Szinte közhely, hogy az EU nagyban függ Oroszországtól, az olaj- és a gázszállítások biztonságos folytonossága az európai gazdaság lételeme. Ezen belül Magyarország még kiszolgáltatottabb, mivel nálunk az energiahordozók közül a gáz aránya nagyobb, mint az unió többi tagállamában. Kevésbé közkeletű megállapítás, ám attól még tény, hogy Moszkva is erősen függ az uniótól. Az orosz energiaexport csaknem kétharmadát az unió tagállamai vásárolják meg, s a Gazprom profitjának is több mint kétharmada (!) származik az európai eladásokból.
A kölcsönös gazdasági függőség miatt egyik fél sem kockáztathatja a kapcsolatok végletes megromlását. Még akkor sem, ha az uniós-orosz kétoldalú kapcsolatokat tucatnyi politikai konfliktus terheli Koszovótól a Közel-Keleten és Iránon át egészen az unió részévé vált Baltikumig vagy Lengyelországig. Utóbbiak mellett Brüsszel egyértelműen kiállt, ezekben az esetekben tehát nem sikerült Oroszországnak megosztania az uniót. A sokat vitatott gázszállítások ügyében azonban csak pislákol a közös fellépés lehetősége. A gazdasági különalkukra számos tagállam és vezető cégeik is feljogosítva érzik magukat. Miért lennénk mi kivételek?
Az evickélő magyar külpolitikával nem az a gond, hogy nem egyértelműen részesíti előnyben az uniós projektként indult Nabucco gázvezetéket, hanem az, hogy ellentmondó nyilatkozataival bizonytalanságban tartja saját szövetségeseit. És persze megkerülhetetlen annak feszegetése is, hogy Oroszországban egy finoman szólva is autoriter rendszer van kiépülőben. Ez az ára az orosz gazdasági „csodának”. Az EU nem maradhat közömbös az oroszországi demokratikus deficittel szemben. Már csak azért sem, mert az uniót – amelynek mi is tagjai vagyunk – egyebek mellett a demokratikus értékek kötik össze.
