Nem jövünk ki jobban az összehasonlításból akkor sem, ha az egyensúlyi – úgynevezett maastrichti – mutatókat tekintjük. A 2004-ben az unióhoz csatlakozott nyolc közép- és kelet-európai ország között nálunk a legmagasabb az infláció, és itt duzzadt a legnagyobbra az államadósság, valamint az államháztartás GDP-hez viszonyított aránya is. A gyászos magyar makromutatókat csak az ipari termelés és az export évek óta mutatott jó teljesítménye árnyalja.
PARADOX HELYZET. A magyar gazdaság vesszőfutása persze nem az idén kezdődött. A sors fintora, hogy pont akkor kerültünk az európai sereghajtó pozíciójába, amikor a költségvetési tervezés – a kreatív trükköket félretéve – már az unió által elfogadott és kikényszerített konvergenciaprogram szerint zajlott. Hosszú idő óta 2007-ben sikerült először betartani a kormányzat által előzetesen becsült keretszámokat, és mérsékelni a hiányt – nem kevesebb mint 3 százalékponttal. Az államháztartási válság azonban annyira mélynek bizonyult, hogy a terápia első évében a kiigazítás súlyos növekedési áldozattal járt. A vállalatok kettős szorításba kerültek: egyfelől a jórészt adóemelésekre épülő kiigazítás következtében több közterhet kell fizetniük, másfelől a stagnáló gazdaság miatt mind kevesebb a megrendelésük; nem véletlen, hogy igen borúsan ítélik meg a kilátásaikat. A beruházási tevékenység gyakorlatilag leállt. A versenyképességi listákon annak ellenére csúszunk egyre hátrébb, hogy a stabilizáció rövid távon sikeresnek bizonyult; elmúlt a forint beomlásának, az államcsődnek a fenyegető veszélye.
A hosszabb távú reformok megítélése szintén ellentmondásos; a paradigmatikus, a rendszer működési mechanizmusait érintő átalakítás csak egy területen, az egészségügyben zajlik. A finanszírozási reform hétfői, a vártnál simább megszavazásával megnyílt az út a többpénztáras egészségügy irányába. És bár a hónapok óta tartó iszapbirkózás végeredményeként a szocialisták és a szabad demokraták által kiizzadt kompromisszum aligha nevezhető sikertörténetnek, annyi mindenesetre tény: a finanszírozási reform nélkül mit sem értek volna az eddigi intézkedések (ágyszám-leépítések, vizitdíj, kórházi napidíj). Az is egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzeten változtatni kellett, hiszen az sem a minőség, sem a költséghatékonyság, sem pedig az igazságos hozzáférés tekintetében nem állta ki az idők próbáját. A tőkeszegény egészségügybe a pénzinjekciókat pedig csak a magántőkétől remélhetjük.
A gond nem is a célokkal, hanem az eszközökkel van. Ilyen horderejű változásokat ugyanis csak alapos hatástanulmányok után, és az érintettek közreműködésével szabad végrehajtani, ellenkező esetben a felülről indított erőszakos modernizáció társadalmi ellenállást szül. És bár Magyarország nem a sztrájkok és a civil érdekérvényesítés hazája – ezt jelzi a Liga által „határozatlan időre” meghirdetett, de egy nap után lefújt munkabeszüntetés is -, mégis példátlan ellenállás bontakozott ki az egészségügy reformjával szemben.
A puding próbája az evés. Az elkövetkező időszak dönti el, hogy az egész világon unikális magyar egészségügyi modell végül működőképes lesz-e. Egyebek mellett a következő kérdésekre kellene megnyugtató választ kapni: Elhárítható-e az a veszély, hogy a biztosító világcégek helyett az államhoz
(kormányhoz) kötődő pszeudo-tőkéscsoportok lépnek be a rendszerbe? A pénztárakat az állam és a magántőke „nagykoalíciója” hatékonyan lesz-e képes irányítani? Sikerül-e az ígéretekhez híven elkerülni a pénztárak túlzott koncentrációját, valamint a szegényebb biztosítottak szegregációját?
REFORMFÁRADTSÁG. Akárhogyis erre az évre a reformpolitika ki is merült az egészségügy reformjában. Az oktatásban (tandíj) vagy a közigazgatásban (létszámleépítés, teljesítményértékelés) nem beszélhetünk mélyebb átalakításról, csupán a működés racionalizálásáról. Ennél is nagyobb probléma, hogy a tavalyi választások előtt hangzatosan megjövendölt új reformkor a hírek szerint az egészségügy átalakításával véget is ér. A kormányzat az elkövetkező években az uniós forrásoktól reméli népszerűségének javulását és a növekedés felpörgését.
Ám az uniós transzferek mindössze a GDP 1 százalékára rúgnak. A tartós és fenntartható növekedéshez, a siralmas foglalkoztatási helyzet javításához a szerkezeti reformok továbbvitelére és az állami újraelosztás csökkentésére lenne szükség. A versenyképes gazdasághoz megkerülhetetlen lesz a skandináv országokéval vetekedő élőmunkaterhek mérséklése és az adórendszer egyszerűsítése is.
Amíg mindez nem történik meg, addig a jól ismert húzd meg, ereszd meg (megszorítás-osztogatás) ciklusok vezérlik a gazdaságpolitikát. Ebből kell kitörnünk ahhoz, hogy búcsút intsünk az uniós utolsó helynek.
