akkor is, ha az eliten belüli legkisebb közös többször csupán az általánosságokra korlátozódik. Ha tehát figyelembe vesszük, hogy az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozást követően látványosan felbomlott a magyar politikai elitnek az a korábbi minimális konszenzusa is, amelyet az euroatlanti integráció elérésének feltételei kényszerítettek rá, már korántsem tűnik olyan tragikusnak a stratégiatervezett szövege. A helyzet ugyanis az, hogy amint az elit elérte az említett célokat, korábban másodlagosnak tekintett kérdések kerültek a politikai viták középpontjába. Ezek pedig minden korábbinál jobban polarizálták az elitet, úgy elmérgesítve az egyes csoportok közötti vitákat, mintha a felek az ország alapvető és legfontosabb (külpolitikai) érdekeiben sem értenének egyet.

Ilyen értelemben a jelenleg társadalmi vita tárgyát képező, óvatoskodó, kilúgozott és túl általánosra sikeredett stratégiatervezet – ha hinni lehet a kritikusok visszafogottságának -, viszonylag pontosan kifejezi a magyar politika szereplőinek a külkapcsolatok kívánatos céljaira és irányára vonatkozó minimális konszenzusát. Hogy ez túl kevés egyeseknek? Lehet, de ma láthatóan csupán erre futja. Sőt, ha parlamenti vitára kerül a végleges szöveg, kiderülhet majd, hogy igazán még erre sem.

KOMPETENCIA ÉS ESZKÖZTÁR. Ugyancsak kritika érte a külkapcsolati stratégia tervezetét amiatt, hogy célok mellett keveset és csak általánosságban szól az ezek elérését szolgáló eszközökről, illetve arról, milyen módon kívánja felhasználni ezeket az eszközöket céljai elérése érdekében. S kétségtelen, az aligha vitatható, hogy magyar külpolitikai jelenlegi irányítói is adósak maradtak a magyar külkapcsolatok kompetenciájának részletes behatárolásával, a külpolitika eszköztárának nem kevésbé részletes számbavételével. Éppúgy adósak maradtak ezzel, miként a rendszerváltás óta valamennyi elődjük.

A jelenlegiek és az elkövetkezők helyzete legfeljebb annyival biztatóbb, hogy a stratégiát előkészítő szakértői tanulmányok elkészítése során végre megkezdődött valami e téren is. Egy ország külpolitikai kompetenciájának feltérképezése és valóban hatékony eszközeinek számbavétele azonban nem egyszerű feladat, s nem végezhető el néhány rövid hónap alatt. Ehhez szisztematikus és állandó együttműködésre van szükség a szakértőgárda és külkapcsolatokat bonyolító apparátus között, erre rendszeresített infrastruktúrával és erőforrásokkal, s megint csak – hogy visszatérjünk az előbbi gondolathoz – legalább minimális konszenzusra a politikai elittel arra vonatkozóan, hogy feltérképezés a napi bel- és pártpolitikai csatározásoktól függetlenül mehessen végbe.

Persze azért ettől se várjunk csodákat. Különösen akkor ne, ha magyar politikai elit továbbra sem hajlandó tudomásul venni, hogy a sikeres külpolitika és sikeres külkapcsolatok conditio sine qua nonja a politikai szereplők közötti minimális konszenzus. Kezdve talán Churcill egészen egyszerű tanácsának megfogadásától – „ha külföldön járok, elvből nem bírálom, és nem támadom hazám külpolitikáját” -, egészen annak a modernizációs nemzetfogalomnak a közös kialakításáig és konszenzusos tartalommal való megtöltéséig, amely megakadályozhatja, hogy konszenzus hiányában Magyarország az Európai Unió perifériáján ragadjon.

Ha az első magyar külkapcsolati stratégia vitája erre ösztönzi, erre inspirálja a hazai politika szereplőit, már bőven teljesíti a hozzá fűzött elvárásaimat akkor is, ha sokak szerint jelenlegi formájában óvatoskodó, kilúgozott, túl általános is.