Bizonytalan biztosítók

S tény, a kötelező magán-nyugdíjpénztárak indulásához hasonló helyzet állhat elő, jó borsos jutalékokkal és magas fejpénzzel, ám azzal a különbséggel, hogy a nyugdíjpénztáraknál volt lehetőség a csoportos tagtoborzásra. Ez pedig most tilos lesz. Marad tehát a költségesebb egyéni toborzás, ennek pedig örülhetnek a közvetítők.

NINCS ELMOZDULÁS. Ugyanakkor a Figyelő által megkérdezett biztosítási szakemberek többnyire hallgatásba burkolóznak, s összességében úgy tűnik, egyre kevesebb reményt látnak arra, hogy bármiféle szerepet is vállaljanak az egészségügy átalakításában. Annak ellenére, hogy a kormányzati erőfeszítéseket többé-kevésbé elismerik – „elmentek odáig, ameddig mehettek” -, a körülményeket illetően egyre kevésbé derűlátóak. Az egyik biztosítótársasági vezető szerint az égvilágon semmi sem változott érdemben az utóbbi fél évben, s bár a végső szót a társaságok tulajdonosai mondják majd ki, a nemleges válasz aligha kétséges.

Általános vélemény, hogy a döntéselőkészítés során csupán azért kezdett éppen a biztosítókkal párbeszédet az egészségügyi kormányzat, mivel azok a „legtürelmesebbek”. Egy biztosítótársaságnál elfogadott, ha csupán 8-10 év elteltével termel nyereséget. A jövedelemarányos és az államilag szabályozott járulékrendszer, valamint a betegek szükséglete által megszabott juttatások közé beékelődött Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) utódpénztárainak azonban semmi közük sem lesz a biztosításhoz – még akkor sem, ha a szó szerepelni fog a nevükben.

A cégek elfogadhatatlannak tartják, hogy a tervezetben az üzleti szféra számára továbbra is csupán kisebbségi, 49 százalékos részesedés megszerzése válik lehetővé. Korábban a biztosítók remélték, hogy az állam előbb-utóbb lemond többségi tulajdonrészéről és eladja azt, ám a mai állapot szerint erre hosszabb távon sem kerülhet sor. S mivel a rendszer „nem a matematikán, hanem a politikán alapul”, ebben rejlik a kockázata is. Bármely parlamenti többséggel rendelkező erő „bármikor kitekerheti a nyakunkat” – fogalmazott az egyik vezető. Ehhez elég lecsökkentenie a járulékokat (így kevesebb pénz jut az ellátás finanszírozására) és – a másik oldalon – csökkenthetik az egy ellátottra jutó fejkvótát. „Nem arról álmodtunk, hogy kiközösítéssel fenyegessenek meg” – utal a közelmúlt politikai megnyilvánulására egy lelkesedését vesztett szakember.

A másik oldalon, a lakosság körében a legnagyobb bizonytalanságot az okozza, hogy szűkül-e a biztosítási csomag tartalma, azaz a biztosítottak megkapják-e a járulék fejében ugyanazokat a szolgáltatásokat, mint eddig. A minisztérium állítja, hogy igen. Egészségügyi elemzők azonban arra figyelmeztetnek: ha a magánpénztáraknak szava lesz a csomagok, a terápiás protokollok és a szolgáltatások tartalmának és finanszírozásának megállapításában, takarékossági megfontolásból majd az olcsóbb diagnózist, és terápiás eljárást preferálják. Az egészségbiztosításba beszálló tőkecsoportok sem érezhetik magukat biztonságban, ugyanis az állam a szerződéssel egyszersmind az ő „nyakukba akasztja” a túlköltésért való felelősséget. Ha nem vigyáznak arra, hogy ne „lyukadjon ki” a kassza, saját zsebükbe kell nyúlniuk, s a tartalékalap terhére pótolniuk a hiányt. Végső esetben csődbe is mehetnek. Ennek megelőzésére szolgál a tárcának az a terve, hogy a társaságok előminősítési eljáráson vennének részt, s a szakmai kritériumok mellett szigorú pénzügyi követelményeknek is meg kell felelniük, azaz kizárólag tőkeerős cégek kaphatnak tulajdonjogot a megyei egészségpénztárakban.

UTÓCSATÁROZÁSOK. De egyelőre nemcsak az homályos, honnan érkezik majd a remélt befektetői kör, ha a biztosítótársaságok valóban távol maradnának az egészségügyi piactól, még javában zajlanak a politikai utócsatározások is. Sipos József történész, az MSZP társadalompolitikai tagozatának tagja (akit az MSZP zárt választmányi üléséről kiszivárogtatott rádiófelvételben való közreműködése miatt tavaly megfosztottak választmányi tagságától) egy múlt heti rendezvényen például kijelentette: javasolni fogja képviselőtársainak, hogy szakmai érvekkel felvértezve „vegyék fel a versenyt az SZDSZ neoliberális egészségpolitikai koncepciójával”. Ugyanott – a Professzorok Batthyány Körének vitanapján – Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem (SE) Menedzserképző Központjának programvezetője azzal érvelt: hiába iktatják jogszabályba, hogy az E-alap 4 százalékát költhetik működési kiadásokra a pénztárak, nemzetközi felmérések szerint e költségek minimum 7 százalékra rúgnak, s ahogy másutt, majd nálunk is „eldugják a többletet, felismerhetetlenné teszik a kiadási könyvelésekben”. A koncepció pozitívumaként említette viszont a pénztárak megyei alapon való szervezését. Ez álláspontja szerint is optimális kerete lehet a hatékony ellátásszervezésnek, ha megbukik a tőkecsoportokra épülő magánpénztáras-rendszer.

A kritikák ellenére Horváth Ágnes szakminiszter meglehetősen magabiztos. Álláspontja szerint az egymással versenyző szereplők új szemlélet hoznak majd a rendszerbe, hatékonyabban felügyelik a közpénzek elköltését, aminek következtében javul a minőség, kiegyenlítettebb lesz a hozzáférés, s fenntarthatóvá válik a rendszer. Egy múlt heti beszélgetésen a tárcavezető jókedvűen kommentálta, hogy a politikusi népszerűségi lista utolsó helyén áll. Mint érvelt, német, szlovák és több más nyugat-európai kollégái sem foglalnak el előkelőbb helyet, ami azt jelzi, mindannyian teszik a dolgukat,