Ezek az időközben felserdült gyerekek és szüleik minden bizonnyal egyetértenek Tatai-Tóth Andrással, az MSZP oktatási munkacsoportjának vezetőjével abban, hogy „ne lehessen roma és nem roma gyerekeket erőszakkal egy osztályba zárni”, annak érdekében, hogy „például matematika és fizika órán a lemaradtak ne tartsák fel társaikat”. Az már kevésbé tetszene nekik, hogy testnevelés és rajzórán a szocialista képviselő szerint is együtt lehetnének.
A szerző a Figyelő rovatvezetője.
Annak idején az osztály fiatal tanítónője igyekezett ugyan, de az eldurvult helyzetet nem tudta kezelni. Ehhez a főiskolától megfelelő felkészítést, az iskolavezetéstől pedig elegendő támogatást nem kapott. Mivel ilyen légkörben annak is nehéz volt létezni, aki nem számított célpontnak, ötödikben váltottunk. Új iskolánkban a pedagógusok azt mondták a roma gyerekekről, hogy nincs velük probléma, bár rosszabbul tanulnak a többieknél, mert otthon nem kapnak elég segítséget. Hogy ezt akkor nekik kellene pótolniuk, az nem merült fel ebben a jó hírű, s nem kirekesztő intézményben sem.
AMIRŐL NEM ESIK SZÓ. A támogatás és annak mikéntje az, amiről azok a képviselők sem szólnak, akik megbotránkoznak Tatai-Tóth nyilatkozatán. A vita leegyszerűsödik az „együtt vagy külön” témakörre, s nem kerül szóba, hogy az egy osztályban való oktatásból – ami egyébként megkérdőjelezhetetlen – önmagában még nem lesz integráció. Ehhez sokkal több kell. Tudják ezt az iskolai teljesítményt mérő Pisa-teszteken évek óta az élen teljesítő finnek, akik a közös osztályba járó, különbözőképpen fejlődő gyerekeknek egyéni felkészítést adnak, legyenek jobbak vagy gyengébbek az átlagnál. Az első osztály előtt egyéves önkéntes előkészítő programot működtetnek, amelyre a gyerekek 90 százaléka el is jár. Itt még nincs tanítás, csak játékos készségfejlesztés, ami az esetleges hátrányok behozatalára is alkalmas. Az iskolában nem osztályoznak, csak arra ügyelnek, hogy mindenki teljesítse a tanmenetet. Ha félő, hogy ez valakinek nem sikerül, segítséget kap a felzárkózáshoz a tanórákon belül vagy éppen azokon kívül, de ekkor sem teszik őket külön osztályba. Szükség esetén külön tantervet készítenek az erre rászoruló csoportok, például a bevándorlók gyermekei számára. Minden tanuló személyre szabott tanácsadást kap, ami kiterjed a tanulási képességekre, az önismeretre, a továbbtanulási lehetőségekre. A rászorulók ennek során kiemelt figyelmet élveznek. Ennek köszönhetően a gyermekek 99,7 százaléka elvégzi a kilenc általánost – olvasható a finn oktatási tanács honlapján (www.edu.fi).
A testület mégsem elégedett. Külön munkacsoportot hozott létre a romák oktatásának javítására, mert közülük 10-20 százalék nem fejezi be az általános iskolát. Egyebek mellett igyekeznek, hogy a romák anyanyelvükön is tanulhassanak, ehhez támogatják a roma tanárok oktatását. De segítik kulturális mediátorok képzését is, ugyanis tudják, hogy egymás megértése kulcskérdés.
KÖZÖS ÉRTÉKEK. Talán ez utóbbi az, ami nekünk a legkevésbé megy, s mivel nem megy, a megoldást sokan az elkülönülésben látják. Pedig ez is leküzdhető nehézség, a mikéntre pedig még az üzleti életben is akad példa. Vegyünk csak két fuzionáló vállalatot: a hr-esek tudják, hogy ilyenkor a feladat a cégkultúrák közelítése, aminek fontos része a közös értékek meghatározása. Mindkét szervezet rejt ugyanis magában olyan értékeket, amelyeket érdemes együtt továbbvinni. A többségi társadalom nagyon jól tudja, mit akar átadni a kisebbségnek, de nem kíváncsi arra, mit lenne érdemes átvennie. Pedig érhetnének bennünket meglepetések. Egy fejlesztő pedagógus barátom például azt mondja, hogy a roma gyerekek érzelmi világa sokkal gazdagabb, mint a nem romáké. Ez egy elidegenedő világban nem kis érték.
A magyar iskolákból azonban hiányzik az a know-how, amellyel a különbözőségeket mindenki javára lehetne kamatoztatni. Ezt megszerezni persze nehéz. De amíg a vita az „együtt vagy külön” kérdéskörre szűkül, s nem jutunk el az „együtt, de hogyan” problematikájáig, még az első lépést sem tettük meg a célhoz vezető úton. És csak veszítünk, álljunk bármelyik oldalon.
