Megvitatjuk, hogyan szólítsuk Habsburg Ottót. Őfelsége? Elnök úr (utalván a Páneurópai Unióban betöltött tisztségére)? Egy ilyen polgári miliőben jobb ezt tisztázni, még ha a kelet-európai újdemokráciákban nem is mindig adnak sokat a formaságokra – lám, a parlament egykori elnöke is csak úgy lemadamozta II. Erzsébetet. Ám Habsburg Ottó számára valóban nem kabinetkérdés a megszólítás. „Hát kéhem szépen, nyugodtan szólítson úgy, ahogy jól esik.” Elnyomom magamban a lappangó legitimistát, maradunk az elnök úrnál.
Egyébként is egyszerű dolgom van, az utolsó magyar trónörökös rendkívül közvetlen ember, s árad belőle a szó. Ahogy ő mondja, „szeretek fecsegni”, ám amiről beszél, az maga a XX. század. A történészek talán nem minden személyes élményét hitelesítik, de adódott már úgy, hogy ő emlékezett jobban. Volt egy vitája a szakértőkkel, hol állt apja, IV. Károly koronázó dombja, s végül neki lett igaza. „A történészek a történelemkönyvekre hivatkoztak, de nem voltak ott. Én igen.” Behozhatatlan előny, ha valaki már közel 95 éves.
“Nekem a kommunista érában is sok politikussal volt dolgom. És a beszélgetések végére, egy-két ember kivételével, inkább magyarok voltak, mint kommunisták.”
Fotó: Lakos Gábor
Van emlékképe Ferenc Józsefről, egy közös fényképezés felvillanásáról, a temetésről majd a koronázásról. „Fent ültem az első emeleten, mellettem ült a bolgár király és mindenféléket mesélt. Emlékszem, nagyon untatott, mert a koronázást szerettem volna nézni. Nagyon jól emlékszem Tisza Istvánra, mert a csoportban a király körül egyedül ő volt fekete ruhában, díszmagyarban.” Magyarázatként hozzáteszi, hogy ha egy család hatszáz éven keresztül a politika részese, akkor ez már a kisgyerekek tudatára is kihat. „Lányom, Walburga, amikor 5 éves volt, egy este felállt a kiságyában és azt mondta, hogy amikor nagy lesz, politikus lesz. Így is történt.”
Más is nagyon mélyen beleégett az agyába saját gyerekkorából. A magyar nyelv használata, jóllehet 1921 után közel hetven évig nem járt az országban. „Magyarul, németül és franciául mindig beszéltem, a szüleim nagyon vigyáztak, hogy mind a hármat egyformán tanuljam. Ez óriási adomány az életre, egyike a nagy bölcsességeknek, amit tőlük kaptam.” A második világháború után, amikor visszatért a lerombolt Európába, a megélhetését köszönhette a nyelvtudásának: előadásokat tartott, cikkeket írt, szerkesztett. „Még a háború alatt, amikor a nyilasok hatalomra jutottak Magyarországon, megkérdeztem egy lisszaboni diplomatánkat, mihez kezd a magyar útlevéllel. Azt mondta, hogy amíg írógépe van, lesz útlevele is. Bölcs mondat volt. Egy időben azután nekem sem volt útlevelem, de volt írógépem.”
A hazulról hozott értékeknek mást is köszönhetett. Egy nácibarát Hohenzollern még Hitler hatalomra jutása előtt megpróbált találkozót szervezni számára a Führerrel, de erre nem volt hajlandó. „Irtó szerencsém volt, hogy már korábban megvásároltam a Mein Kampfot.” Nem volt könnyű olvasmány, mert nagyon rossz német nyelven íródott. Habsburg Ottó egy korabeli újságkritikát idéz, amely szerint a helyes cím az lenne: Mein Kampf gegen die deutsche Sprache (Harcom a német nyelv ellen). „És ez igaz volt. Hálás vagyok anyámnak, aki a nyelvtisztaság fanatikusa volt egész életében. Ez már meghatározta a véleményemet Hitlerről. Aztán persze láttam azt is, hogy miket csinálnak.” És nem akarta, hogy Hitler ugyanúgy kihasználja őt a politikája érdekében, mint a Hohenzollerneket.
Következetesen elutasította az Anschlusst, sőt tárgyalt Schuschnigg osztrák kancellárral, hogy átveszi tőle a hivatalát. „Tudtam, hogy amit javasoltam, öngyilkosság lett volna számomra. De mivel képtelen voltam elérni azt, hogy a kancellár és a legtöbb osztrák vezető az én vonalamat fogadja el, vagyis hogy védekezni kell, ha a németek bejönnek, így nem tudtam csinálni semmit.” Ezzel magyarázza élete talán legnagyobb konfliktusát is az anyjával: Zita királyné ugyanis az Anschluss előestéjén azt akarta, hogy fia repüljön Bécsbe. „Anyám nagyon harcias asszony volt, és azt gondolta, mindent meg kell tenni. Én nem akartam odautazni. Kész lettem volna rá, ha bármi realitása lett volna, de nem volt.”
Gyorsan túlesünk a rendelésen, Habsburg Ottó „nagyszerű, jól van!” felkiáltással kommentálja a főúr ajánlatát – spárgakrém leves és lepényhal -, s bár keveset eszik, később sem mulasztja el dicsérni az éttermet: „A György tudja, mi a jó.” Fia ugyanis itt tartotta az esküvői vacsoráját.
A beszélgetésben közben Roosevelt került terítékre, akihez még a háború előtt eljuttatott egy titkos náci anyagot, majd ennek hatására személyesen is találkozott vele. „Nagyon jól megértettük egymást, egyetértettünk, hogy mit kell csinálni Hitler ellen. Roosevelt nehéz helyzetben volt, mert nem szabad elfelejteni, hogy az amerikaiak körében a nagy többség akkor még németbarátnak számított. Később született csak a legenda a fordítottjáról.” Amikor pedig a német előretörés miatt el kellett menekülnie Franciaországból, a magyar tapogatózási kísérleteket közvetítette az amerikai elnök felé. Dicséri Keresztes-Fischer belügyminisztert – aki „kiváló ember volt, öröm volt vele dolgozni” -, és még inkább Eckhardt Tibort. „Nagy államférfiú volt. Ha ő lett volna a miniszterelnök, talán egy kicsit jobban alakulnak a dolgok.” Horthyról viszont „a lehető legrosszabb” véleménnyel van.
Roosevelttel jól lehetett magyar ügyekről beszélgetni. „Annak idején, 1912-ben körbebiciklizte és megszerette az országot. Azóta nagy magyarbarát volt, de persze körülötte mindenféle alakok voltak, akik a Szovjetunió felé tájékozódtak.” Az elnök igazából csak a páncélszekrényében bízott, amelyhez más nem férhetett hozzá. Pár hónappal Roosevelt halála előtt találkoztak utoljára. Az elnök üzent, mit kellene tenni Magyarországon. „Ám hozzátette, hogy én ezt megígérhetem, de nem garantálhatom.” Azt tanácsolta Habsburg Ottónak, hogy menjen el a „kis fekete emberhez”, Thomas Dewey republikánus elnökjelölthöz (akit egyébként utált), mert lehet, hogy ő lesz az utód. „Szerencsére Truman lett. Kiváló elnök volt. Nagyon egyszerű ember, kissé egy városi strici, de kiváló elnök.”
Mindezt azonban Habsburg Ottó már Európában élte meg. Harminckilenc éves korában megnősült, egymás után jöttek a gyerekek (előbb öt lány, azután két fiú), majd 1961-ben döntő elhatározásra jutott: elfogadta a Habsburg-törvényeket, a dinasztia ausztriai trónfosztását. „Bázisra volt szükségem. Nagyon kellemetlen lépés volt számomra, de úgy éreztem, semmi értelme nincs a saját feladataimmal foglalkozni úgy, hogy közben kitartok valami mellett, ami reménytelen. Azt hiszem, igazam volt, mert utána kezdődött az igazi politikai karrierem az Európai Unióban.”
Kérdezem, hogy áll az a per, amelyet a családja folytat a Habsburg-vagyon visszaszerzéséért. Fejét rázza. „Én sose foglalkoztam a perrel, először is politikai, de más okokból sem. Én politikus vagyok, és sokat tudtam elérni az osztrákok számára, de ha perben lettem volna az állammal, ez nem sikerült volna.” A per egyébként megy tovább, végtére is van vagy százhatvan Habsburg, ki-ki a maga útját járja. Felidézem, hogy édesapja szárnysegédje, amikor el kellett hagyniuk Schönbrunnt, és csaknem minden főherceg cserbenhagyta IV. Károlyt, vigyázzállásban közölte a családfővel: „A legalázatosabban jelentem: szar családja van Felségednek.” Habsburg Ottó bólogat: „Na ja, Hunyady József gróf kiváló ember volt.” A család ma is alig tart össze, bár „egyesekkel sokszor találkozom, például a magyar ággal. Azok jók.” Van köztük, aki a pápa szűkebb tanácsadó körében dolgozik, s a közvetlen családból is egyre többen vesznek részt az európai politikában. Walburga lánya a svéd parlament külügyi bizottságában kapott helyet, egyik unokája katalán pártalapító volt, György a Magyar Vöröskeresztet vezeti, Karl fia az osztrák politikai élet hányattatásaival küzd.
Persze a saját politikai pályafutását sem tekinti lezártnak, jóllehet az európai egyesítési mozgalmat kezdeményező Páneurópai Unió után, német állampolgárként húsz évig volt az Európai Parlament tagja a CSU képviseletében. Ehhez az időszakhoz kötődik egyik legnagyobb élménye, a vasfüggöny-bontó soproni piknik is. „Óriási dolog volt.” Ő maga ugyan nem lehetett jelen, mert megegyezett a kormánnyal, hogy nem ingerli az akkor még itt állomásozó oroszokat, helyette Walburga kezdte átvágni a vasfüggönyt, amire ma is szinte elérzékenyülten emlékszik. „Olyan nagy dolog egy ilyen öreg embernek, hogy megérhette Európa egyesítését. Irtó szerencsém volt, hogy a legsötétebb ponton kezdtem és lépésről lépésre javultak a dolgok.”
Optimista – ezzel tér ki az elől is, hogy a napi politikát minősítse. Csak annyit hajlandó elismerni, hogy „mi is csinálunk marhaságokat, mint mindenki, aki a politikából él”. De még a politikusi garnitúráról sincs lesújtó véleménye. „Nekem a kommunista érában is sok politikussal volt dolgom. És a beszélgetések végére, egy-két ember kivételével, inkább magyarok voltak, mint kommunisták. Ezt nem fogom elfelejteni, mert más nemzeteknél ez nem volt ilyen egyértelmű.” Mint mondja, utálja a hungaropesszimizmust, hiszen a történelmünk gyönyörű. „Háromszor-négyszer is úgy nézett ki, hogy el kell tűnnünk, de nem tűntünk el. A magyarságnak abban van az ereje, hogy asszimilálja a többieket.” Ami meg a politikai szembenállást illeti: Ferenc József egyik legjobb minisztere Kossuth fia volt. „Mutasson még egy nemzetet, ahol ez megtörténhet!” Ő maga is, amikor először járt Debrecenben, elment a Nagytemplomba, ahol a detronizációt kimondták, mert „ez is a közös történelmünk része”.
Februárban az Inside the Vatican a keresztény világ tíz legfontosabb embere közé sorolta a 2006-os év toplistáján. Ideális európai politikus, szólt az indoklás, mivel nem személyes érdek vezérli. És nem is a bigottság. „Azt hiszem, mondhatom, hogy hűséges katolikus vagyok, de a minap például elmentem Nyírbátorban egy protestáns templomba, ahová a helyi lelkész meghívott. És tudja, annak, hogy apám egyik relikviáját ott őrzik a kálvinista templomban, hát annyira megörültem! Mert összenő, aminek össze kell nőnie!” De sokat tesz az iszlám és kereszténység közeledéséért is. „Hiszem, hogy a jövőben az iszlám a nagy barátunk lesz. Vallási szempontból olyan sok közös elvünk van. Találkoznunk kell.”
Azért nem mindennel és mindenkivel ilyen megértő: az orosz elnököt például „közveszélyes embernek, fanatikus valakinek” tartja, akinek a működését tanulmányozni kell. „Ahogy sokat köszönhetek annak, hogy a Mein Kampfot idejekorán olvashattam, úgy én elég régen foglalkoztam már Putyinnal is, amikor még nem volt olyan ismert. Nagyon kemény a vonala. Ijesztő, hogy mi van ott.” De politizál a gyakorlatban is: a közelmúltban például Nicolas Sarkozynek korteskedett Franciaországban. „Nagyon kellett vigyáznom, mert nem mondhattam azt, hogy Sárközy, csak Monsieur Szarkoszi. De nagyon örülök, hogy a magyarság ezt a szép ajándékot küldte a franciáknak.”
Kávét? „Hogyne! Dupla eszpresszót! A családom nincs itt, tehát szabad ember vagyok.” Mert amúgy tilos a kávé. De Habsburg Ottó az élet apró ajándékainak nem az orvosi oldalát nézi. „Ha valaki majdnem kilencvenöt éves, szép dolog, hogy a jóisten még így engedi. Ha kérdeznek, hogy miért vagyok optimista, azt mondom: nézze, olyan szép volt az élet, annyit megértem. Én nagyon élvezem az életet!”
