Ezt a spontán privatizációnak nevezett folyamatot az 1990-es választások eredményeként megalakult Antall-kormány rövidesen állami irányítás alá vonta.
2002. Volán-dolgozók az ÁPV elõtt. Az átgondolatlan tranzakciók mellett az elmaradt ügyletek is károkat okoztak a gazdaságnak.
A kormánykoalíció és az ellenzék pártjai egyetértettek abban, hogy a magánosítás fő formája ne a lakosságra történő vagyonátruházás, hanem a potenciális vevők versenyeztetésén alapuló piaci típusú eladás legyen. Az Antall-kormány emellett törekedett arra is, hogy a külföldi cégekkel szemben a hazai befektetőket részesítse előnyben, s ezzel elősegítse egy új magyar tulajdonosi réteg kialakulását. Ennek érdekében különböző hitelkonstrukciókat dolgozott ki, és a bevételek maximalizálása helyett inkább olcsó vásárlási lehetőségeket igyekezett biztosítani. Az átalakulás emiatt viszonylag lassan haladt.
A Horn-kormány 1994-98-as stratégiájának lényege a magánosítás piaci módszerek szerinti felgyorsítása volt. Ennek érdekében egyszerűsítették az eladási eljárást, és nagyobb arányban vonták be a külföldi tőkét.
Az 1988 és 1998 közötti magánosítás következtében a magyar gazdaság tulajdonosi szerkezete gyökeresen átalakult. Az eredetileg mintegy 2 ezer állami vállalatból 1998 végére 135 maradt többségi állami tulajdonban. 1989-ben a GDP 80 százalékát még a köztulajdonban lévő vállalatok adták, és a magántulajdon hozzájárulása csak 20 százalékot tett ki; az ezredfordulóra ezek az arányok megfordultak.
Az ország tulajdonosi szerkezetének átalakulásában fontos szerepet játszott a külföldi tőke. A kilencvenes évek közepén a régióban jelen lévő külföldi működőtőke-állomány több mint fele Magyarországra jutott. Bár ez az arány 2005-re 15 százalék alá süllyedt, az egy főre jutó befektetett külföldi tőke összege az új uniós tagállamok körében 2006 végén is nálunk volt a legmagasabb (6170 euró). Több fontos iparág teljesen külföldi kézbe került, s a magyar áruexport mintegy kétharmadát most már évek óta a legalább részben külföldi érdekeltségű vállalkozások adják. A multinacionális vállalatok termelésben és exportban játszott szerepét tekintve a miénk a világ egyik leginkább „globalizálódott” gazdasága.
Romsics Ignác
Jaksity György
volt tőzsdeelnök, a ConCorde Értékpapír Zrt. alapító-vezetője
Vegyes érzelmekkel gondolok a magyarországi privatizációra. Egyrészt a társadalmi-gazdasági átalakulás „sikerágazatának” tartom, hiszen a régióban a leggyorsabban zajlott le a folyamat. Ezzel nagymértékben hozzájárult a piacgazdaság, a hatékonyan és versenyképesen működő magánvállalati szektor kialakulásához, amihez képest a gazdaság és a társadalom szinte minden más területe jócskán lemaradva kullog az átalakulást, modernizációt és fejlődést tekintve.
1995. a pesti tõzsde. Akkor még komoly pezsgést vártak az ezredfordulóra.
Ugyanakkor a tőkepiacban hívő és azon működő vállalatvezetőként nagyon hiányolom, miért nem került sor több tőzsdei bevezetéssel együtt járó tranzakcióra, amelyek – most már jól látható – jobban teljesítették volna a privatizációs célok nagy részét, mint az úgynevezett stratégiai vagy szakmai értékesítések. Hibásak azok az axiomatikus vélemények, miszerint az ilyen ügyletek magasabb bevételt, több know-how-t, menedzsment tapasztalatot, magasabb GDP-növekedést, jobb foglalkoztatást eredményeztek, mint a tőzsdei bevezetések, elég csak az OTP, a Mol, a Richter vagy a Magyar Telekom hazai és regionális eredményeire gondolni. Ez a gyakorlat és a rossz, nem a megtakarításokat, hanem a fogyasztást és eladósodást mesterségesen is támogató gazdaságpolitika magyarázza meg, miért elhanyagolható a tőkepiac szerepe, s miért is tart ott a magyar gazdaság, ahová mára visszacsúszott regionális összehasonlításban.
Járai Zsigmond
egykori jegybankelnök, pénzügyminiszter, tőzsdeelnök
Egyértelműen hatékonyabb a magángazdaság az államinál, éppen ezért az 1968-as reformok, vagy a kétszintű bankrendszer 1987-es bevezetése önmagukban semmit sem értek. Ezek a szovjet rendszer nyomása alatt csak azért születtek, hogy a párt tovább fenn tudja tartani hatalmát. Ami az igazi rendszerváltozást jelentette, az a privatizáció volt. Ma úgy látom, nem csináltuk túl jól, pedig nagyon igyekeztünk. Az nem volt kérdés, hogy meg kell csinálni, de naivak voltunk: azt gondoltuk, elég a magángazdaság, meg verseny, aztán minden nagyon jól fog menni. Nem így lett.
Nagy-Britanniában tanúja voltam az ottani elektromos művek privatizációjának. A folyamatban csak az előkészítés három évig tartott, nem beszélve a versenyfelügyeleti kérdésekről, a piaci szabályok kialakításáról. Ezzel szemben a Horn-kormány nagyon gyorsan lezavarta a mamutok egyben eladását, ami máig érezhető károkat okozott. Én például 1990-ben azt hittem, hogy tíz év múlva százával lesznek vállalatok a tőzsdén. Nagy kiábrándulás látni a mai helyzetet, amelyet részben a rossz privatizációs struktúra alapozott meg. Sörgyárakat, cukorgyárakat, csokoládégyárakat, vegyi kombinátokat lehetett volna akkor tőzsdére vinni, százával voltak erre alkalmas kis- és közepes cégek.
1995. Suchman Tamás. Az energia-privatizáció túl gyorsan, a feltételek tisztázása nélkül zajlott.
A mamutokat ugyanúgy, szétszedve. Ehhez képest a külföldiek „lebeszélték” a döntéshozókat a tőzsdei privatizációról. Horn előbb leállította a HungarHotels-eladást, majd nekiállt vadul privatizálni. A külföldiek meg örültek, hiszen monopóliumokat venni a legnagyobb biznisz. Sajátságos módon mi azt is privatizációként ünnepeltük, amikor magyar állami vállalatokat német, vagy francia állami tulajdonban levő cégeknek adtunk el. Amit közelről láttam, a Magyar Hitelbank eladása volt. Tiszta ügy volt, de túl gyors. Suchman Tamás (akkor privatizációs miniszter – a szerk.) megkérdezte tőlem, mennyit ér a bank. Mondtam, hogy még szinte veszteséges, de azon dolgozunk, hogy rendbe tegyük, de akkor is jó, ha 50 millió dollárt ér majd. Mire ő: eladjuk 100-ért. Aztán tenderbontásnál kiderült, az ABN Amro 100 millió dollárt adott. Azóta sem tudom, hogyan lett éppen annyi. Orbán alatt még lehetett volna privatizálgatni, de az volt a vonal, hogy fejezzük be. Én ma is azt mondom: az állami vagyon optimális aránya a gazdaságban 0 százalék – de ez persze nem áll a közszolgáltatásokra.
Gansperger Gyula
az ÁPV Rt. egykori vezérigazgatója, a Wallis Zrt. igazgatósági tagja
Sok év távlatából jól látszanak a privatizáció nagyon pozitív példái, mint a Richter, az OTP, vagy néhány erőmű eladása. Ugyanakkor vannak nagyon rossz példák is: néhány céget az új tulajdonosok nem tudtak, vagy nem akartak kezelni, csak kivették belőle, amit tudtak. A fő probléma az volt, sőt még mindig az, hogy a kormányoknak nem volt átfogó privatizációs koncepciójuk, s hogy nem volt – és ma sincs – precíz szabályozás. Az energiaprivatizáció például úgy zajlott le, hogy nem definiálták pontosan a megtérülést. Azt tudtuk, hogy 8 százalékos tőkearányos megtérülés, de milyen tőkének a megtérülése? Nézegetve az energetikai cégek mai mérlegeit, nehezen tudnám kiszámolni, hogyan jön ki a 8 százalék.
A rendszerváltással szinte belesodródtunk a privatizációba, jóllehet az MDF, majd Horn Gyula egy évig nem igazán akarták. Az energetikai cégek befolyásos vezetői is ellenérdekeltek voltak a magánosításban. Ha az Ipari Minisztériumon múlik, nem is lett volna semmi belőle. Aztán mégis áttört a gát, és Horn meghajlott az eladáspártiak akarata előtt. Kellett ehhez persze a költségvetési kényszer, valamint a nagy külföldi cégek nyomása. Úgy gondolom, ha egy kicsit ügyesebbek a kormányok, a magánemberek és kisvállalkozók zsebébe is több pénzt tehettek volna. A szakmai befektető 30-40 százalékos csomagja mellett a többi mehetett volna a tőzsdére. Később persze úgyis felvásárolták volna a céget, de legalább a hazai befektetők is haszonélvezői lehettek volna a folyamatnak. Az biztos, hogy jóval intenzívebb tőzsdei privatizációra lett volna szükség. Miért nem ment például tőzsdére a reptér, vagy a K&H és a Budapest Bank? Részben, vagy egészben börzén keresztül kellett volna eladni az energiaszektor cégeit, ehhez képest a privatizáció átgondolatlan, koncepciótlan, technikai lebonyolításában borzasztóan gyenge volt. Nagy titokban született a döntés, az ÁPV Rt. felügyelőbizottsági tagjaként sem tudhattam az üzlet előkészítéséről semmit, mivel az igazgatósági üléseken csak az fb-elnök vehetett részt.
Tőzsdei értékesítés esetén persze kisebb lett volna a költségvetés azonnali bevétele, de kérdem én: az meg hova lett? Ha kétszer annyi tettek volna bele a kormányok, azt is ugyanúgy elpocsékolják. Minden forint, amit a költségvetésbe tettek a privatizációból, eltűnt. Miért nem született helyette például egy gazdaságfejlesztési alap? Elég lett volna a bevétel 5-10 százalékát ebbe tenni, az is segített volna a gazdaság felpörgetésében.
