Ez az a két tényező, ami miatt felfokozott várakozás előzi meg a hatalomátvételt; a külföldi sajtó inkább szimpátiával, ezen belül az angolszász médiumok leplezetlen örömmel konstatálták Sarkozy győzelmét.
Ám a puding próbája az evés. A pragmatikus Sarkozy politikájának ideológiai töltése igencsak sokrétű. Egyszerre vállalkozásbarát (csökkentené az adókat, valamint oldaná a 35 órás munkahéttel bemerevített munkaerőpiacot) és protekcionista (a francia vállalatokat megvédené a külföldi versenytől). Egyszerre apellál továbbá a nemzeti érzésekre (több százezer szélsőjobboldali szavazót sikerült elhódítania, taccsra téve Le Pen Nemzeti Frontját), és penget kozmopolita húrokat (Amerika-barátság). És, ha mindehhez hozzávesszük, hogy úgy akar „szakítani” a francia politika eddigi markáns hagyományaival, hogy az elmúlt öt évben kulcsminisztériumok élén dolgozott a regnáló jobboldali kormányban, akkor egyértelművé válik: karizmatikus egyéniségről van szó.
Sarkozy választási győzelme túlmutat Franciaországon. Egyfelől azért, mert az uniós intézményi reformok ügye a német-francia tengely által új lendületet kaphat. Ha a tagállamok elfogadják a Sarkozy által javasolt – és Merkel német kancellár által sem ellenzett – egyszerűsített (alkotmány)szerződést, akkor teret nyerhet a többségi döntéshozatal, a konszenzusos rovására. Az unió például újabb lépést tehet az egységes külpolitika irányába.
Emellett az európai jobboldal is új profilt kaphat – különösen a kontinens keleti felén. Sarkozy liberál-konzervatív politikai értékrendjének középpontjában mindenekelőtt a munka, majd a nemzet, a tekintélytisztelet és a siker áll. Szigorúan leválik viszont róla mindennemű tőke- és piacellenesség.
