Ez a vicc jut mindig eszembe akkor, amikor időről időre felmerül a közbeszédben, hogy milyen nagy igény lenne egy új pártra, egy harmadik erőre, ami betölti a két nagy párt közötti űrt. A választóknak persze mindig lesz okuk arra, hogy ne szeressék a pártokat, ám ebből egyáltalán nem következik, hogy ezt az elégedetlenséget bárki szavazatokra tudná váltani csupán azzal, hogy új pártot alapít.
A szerző a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet kutatásvezetője
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a 2006-os választás után ez a kérdés már másképpen merül fel, mint korábban. Azelőtt azt hihettük, hogy a stabil pártrendszer és a kiélezett verseny növeli a politikai osztály elszámoltathatóságának lehetőségét, mert a választás nem zsákbamacska, hiszen a választók kipróbált és egymástól világosan különböző alternatívák közül választhatnak. A többség most mégis becsapva érzi magát, és nemcsak egy illúzióval lettek szegényebbek, de pénztárcájuk is laposabb lett. Azt már kevesebben látják át, hogy tulajdonképpen a korábbi népboldogító kormányzati intézkedések árát kell utólag megfizetniük, az az érzés viszont általános, hogy a két párt köré szerveződő politikai osztály kis híján padlóra küldte az országot.
NEM HOZNA ÚJ MINŐSÉGET. Bizonyára vannak olyanok, akik új párt alapításán vagy éppen a meglévők valamelyikének az átszabásán gondolkodnak. A Figyelő két héttel ezelőtti összeállítása (Harmadik erőre várva – Figyelő, 2007/40. szám) alaposan körbejárta a lehetséges forgatókönyveket és egy új párt megalapításának esélyeit. De javítaná-e a politikai képviselet minőségét, ha új csoportok kapnának helyet a magyar politikai elitben?
Az az érzésem, hogy nem. Tegyük fel, hogy vannak, akik rendelkeznek a sikeres választási szerepléshez – mondjuk a parlamenti küszöb magabiztos átlépéséhez – szükséges programmal, karizmatikus vezetőkkel, és nem utolsósorban pénzzel. Méghozzá nagyon sok pénzzel, hiszen saját zsebből kellene állniuk azokat a kiadásokat, amelyekkel a parlamenti pártokkal szembeni versenyhátrányukat ledolgozhatják – az állami támogatást, a garantált médiajelenlétet vagy az országos pártszervezetet. Egy ilyen párt már az induláskor elveszítené az ártatlanságát, hiszen a kampányban a sokszorosát kellene elköltenie annak, amit a törvény lehetővé tesz.
Ha a pártok nem képesek átlépni a saját árnyékukon, akkor azt nekünk, választóknak kell megtennünk. A magyar átlagpolgár nemcsak azért csalódhatott a politikusokban, mert azok nem voltak őszinték, hanem azért is, mert túl sokat várt tőlük. Bevette az abszurd ígéreteket, mert el akarta hinni, hogy a választott vezér képes megoldani az ország összes problémáját. A pártok éppen azért tudták ennyire felkorbácsolni a választók érzelmeit, mert ezzel felmentették őket a személyes felelősség alól, amit a saját sorsukat és az ország sorsát illetően vállalniuk kellene. A magyarok közéleti aktivitása valóságos kuriózummá vált: egy 2006-os nemzetközi vizsgálat szerint Magyarország az egyetlen olyan európai ország, ahol többen segédkeztek valamelyik párt választási kampányában (6 százalék), mint ahányan részt vettek valamilyen nem pártokhoz kötődő civil kezdeményezésben (4 százalék).
PÁRT HELYETT CIVIL SZERVEZETEKET! Ha valaki ki akarja húzni a kátyúból a magyar demokrácia szekerét, az ne pártot alapítson, hanem sokkal inkább civil szervezetet. Nagyobb állampolgári tudatosság nélkül akkor sem jutnánk előrébb, ha egyik pillanatról a másikra a teljes politikai osztályt lecserélnénk. Milyen alapon rázzuk az öklünket a politikusok felé, ha például a lakosság kevesebb, mint a fele veszi a fáradságot, hogy az adóbevallás során felajánlja az adója 1 százalékát, vagy részt vegyen a kötelező egészségügyi szűrővizsgálatokon? Csak erős és hiteles civil szereplőkkel lehet megtörni a pártok egyeduralmát a politikai közbeszéd felett, hogy a következő választáson már ne lehessen ekkorákat lódítani. Ez többet ér, mint karba tett kézzel várni egy harmadik Messiásra. Hosszabb távon ugyanis minden társadalom olyan elitet kap, amilyet megérdemel.
