Nyirokból, szmogból, náthából, a lélek lenge lepedékéből áll össze a trűb idő, megfoghatatlan, de nagyon is valóságos. A német szó (trübe) nagyjából zavaros, szűretlen, ködös, homályos, borongós, szomorkás jelentésű, s ezzel fel is soroltam egy ilyen télbehajló őszvég jelzőit. Erős szó a trűb, szárnya van, hogy úgy mondjam. Mostanában szívesen használom, épp az idegensége, a mássalhangzó-torlódásból kivezető hosszú ű betű sugall valami nyűgös és cvíder hangulatot, ezt, amit az ember érez kipillantván az ablakon.
Rajz: Tettamanti Béla
E cikk megjelenésekor november 30-a, András napja van, az utolsó őszi nap. Kezemre áll az ősz, szívesen írok róla, van bizonyos őszológiai gyakorlatom, ezzel együtt nem állom meg, hogy ide ne írjam, mi is az andráshányás. A fantasztikus néprajztudós, Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma szerint a bodrogközi Dámóc községben, e napon az ünneplők búzaszemeket szórtak az András nevűek ablakára, s ezt a finom búzakopogást, illetve a szórást magát nevezték andráshányásnak. Nem hiszem, hogy akár a szó, akár a szokás létezne mostanság. Ha itt most leírom, ki-ki egész másra, teszem azt, holmi névnapi dáridókra asszociál, nem ok nélkül. A hajdani jelentést egy-egy szótár, egy-egy derék muzeális szótemető őrzi még, aztán az sem.
Úgy lehet a szavakkal, mint a csillagokkal, elmúlnak és keletkeznek tömegével, fürtjével, de az égbolt fölöttünk állandóan és ugyanúgy tele van. Felfoghatatlan, megszámlálhatatlan a készlet, látni, illetve „használni” legföljebb a töredékét vagyunk képesek. Még Arany János is, aki pedig tán a legjobban tudott magyarul, még ő is csak kis százalékát bírhatta és használhatta a teljes magyar nyelvnek. Persze, mi az, hogy teljes?
Kosztolányinak igaza van, amikor élete vége felé, 1933-ban beválasztja az őszt az általa legszebbnek tartott tíz magyar szó közé. Nem tudom, van-e még szó, aminek ilyen erős, delejes a holdudvara. Ez a halk, kicsi szösszenés, mely a finnugor örökségből való, a legszebb, legleterheltebb főnevek egyike. Puszta említése is költészet, az irodalomban, legalábbis a romantika óta, alig van lestrapáltabb és elkoptathatatlanabb toposz nála.
„Őszi éjjel izzik a galagonya” – kezdeném a Weöres-verset, az egyik legszebb magyar verset, a kisóvodás lányomnak elalvás előtt, ám rendre megállít, hogy ezt ne mondjam, mert gyönyörű, de szomorú, s akkor attól sírni kell. Mitől, Berta, kérdezem. Attól, hogy zúg a tüske, súgja a fülembe. Meg a fátyoltól. „Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd”. Ki kezd sírni, kérdezem. Az ősz, mondja. Nem a galagonya? De, mondja.
Egy tiszta őszi éjjel maga a mélység és a magasság, nyári ég olyan fekete sose tud lenni, nyári csillag olyan gyönyörűen sose szúr. András napkor az erdélyi Mezőpaniton a lányok, ha kíváncsiak rá, ki lesz a férjük, kimennek az udvarra, és csillagot szednek a kötőjükbe, ügyelve rá, hogy kétszer ugyanazt le ne szakajtsák. Meredt nyakkal és szemmel szüretelik az égboltot, közben tízszer számolnak tíztől egyig visszafelé. Hogy magyarul vagy románul, tán így is, úgy is, arról nincs adat. Aztán beszaladnak a házba, és a csillagokat az ágyukra borítják, hogy éjszaka majd megálmodják a vőlegényt.
Képzeljük el, egy kötényre való csillag káprázik, izzik a heverőn, s mikor eltűnik, pici égésnyom marad utána. Odaát, a nappaliban sistereg a tévében az adás utáni fénykása, torlódik és elernyed a szülők nehéz horkolása. Paniti Kincső Jennyfer áll mezítláb a linóleumon, s bámulja a lepedőt. Akárki lesz a vőlegény (ugyan ki lenne?), meg kell halni egyszer. Ez tör rá váratlanul, mélyről és magasról, noha eredetileg nem egy költői alkat tejszakmunkás létére. Sírni kezd. Úgy is alszik el. Izzik a galagonya ruhája.