Többet egyelőre nehéz mondani a koalíciós pártok hét eleji egészségbiztosítási megállapodásáról, mivel maguk az érintettek is csak azt ismétlik: politikai alku született. Ehhez kell majd az elkövetkező hetekben hozzásimítani a szakmaiságot. Előbb a gomb, aztán a kabát.
Az eszmélő szabad demokrata politikusok a megegyezés másnapján már cáfolták, hogy a megyerendszer továbbéléséhez nyújtottak volna segédkezet. Márpedig első indulatra nehezen értelmezhető másként, hogy miért jobb a 22 biztosító, mint a regionális alapon tervezett 7, mint hogy így megnyugtatóbban lehet garantálni a meglévő struktúrák és káderek továbbélését. A választott megoldás annál is furcsább, mivel maguk a liberálisok is csak 5-8 pénzügyi érdeklődőre számítanak – eszerint közöttük kell majd elosztani a 18 megyét plusz a Központi Régiót úgy, hogy két szomszédos megyénél nagyobb területi egység egyiküknek sem juthat. Ez akár emelt díjas sms-ben megoldható feladvány is lehetne egy televíziós kvízjátékban (a bevételt természetesen az ágazat kapná). Egyebekben a biztosítók licitálhatnak, toborozhatnak, versenyezhetnek – csak éppen azt nem tudja pillanatnyilag senki megmondani, mi lesz, ha nem mindenhol ugrik majd a mohó magántőke a számára felkínált kisebbségi részesedésért.
A kényszer azonban nagy úr, s az elmúlt hetekben az SZDSZ végletes helyzetbe lavírozta magát: vagy megegyezik, vagy borít. A politikusok a maguk szempontjából valószínűleg a kisebbik rosszat választották. Ezt viszont saját maguknak is kell eladniuk, mivel egyelőre nem találnak olyan ágazati szaktekintélyt, aki értené és vállalná is azt, ami történt. Az első visszhangok alapján az egészségügy valahogy kimaradt az egyezkedésből. Bár az is igaz, hogy ha szakmai alapon próbálnak alkut kötni, abból nem lett volna törvénytervezet októberre. Ez az igazi 22-es csapdája.
