A jegybank monetáris tanácsában mindenesetre a többség úgy vélte, hogy a nemzetközi helyzet fokozódása miatt nem kell mérsékelni a rátát, ezért az maradt 7,75 százalékon. Ha akad még néhány tag a tanácsban, aki kisebb figyelmet szentel annak, hogy az amerikai hitelválság nyomán világszerte nőttek a kockázatos befektetésektől elvárt prémiumok (a mérséklődő mennyiségű fölös tőke egyre nagyobb hozam után néz), talán csökkent volna az alapkamat. Hiszen – noha most éppen emelték a rövid távú inflációs prognózist – a hosszabb távon prognosztizált dezinflációval az agrártermékek árainak emelkedése ellenére sincs nagy baj, a béremelkedés oldaláról kifejtett nyomás mérséklődik, ráadásul tankönyvi esetben a csúnyán lassuló gazdaságot kamatvágásokkal is meg lehet támogatni. A múlt heti GDP-adat óta pedig azt is tudjuk, a lassulás sokkal drámaibb, mint amire a szakértők számítottak. De ha végül csökkentettek volna, akkor sem írhatnánk mást, mint most: nagyjából mindegy volt, milyen döntés születik.
Ami viszont a legkevésbé sem mindegy, az az, hogy meddig csúszik még le a magyar gazdaság régiós összehasonlításban. Persze tudtuk, hogy ha már minden határon túl sikerült elodázni a költségvetés rendbetételét, akkor a megszorításoknak növekedési áldozata lesz. Az látszik, hogy nagyobb is a vártnál. Most kell megfizetnünk keményen az árát hosszú évek elhibázott fiskális politikájának: növekedésben és az euró-csatlakozás várható időpontját illetően utolsók vagyunk, kamatszintben, inflációban elsők – de legalább a hiány csökken. Van honnan. Számítottunk tehát rá, de arra is, hogy következetes reformokkal leküzdjük a hátrányt. Most ott tartunk, hogy az adóemelésre épülő kiigazítás miatt versenyképességünk a padlón van, miközben megtorpant a reformlendület is.
Reformelkötelezettség helyett ülünk a „katyvaszban”, s egyre több az olyan kormánypárti politikus, aki inkább koncentrálna a népszerűségnövelő, mint a modernizációs és gazdaságélénkítő intézkedésekre. Kritikus ponthoz értünk: ha most meghátrál a kormány a reformok terén, újabb három év csúszást kockáztat, vagyis az utolsó (utáni) lehetőséget szalasztja el a felzárkózásra. „Éltanulóból” utolsónak lenni viszonylag könnyű menet volt, a következő évtizedben újra az élre kerülni viszont a mai állás szerint szinte csodaszámba menne.
