„Kamatplafonba” ütközne például az, aki egy – a jegybanki alapkamathoz viszonyítva vagy abszolút értékben – rögzített kamatlábnál drágábban kínálná a kölcsöneit. Ez uzsorakamatnak minősülne, azt pedig a jövőben keményen büntetnék.
Eddig ugyanis nem tették. Hiába használja a köznyelv már az ókortól kezdve az „uzsora” fogalmát, hiába nem tolerálja a polgári törvénykönyv sem az „uzsorás szerződést”, az „uzsorakamatról” egyetlen hatályos jogszabályunk sem ejt szót. Ezért is fordulhat elő, hogy a józan paraszti ésszel egyértelműen éppen effajta kamatnak látszó, több száz százalékos éves hitelterhek is nehezen támadhatók meg a bíróságon – pedig ilyen „csábító” ajánlatokkal bőven lehet találkozni a piacon. Most, hogy újraszabályoznák a kérdést, mégis borítékolható, hogy lesznek ellenzői egy efféle direkt törvényi beavatkozásnak. Azzal érvelnek majd, hogy a kereslet és a kínálat kialakítja a mindenki számára elfogadható kamatszinteket: ami túl magas, azt előbb-utóbb kiveti magából a piac.
Laboratóriumi közegben talán igen. A lassan nagykorúvá váló hazai piacgazdaság valóságában viszont nem. Egyébként a világon számos más országában sem. Éppen ezért Franciaországban, Németországban, Írországban vagy akár Lengyelországban is élnek efféle korlátozásokkal – arrafelé a 20-26 százaléknál magasabb kamatok már törvénybe ütköznek. A 7,75 százalékos alapkamat diktálta magyar kamatkörnyezetben vélhetően a 26, de még akár a 40 százalékos éves hitelterheket is tolerálni fogja a hazai törvénykezés, de egyes, a piacon mára több százezer fős ügyfélbázist felépítő – és a fogyasztóvédők szemében eddig is vörös posztónak számító – pénzügyi szolgáltatók 400 százalékos hiteldíjú kölcsöneit már aligha. S ha ezeket a nyilvánvalóan uzsorás, ám az eddigi jogszabályokba mégsem ütköző szerződéseket csak így lehet száműzni a piacról, akkor inkább örüljünk egy ilyen beavatkozásnak, legyen mégoly direkt és állami is.
