Túlzott optimizmusnak bizonyult az a várakozásom, hogy a Központi Statisztikai Hivatalnak (KSH) a vállalati innováció 2002-2004. évi állapotáról készülő jelentése a 2003. évi beszámolóban foglalt állapotnál élénkebb innovációs aktivitásról számol majd be. Optimizmusomat részben arra alapoztam, hogy a kormányzat ebben az időszakban számos, a vállalati kutatást, fejlesztést és az innovációt ösztönző intézkedést léptetett életbe; részben arra, hogy a felmérés a legalább tíz főt foglalkoztató, az iparban és a szolgáltatási szektorban működő vállalatok szélesebb köréből merítve választotta ki a reprezentatív mintát, s az adatközlés kötelező jellege miatt nő majd a megkérdezett vállalatok válaszadási aránya is.
A KSH 2006 októberében kiadott jelentésének bevezetőjét olvasva örömmel értesültem arról, hogy a vállalatok válaszadási készsége az előző évi felmérés szerintinek több mint a kétszeresére nőtt. Az a feltételezésem azonban, hogy a vizsgált időszakban javult volna a cégek innovációs teljesítménye, nem bizonyult megalapozottnak. Sőt! A 2003. évi felmérés igen gyenge, 19,4 százalékos arányával szemben a 2002-2004. években az ipar és a megfigyelési körbe tartozó szolgáltatási területek vállalatainak átlagosan csak a 18,1 százaléka volt innovatív, azaz a cégek ilyen arányban vezettek be új terméket vagy/és új eljárást, illetve kezdtek meg ilyen tevékenységet. A felmérés szerint a vállalatok 81,9 százaléka nem innovatív.
„Az államháztartás hiányának csökkentésére irányuló gazdaságpolitika aligha kedvez a kkv-szektor innovációs aktivitásának.”
Az átlagot tükröző adatok természetesen eltérő irányú mozgásokat takarnak a különböző ágazatok technológia-, illetve tudásintenzitásától függően. Az innovációs készség és képesség általános gyengélkedésének jeleként, de nem meghatározójaként 2002 és 2004 között stagnált, illetve csökkent a vállalati K+F helyek és a vállalati kutatók és fejlesztők száma. Míg a többségében feltehetően magyar tulajdonú kkv-szektorban mintegy 9 százalékkal csökkent, addig a feltehetően (többségi) külföldi tulajdonú nagyvállalatiban mintegy a harmadával nőtt a K+F ráfordítás. Nem kizárólag ennek betudhatóan, de az átlagos innovációs aktivitással szemben a kisvállalatoknak csak 14,6, a közepes méretű vállalatoknak 28,3 százaléka innovatív. Ezzel szemben áll a nagyvállalatok 51,3 százalékos aránya.
KÖZÉPVÁLLALATI FÖLÉNY. Miközben a kkv-k és a nagyvállalatok innovációs aktivitása közötti különbség igen jelentős, nem elhanyagolható a közepes méretű cégek innovációs teljesítményének fölénye a kisvállalatokkal szemben (lásd a táblát). Hasonló helyzetet tükröz az innovációs szempontból kiemelkedően fontos feldolgozóipar hozzáadott értékének alakulása: míg összességében 25,5 százalékos, addig a közepes méretű vállalatok körében átlagosan 10 százalékponttal kisebb a megtermelt hozzáadott érték növekedési üteme.
Az innovációt sokan még ma is a K+F felől közelítik, s az ebbéli aktivitást tekintik primer tényezőnek. Téves szakpolitikai következtetésekhez vezethet az innováció olyan módszereinek a lebecsülése, amelynek a forrása nem valamilyen K+F eredmény. S még nagyobb hiba lenne elmarasztalni azt a vállalatot, amely ugyan nem végez kutatás-fejlesztést, de innovatív, mert lépést tart – például – a technika és a technológia fejlődésével, s él a vállalatszervezés korszerű módszereivel. Önmagában az a körülmény tehát, hogy 2002 és 2004 között csökkent a vállalati kutatóhelyek és a kutatók száma, nem indokolja az innovatív vállalatok arányának stagnálását-csökkenését. Fontosabb körülmény az, hogy az innovatív kkv-k számottevően kisebb arányban éltek a mások által elért K+F eredmény, vagy más típusú külső tudás vásárlásával, mint a nagyvállalatok. A KSH-jelentés tükrében értékelhető igazából a Magyar Suzuki Zrt. vezetőinek aggodalma, amikor arról nyilatkoznak, hogy az esztergomi gyár még gyorsabb iramának már a beszállítók szabnak határt, főleg az, hogy a mintegy 70 magyar tulajdonú partner közül némelyikük már nehezen bírja a gyorsuló tempót (A Suzuki és a beszállítók – Figyelő, 2006/43. szám). Az egyenletes minőség tartása és a termékfejlesztés, a folyamatos innováció (esetleges) elmaradása bizonyul növekvő kockázatnak a japán vállalat számára, és nem a magyar beszállítók gyártási kapacitása.
Egy másik példa: a high-tech termékcsalád egyik gyártmányának nagytömegű előállítására szakosodott külföldi tulajdonú cég az ország egyik ipari parkjában működik. A vállalat gyártási programját a több mint száz országra kiterjedő, sokszínű piac úgyszólván azonnali igényéhez kénytelen igazítani. Ennek a versenyképességi követelménynek csak azért képes eleget tenni, mert a gyártási folyamat jelentős részét kihelyezi a rugalmasan alkalmazkodó, innovatív s ugyancsak az ipari parkba települt alvállalkozókhoz, amelyek egyébként mintegy tízezer embernek adnak munkát. A lehangoló tény az, hogy a dinamikusan fejlődő ipari park alvállalkozói között nem találni magyar tulajdonú vállalatot; lényegében a Suzuki-szindrómához hasonló okokból.
Mindebből az következik, hogy a nagy tudástartalmú és/vagy a technológia-intenzív tevékenységet folytató nemzetközi cégek telephelyválasztásában a fizikai infrastruktúra kiépítettsége mellett egyre fontosabb szerephez jut a vállalkozói innovációs kultúra fejlettsége. Ha ez egyébként nem áll versenyképes színvonalon, a többi termelési és költségtényezőben – például a munkaerő szakképzettségében, az élőmunka költségében, az adózásban, a piacokhoz való távolságban – meglévő komparatív előny még vonzóvá teheti az országot. A tudásintenzív iparágakban működő vállalatok számára nem okoz problémát az, hogy „magukkal hozzák” a hagyományos külföldi beszállítókat. Ebben az esetben azonban a magyar kkv-kra a viszonylag alacsony hozzáadott-értéktartalmú és az egyoldalú függőséget konzerváló tevékenység marad.
Az Európai Unió jogi, gazdasági és intézményi keretei között működő mindenkori magyar kormány mozgásterét jelentősen befolyásolja a mikrogazdasági fundamentumok fejlettsége. Ha ezek az alapok a nemzetközi versenyképességi követelményekhez viszonyítva gyengék, mert a magyar tulajdonú vállalati szektornak – itt nem tárgyalt okok miatt – csak egy vékony rétege működik hosszabb távú és versenyképes üzleti, fejlesztési és növekedési stratégiát követve, a kormány mozgástere, ha tetszik (nemzeti) érdekérvényesítő képessége a duális szerkezetű magyar gazdaság körülményei között gyenge marad.
Az államháztartás hiányának radikális csökkentésére irányuló gazdaságpolitika rövidtávon aligha kedvez a kkv-szektor kockázatviselő képessége és innovációs aktivitása erősödésének, miközben objektíve kitüntetett vállalkozói érdek egy kiszámítható makrogazdasági környezet megteremtése. Ennek fenntarthatósága – a nagy elosztó rendszerek reformja mellett – erőteljesen függ a kkv-szektor versenyképességének alakulásától. Ez utóbbi alakulásában azonban nem csupán gazdasági tényezők játszanak szerepet; az intézményrendszer hatékonysága, az oktatás és szakképzés irányultsága, a szocializációs és kulturális tényezők, s nem utolsósorban a társadalom értékválasztása érzékenyen befolyásolják a versenyképességet. Mindezen tényezőkre épülő konzisztens és a kormányzati ciklust is átívelő tudomány-, innovációs és technológiapolitikai stratégia fontos hozzájárulás lenne a hazai vállalkozói kultúra fejlődéséhez, és e szektor versenyképességének erősödéséhez.
INTÉZMÉNYI FELTÉTELEK. Egy ilyen stratégia kidolgozásának intézményi feltételei azonban – az ebből a szempontból ígéretes 2003-2004-as időszak után – igencsak meggyengültek 2006-ban. A Tudomány-és Technológiapolitikai, Versenyképességi Tanácsadó Testület tagjainak mandátuma a múlt év júliusában hatályát vesztette. A Kutatási és Technológiai Innovációs Tanács hasonló okból decemberben tartotta utolsó ülését. Ezzel a tudomány- és technológiapolitika alakításában, összehangolásában és az Innovációs Alap tervezésében, működtetésében és felhasználásában fontos feladatot ellátó testületek váltak működésképtelenné. A helyzet természetes következményeként az államigazgatási szervezetben meglehetősen széttagolt tudomány- és technológiapolitika koncepcionális kérdéseinek és a megfelelő kormányzati intézkedések előkészítésének legmagasabb szintű testülete, a Tudomány-és Technológiapolitikai Kollégium sem működik. S végül: a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal államigazgatásban elfoglalt státusa a különböző kormányok ízlésvilága szerint változik; 1990 óta legalább fél tucatszor módosították az intézmény vezetőjének státusát és felügyeleti besorolását.
Ez a lehangoló helyzet nem sok jót ígér a versenyképessé válás útját kereső ország számára.
A szerző közgazdász, a Róna és Társai Kft. tanácsadója, a Figyelő volt főszerkesztője.
